„Nekem elég a buszsáv... ”

Szia Bazsi!

Őrület van a melóba’, őrület. A HR-es munka nem egy méznyalás. Tanultam volna inkább sebésznek, ott nincs feszkó. Vagy sikerül a műtét, és akkor jön a vastag boríték, vagy nem, akkor meg nincs, aki reklamáljon. Kellett nekem ez a humán erőforrás igazgatói poszt, mint tollárusnak a forgószél.

Képzeld, elküldtek érzékenyítő tréningre. Engem! Aki olyan érzékeny vagyok, hogy már ötévesen zokogva néztem, amikor a kis Dumbó elefántot elszakítják az anyjától a rajzfilmben. És az indok?! Beálltam a sportbolt előtti mozgássérült parkolóba. Hova álljak a céges Hummerral? A biciklitárolóba?! Sehol nem fér el rendesen, akkora böszme. Még a rokihelyekből is kettőre kell parkolnom rézsútosan, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. És ezen pattognak. Kérdem én: sportbolt elé egyáltalán minek a mozgássérült hely, nem?! Meg egyébként is holt fáradt vagyok az egész napos gürizéstől, hadd parkoljak már közel a bejárathoz. A kerekesszékesek egész nap ülnek – kipihenik magukat.

Tudod mennyi szervezés kellett, hogy kialakítsunk egy mozgássérült vécét az irodaházban? Ráment két hónapom. Most meg azon nyávognak, hogy pedálos a klotyóban a szemetes. Nem mindegy? Az igazi mozgássérültek úgysem tudnak feljönni oda a lépcsőn.

Ilyet mond a nő a tanfolyamon, hogy adjam át a helyem a buszon az időseknek. Hát az egész buszt átadom. Mikor utaztam utoljára BKV-val? Nem veszem el mások elől a lehetőséget, szerény vagyok. Nekem elég a buszsáv... Élni és élni hagyni – ez a jelmondatom.

Csak a rinya van mindig a cégnél. Pedig én tényleg mindenre odafigyelek. Az összes felirat kint van braille-írással a vakoknak. Még plexit is csavaroztunk eléjük, nehogy összekoszolódjanak.

Azért is cseszegetnek, hogy miért Tankcsapda CD-t kapott a siket kolléga a 20 éves alkalmazotti ünnepségén. Most komolyan: ajándék lónak nézik a fogát, nincs már tisztelet a világban. Olvasgathatja a szövegkönyvet, vagy nézegeti a képet, nem?! Mindenre én gondoljak?!

Kutyabarát munkahely? Ez most a sláger. Én kutyabarát vagyok, ezért az enyémet otthon hagyom mutternál a kertben. A nyikhajok becipelnek mindenféle rettenetes korcsot, aztán a takarítók felmondanak, hogy nem bírják kiporszívózni a sok szőrt a fotelekből. Lassan több mágikus hengert veszek, mint fénymásolópapírt. Régen a céges bulira pálinkát és sört kellett rendelnünk, most meg lazacos kutyakonzervet, meg száraztápot. Félórákra eltűnnek a kollégák munkaidőben, hogy meg tudják sétáltatni a vakarcsokat – sétáltassák meg a programozókat! Azokat legalább nem kell kikötni a bolt előtt. Ott maradnak, ahol wifi van.

Erre azt mondja az oktató, hogy legalább madárbarát legyen a cég. Hát felőlem rendelhetnek grillcsirkét minden nap, ezen ne feszüljünk.

Pedig tényleg igyekszem mindent megoldani. Kértek szoptatós sarkot az ügyféltérbe a kismamáknak, hát kaptak. Macisra festettünk egy lekerített részt a kukatárolóban. Lehet, hogy nem rózsaillatú, de legalább egy mozdulattal kidobhatják a pelust.

Na mindegy. Nyomom az érzékenyítést, mert kötelező. Kaptam is házi feladatot, hogy keressek meg egy régi ismerőst minden érdek nélkül, nyitottan. Legyek vele kedves, udvarias, és kérdezzek a hogyléte felől. Szóval hogy vagy Bazsi? Megvan még az ütvefúród? Kölcsön tudnád adni hétvégére?

 

Csá

Tomasz

 

 

 

 

Szia Bazsi! Őrület van a melóba’, őrület. A HR-es munka nem egy méznyalás. Tanultam volna inkább sebésznek, ott nincs feszkó. Vagy sikerül a műtét, és akkor jön a vastag boríték, vagy nem, akkor meg nincs, aki reklamáljon. Sallai Evin „levele” novemberi lapszámunkból.