Szimpatika – „Megérkeztem önmagamhoz”

 Bea három éve saját art-hostelt vezet Grand Canarián – amivel régi álma vált valóra. Pár év múlva talán mégis egy ázsiai tengerparton nézi majd esténként a naplementét.

Hogyan és mikor vetted nyakadba a világot?

24 évesen, 2003-ban, mégpedig azért, mert nem bírtam megtanulni angolul. Nyolcéves korom óta tanultam, de nem tudtam megszólalni, a vizsgákon pedig elsírtam magam. Eldöntöttem, hogy segítek magamon. Akkor még sokkal nehezebb volt külföldi programokat, munkalehetőséget keresni. Végül egy dán hippiszervezetet találtam, amely önkénteseket küldött Afrikába. A másfél éves program első 9 hónapja Angliában, képzéssel telt – engem csak ez a rész érdekelt. A szervezet a hetvenes években indult Travelling School néven. Az alapítói kisbuszba rakták a családjukat, elutaztak Afrikába, és részt vettek a helyi közösségek mindennapi életében; négy országban hoztak létre együttműködéseket, főleg iskolákkal, és visszatérve Európába szervezetté nőtték ki magukat. Mikor én jelentkeztem, az önkénteseknek fizetniük kellett, de aki nem tudott, kapott munkát, megkereshette a saját költségeit. Angliában bentlakásos iskolában tanultunk, emellett használt ruhát gyűjtöttünk, amit aztán a szervezet eladott. Az angolom szárnyakat kapott.

Elmentél végül Afrikába?

Már nem táncolhattam vissza, úgyhogy igen. Malawiba kerültem: elmaradott területeken szerveződő óvodákat-iskolákat segítettünk. A helyi tanárokkal foglalkoztunk, illetve a falvak lakóit motiváltuk, hogy támogassák az oktatást – ami nehéz ügy: nincs tömegközlekedés, és a gyerekek a földeken dolgoznak. Sokat elmond, hogy olyan helyiek jelentkeztek tanárnak, akik egy vagy két évig jártak iskolába. Nálunk két anyuka a faluból.

Ahhoz képest, hogy Budapesten lebénított az angol nyelv, Malawiban találtad magad.

… ahol az angol a hivatalos nyelv, de többnyire csak csicsevául beszélnek. Nekem megkönnyítette a dolgom, hogy az érkezésem után egymásba szerettünk egy malawi sráccal. Biztonságot adott, hogy vele mozogtam. Ő két évig dolgozott Skóciában, jól beszélt angolul, és saját üzletet vitt. Akkor úgy tűnt, olyan pár vagyunk, olyanok a kapcsolódási pontok, mintha Európában lennénk. Angliában viszont már nem működött a kapcsolatunk, ahova utánam jött, mikor Malawiból elmentem. Együtt próbáltuk tervezni a jövőt, de ő, kivéve a saját közegéből, teljesen más emberré vált. Már óriásinak láttam a kulturális különbséget. Ő is egy gyerek lett, holott én épp babát vártam – mert Malawiban két hónap után teherbe estem.

Afrikában – nem ijedtél meg?

A pánik jobb szó, három napig sírtam. Nagyon messze kerültem a régi közegemtől, a régi önmagamtól. De fizikailag sosem voltam jobban. Minden önkéntes elkapott egy csomó betegséget, kivéve engem. Fél év Afrika után Angliában dolgoztam még, hogy pénzt gyűjtsek, és utána jöttem vissza Magyarországra. Itt született meg Benji.

Miért utaztál el újra?

Afrikában rájöttem, hogy szenvedélyesen szeretem a világot járni, de nem turistáskodni. Az nekem stresszes, rohanós, felületes. Én úgy szeretek utazni, hogy elköltözöm valahova, ott élek, aztán megyek tovább. Tudtam, hogy kisgyerekkel ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Benji első éveiben itthon éltünk, Budapesttől nem messze, vidéken: a családi házunkban, ahova gimis koromban költöztünk apuval – utáltam a főváros után. Anyukám meghalt, mikor 10 éves voltam, apukám később, mikor Benji született. A barátaim lettek a családom. Mikor a fiam kicsi volt, korrepetálással kerestem pénzt, közben beiratkoztam a félbehagyott, nem nekem való közgáz után az ELTE-re, mert kismamák ingyen tanulhattak: imádtam, még a vizsgákat is. De közben folyamatosan kerestem, hová tudnék elutazni. Az is motivált, hogy úgy éreztem, kilógunk a sorból. Benji, ugye, félig afrikai.

Találkoztatok előítélettel?

Igen, csak pozitív előjellel. A bölcsiben és oviban folyamatosan kivételeztek Benjivel, fogdosták a haját, hogy milyen cuki, ő pedig nem értette. A negatív diszkrimináció bántó, de azért a pozitív se tesz jót – ha nem a teljesítménynek szól, hanem a külsőnek. A fiam csak a közösség része akart lenni. A másik, hogy én nagyon máshogy nevelek gyereket, mint ahogy itthon elvárás. Nem a gyerekemért élek, hanem vele. Nem kiszolgálom, hanem próbálom összehangolni az igényeinket. Tudtam, ha túl sok mindenről lemondok, akkor megroggyanok, eltűnik az energiám, ami neki is rossz. Ha én rendben vagyok, minden rendben, ha én nem, ő nem fogja rendbe hozni a dolgokat. Párkapcsolatban nyilván minden más, megoszlanak a terhek. Itthon sokszor éreztem rosszallást az emberektől. Aztán ahogy kiköltöztünk Barcelonába, ez megszűnt, és vele minden frusztrációm is.

