Szimpatika – „A gyereknek lehet újat mondani”

A Balázs Béla-díjas televíziós, Takács Vera szerkesztő, rendező, forgatókönyvíró, dramaturg – többek között a Süsü, a sárkány bábfilm életre hívója – 37 éven át készített gyerek- és ifjúsági műsorokat. A technika sokat változott a tévézési szokásokkal együtt, ő pedig haladt a korral. És halad ma is. Nyugdíjasként internetes portált szerkesztett, majd blogot kezdett írni. 92 éves édesanyja egyébként szintén internetezik.

Nagyon fiatalon kerültél a tévéhez, minden szakmai tapasztalat nélkül. Maga a Magyar Televízió is alig 15 éves múlt.

Igen, 1970-ben, ötödéves bölcsész voltam, amikor a tévénél kitalálták, hogy fiatalítanak. A gyerekosztály vezetője halászott az ELTE-n, és engem is behívtak interjúra. Táviratban. Az egész annyira gyorsan történt, hogy izgulni se volt időm. Kérdezgettek, például, hogy mit csinálnék, ha műsort kellene szerkesztenem – mondtam, hogy leülnék és gondolkodnék rajta. Legnagyobb meglepetésemre felvettek. Fogalmam sem volt, hova csöppenek. Tanárnak készültem, de a próbatanítás után már tudtam, hogy a tanítás menne nekem, ezért nem is érdekelt annyira, mint ez az új kihívás.

Nem voltál kudarckerülő típus. Az önbizalmad a családból hoztad?

Egyke voltam, mert az ikertestvérem meghalt, de a tisztes vasutas-dinasztiánkban nem volt szokás agyondicsérni a gyereket. Én csúnyának is találtam magam; amikor kezdtek a fiúk érdeklődni, egyszerűen nem értettem. Viszont szerettem tanulni, és Tabon, a faluban, ha szerepelni kellett, mindig engem kértek föl. A gyerekközösségen belül pedig valahogy én lettem a főnök; imádtam nyüzsögni, a társaim mégsem utáltak ezért, inkább örültek, hogy helyettük is magamra vállalok sok mindent.

A tévében mikor érezted, hogy megtaláltad a helyed?

Szerencsém volt, mert a Gyermekműsorok Szerkesztőségében pont kiesett egy szerkesztő, és mindjárt át kellett vennem a munkája egy részét. A Kukkantó című ismeretterjesztő műsor közel állt az érdeklődésemhez, remek szakemberekkel dolgozhattam. A struktúra már ki volt találva, gondolták, itt nem ronthatok el semmit, és nem fogok sokat ugrálni. Persze, ugráltam, rengeteg ötletem volt, fiatalon az ember azt hiszi, mindent jobban tud. A pályaválasztási tanácsadó műsort is rám bízták, elvileg ott se zavartam sok vizet. De folyton előálltam valamivel, elsőként, hogy ne a csúnya minisztériumi osztályvezető beszéljen az ápoló szakma bemutatásáról, hanem szép, fiatal ápolónők. Meg is büntettek minket, mert az osztályvezető lemaradt a képernyőről. Keresgéltem a határokat. Közben mindig nyílt valahol rés. Nagyon élveztem a mindennapi munkát, azt is, hogy egy tanfolyamon megismerhettem a televíziós technikákat, és megtanultam vágni. Mindig érdekeltek a technikai dolgok – nőként és bölcsészként is. A bábos vonal elindulása szintén új perspektívákat nyitott. A tévének önálló bábműhelye lett, ahol végtelen igényességgel, szívvel tervezett bábok készültek.

A bábszínházat valaki vagy imádja, vagy ki nem állhatja.

Így van. Én iskolásként szerepeltem bábdarabban, azt nem szerettem, viszont amikor találkoztam Kemény Henrik bábszínházával, láttam, milyen elementáris erő van a vásári bábjátékban, és ez mennyire hat a gyerekekre. Kemény Henrik mindent vitt. A tévében azt mondták, a Vitéz Lászlót nem lehet filmre venni, képernyőn meghal, de nem hittem el, és Szabó Attilát – a Süsü rendezőjét – kértem föl a munkára. A végeredmény magáért beszélt.

Úgy tűnik, nagy mozgásteret engedtek a szerkesztésben.

Ez úgy nézett ki, hogy rengeteg szerkesztő lébecolt a tévénél, a zömük valakinek a felesége volt, akit odatettek. Nem lehetett kirúgni senkit, ha valaki nem vált be, felvettek plusz egy embert. Csak négyen-öten dolgoztunk. Amikor leadtam az éves tervet, érdemes volt sok ötletet beleírni, mert mondjuk tizenötből nagyobb sansszal valósult meg három. Az ember ügyeskedett. Szintén nagyon sok főnökünk volt, valamelyiknek mindig meg lehetett rágni a fülét. A Süsü, amit borzasztóan szerettem volna megcsinálni, úgy jöhetett létre, hogy a gyerekosztály vezetője haragban állt a dramaturgia vezetőjével, és már csak dacból is felvállalta, hogy bábjátékot készítsünk, ami nem vágott a profilunkba.

Nemcsak szerkesztő voltál, de rendező, dramaturg és forgatókönyvíró is. Van elsődleges identitásod?

Televíziósnak tartom magam. Csak tíz év szerkesztés után, ’80-tól engedtek rendezni, amit régóta akartam. Riporterként is kipróbáltam volna magam, de arra nem kaptam lehetőséget. Nem is baj, mert nagyon félrevitt volna. Amiket felsoroltál, határterületek. A szerkesztő kitalál valamit, előkészíti, megszereti, és utána nagyon nehéz odaadni másnak, hogy ő menjen vele randevúzni. Persze sok minden tényleg speciális szakértelmet igényel. Például a Süsüt eszembe sem jutott, hogy én rendezzem.

Beszéljünk a Süsüről – nekem is nagy kedvencem volt. A bábfilm ötlete benned született meg.

Ez igaz, de a megvalósuláshoz sok minden kellett. Leginkább a fantasztikus szakmai gárda, és az az odaadás, ahogy az akkori bábfilmek készültek. Nagy Richárd tévéelnöksége szabadabb és professzionálisabb televíziózást jelentett, mint a korábbi vagy későbbi időszak. Persze véget is vetettek neki, de addig sok kitűnő alkotás született. Furcsa kettősségben éltünk, mert tág anyagi keretből gazdálkodtak a műsorok, és nem is voltak forintosítva az egyes költségek. Ugyanakkor a gyártásvezető őrjöngött egy plusz kefir miatt.

A Süsü, a sárkány nemzetközi siker lett, emellett máig megtartotta a varázsát. Szerinted mi a titka?

Világszínvonalú bábosok játszottak benne. Majd figyeld meg egyszer, a királyfi hányféleképpen ül le. A bábok is nagyon eltaláltak, a technika, a díszlet pedig profi. A Süsü nagy újítása az volt, hogy játékfilmes technikával vették föl, tehát nem úgy, ahogy a bábszínházat szokták, csak szemből, hanem 360 fokban járt körbe a kamera. A másfél méteres Süsü-figurának külön mechanikát tervezett Kemény Henrik, hogy a többi kesztyűsbáb mellett mozgatható legyen. A sikerhez persze kellett a szerethető történet. Egy szláv mese az alapja, amelyből rádiójáték készült, én ezt hallottam véletlenül. Már abban Bodrogi Gyula volt a sárkány hangja. Ahogy nyüszögött, mert megütötte magát – én abba szerettem bele. Tudtam, hogy ebből bábfilmet kell csinálni. Csukás Istvánt kértük föl a megírására, az eredeti történetből csak annyi maradt, hogy az egyfejű beleszeret egy királylányba, és ügyetlenkedik. Szóval ez Csukás meséje lett, az ő fordulataival, az ő humorával. Ehhez ő kellett. És Bergendy zenéje. Gondoltam, ne a szokásos, tipikus báb-zene legyen. A nemzetközi siker persze a jó PR-nak is köszönhető. A Nemzetközi Kapcsolatok Osztályát egy agilis, kemény nő vezette, a beosztottjai szenvedtek tőle, de mi babérokat arattunk. A Süsüt 26 országnak adták el pillanatok alatt.

Több munkád is díjat nyert. Például A világ legrosszabb gyereke, vagy a Kölyökidő című ifjúsági műsor. Neked van kedvenc műsorod, vagy ez olyan, mintha azt kérdezném egy anyától, van-e kedvenc gyereke?

A burleszkszerű A Dongó őrs kalandjai és az Aholtudsegít Marék Veronikával közös munkáink, ezeket ma is nagyon szeretem. Volt kötelező úttörő-tematika az ifjúsági műsoroknál, de ezt ki lehetett kicsit fordítani, viccet csinálni belőle. Rossz szemmel is nézte a vezetőség. A Kölyökidő, főleg egy bizonyos szakasza, szintén nagy kedvencem. Hét évig ment, olyan gárda jött össze, hogy majdnem egy család lettünk.

A Kölyökidő átívelt a rendszerváltáson.

’89-97-ig futott, én rendeztem és írtam. Praktikus tanácsadó műsort kértek, hogy például ha becsapnak egy gyereket, mit tegyen. Azt akarták, hogy pszichológusok válaszoljanak, én meg, hogy egyáltalán ne legyen a filmben felnőtt. Győztem – ebben a szakmában néha ronda erőszakosnak kell lenni. Nehezen indult, de a harmadik évre kiforrta magát. Annyira együtt éltem a gyerekekkel, hogy ha egy fiú és egy lány megtetszett egymásnak, beleírtam. Volt, hogy mire forgatni kezdtünk, összevesztek, de mondtam nekik, hogy majd később szakítsanak.

A siker mennyire csinált „celebet” a gyerekszereplőkből akkoriban? Meg tudták úszni?

Őket, ugye, eleve szerepelni vágyó gyerekek közül válogattuk ki. Volt, akit tévéreklámban, mást gyerekszínház-fesztiválon, színjátszó táborokban fedeztem fel. De például Kovács Robi, aki A világ legrosszabb gyereke főszereplője is, direkt szereplőválogatásra jött. Mégis normálisak maradtak. Az volt a kivétel, aki sztárallűröket vett fel, pedig nagyon népszerűek lettek. „Megismertek a villamoson a hülye fiúk!” – mesélték nyafogva a lányok: zavarba jöttek, de persze örültek. Nem szálltak el. Én azt erősítettem bennük, hogy ez egy klassz szakkör, érezzük jól magunkat és játsszunk jól; de ugyanazok maradunk. Az egyik kislány elmesélte például, hogy ő tudott magának drága fürdőruhát venni a fizetéséből, az osztálytársai meg nem – ez gondot jelentett neki. Persze, a Kölyökidőben is volt féltékenység, széttartás, nagyon figyelni kellett a csoport dinamikájára.

Követted a felnövekvő generációkat 37 éven át. Változtak a gyerekek?

Az látványos volt, ahogy az egyes életkori sajátosságok egyre lejjebb csúsztak. A kölyökidős tízéveseknél már meghatározó volt a látens erotika. Rá kellett jönnöm, hogy a vonzalom, a szerelem meg kell, hogy jelenjen a műsorban, különben nem lesz hiteles és érdekes a nézők korosztályának. Az őket követő generációk még korábban értek. Feldolgozhatatlanul sok külső impulzust kapnak a gyerekek, a kereskedelmi tévékkel pedig teljesen elszabadult a vizuális kultúra. Lényegében megszűnt a gyerekfilmgyártás, és hát kontroll nélkül ömlik a szenny a gyerekekre.

70 fölött is aktív vagy: portált szerkesztettél, filmes szemináriumot tartottál, blogolsz – folyamatosan alkotsz. Mégis azt írod valahol, hogy a nyugdíjazásoddal „kiüresedett a világ.”

Nekem tényleg a tévé volt az életem – 61 évesen, amikor nyugdíjba küldtek, aktívabb voltam, mint valaha. A Pozsonyi úton laktam kedves, piacra járó, levest hozó szomszédasszonyokkal. Nagyon szerettem őket, de láttam magam, ahogy fél év múlva én is megyek a piacra válogatni a húsokat, és ez halálra rémített. Úgyhogy elköltöztem, és váltottam. A gyerekszínházi portálnak vállaltam a szerkesztését, mert a magyar gyerekszínház-kultúra nagyon értékes, mégsem figyelnek rá. Fontosnak tartom, hogy népszerűsítsem. A Magyar Televízió gyerekműsorainak történetét is missziós céllal kezdtem írni: abszolút hiánypótló. A gyerekműfajt sokan alsóbbrendűnek tartják. Azt gondolják, ami nem jó a felnőttnek, jó a gyereknek. Holott neki kell igazán minőséget adni. Máig kérdezgetnek, nem akartam volna-e felnőtteknek műsort készíteni. Nem. A gyereknek lehet újat mondani, őt még lehet formálni. Ahhoz, hogy kiszolgáljam a felnőtt már elszúrt ízlését, nem éreztem kedvet.