Miért pont Barcelona?

Mikor Benji másfél éves volt, meglátogattuk az Olaszországban élő barátnőmet. Egy hónapig tartott az út, mert mindenhol megálltunk. Pont akkorra esett Benji kismotor-korszaka, így rengeteget tudtunk mászkálni. Nyár volt, ruha, csomag alig kellett, pelenkát vettem. Mindig úgy terveztük a napot, hogy reggel már csavarogtunk, ebéd után felültünk egy buszra, én várost néztem, ő meg aludt. Barcelonán keresztül mentünk, és nagyon megfogott a város. Minden könnyű volt. Ahogy az emberekkel, a helyekkel ugyanúgy megvannak az energiák. A lánnyal, aki szállást adott, szintén annyira összehangolódtunk, hogy felajánlotta: ha kiköltöznék, lakhatok nála, míg találok mást. Így is történt.

Mikor költöztetek el?

2010-ben, mielőtt Benji 5 éves lett. Ő rögtön beilleszkedett az oviba, majd az iskolába, ragadt rá a nyelv. Jól éreztem magam Barcelonában, de csak alkalmi munkákat találtam. Szerveztem például magyar iskolát, amit nagyon élveztem. Sok a félig magyar pár, de a gyerekeik életéből a magyar nyelv lassan kiszorul. A magyarok próbálják őrizni a kultúrájukat, szerveznek előadásokat, táncházat, ezért kitaláltam, hogy a programok előtt magyar nyelvű foglalkozást tartok gyerekeknek: 2 évestől 13 évesig jöttek. Nagy sikere volt, és Benjit is be tudtam vonni. Két év Barcelona után úgy döntöttem, Gran Canariára költözöm.

Maradtál tehát Spanyolországban.

Igen, az újra-adminisztrálás megúszása miatt – meg mert a barátnőm épp odaköltözött. Minden flottul ment. Egy hostelben találtam szállást, és eszembe jutott, hogy promóciókat vállalok nekik. Emellett étteremben is dolgoztam. Aztán egy ismerősöm szólt, hogy hostelt nyit Las Palmasban, Gran Canaria fővárosában, és szeretné, hogy ott legyek. Nagyon érdekesen összeértek a szálak, mert a barátnőm párja készítette a dekorációt. Úgyhogy mind beköltöztünk az új hostelbe. A tulajdonos azt kérte, hogy felügyeljem a munkákat, motiváljam az embereket, legyek „otthonteremtő” – de egyszer csak azon kaptam magam, hogy én vagyok a hostel menedzsere.

Beszéltél spanyolul? Mert barcelonai élményem, hogy akik tudnak angolul, sem szívesen válaszolnak, ha nem katalánul kérdezel.

Grand Canarián szintén nehéz csak az angollal. Én beiratkoztam spanyol-tanfolyamra, de Benjinek sem volt könnyű 7 évesen, mert addig katalán iskolába járt. Nála a foci hozta az áttörést: kiderült, hogy nagyon ügyes, és ott, aki jól focizik, arra istenként néznek. Népszerű lett, még mielőtt a nyelvet megtanulta.

Milyen Gran Canarián élni?

Nagyon laza. A fővárosban öt perc alatt a tengerparton vagy, mezítláb vagy surf-deszkával járni, az ebédszünetben röplabdázni tök normális. Van egy nagy egyetem, az emberek dolgoznak, de a sport az élet része. Az idősek is minden nap úsznak. Hivatalosan az ún. kanáriók lakják a szigetet – régóta akarnak ők is függetlenedni –, de vegyes a népesség. A turistákhoz az jut el, hogy Gran Canaria drága trópusi nyaralóhely homokos parttal, koktélokkal. Szerintem erősen félre van promotálva. Ez egy vulkanikus sziget, középen nagy heggyel, a homokot pedig úgy hordták oda. Miközben hihetetlen természeti szépségei vannak, minden völgyben más a mikroklíma, a növényzet; 10 kilométerenként változik az időjárás. Az én hostelem a hegyekben van, 650 méteren, nyáron hűvös. Amúgy csak a sziget déli része meleg és száraz. Szerencsére az elmúlt 7 évben – mióta ott élek és követem – egyre népszerűbb az alternatív turizmus, amit én is képviselek.

Hogyan támadt fel benned az igény, hogy saját hostelt nyiss? Ebben volt kockázat.

A főnököm nyitott egy búvár-hostelt Mexikóban, de nem talált jó menedzsert. Odaküldött, hogy beindítsam. Sikerült is, 9 hónapot töltöttem ott. Mexikóban éreztem rá, mennyire élvezem a speciális turizmust. Egy szigeten dolgoztam, ahová csak az hajózott át, akit tényleg a természet, a búvárkodás vonz. Én is elkezdtem búvárkodni. Este már senki nem jött, nyugalom, csend volt, és hasonszőrű emberek vettek körül. Rájöttem, hogy saját hostelt szeretnék, szintén eldugottabb helyen, és azt, hogy a művészet is helyet kapjon benne. Korábban is álmodoztam ilyesmiről; most rájöttem, hogy a turizmus-rész el tudná tartani a művész-vonalat. 2015-ben megnyitottam az art-hostelem. Folyamatosak a kiállítások, work-shopok, és rengeteg ötletem van, amit jól elbír a hely.

Az életbe vetett óriási bizalom és biztonságérzet jelenik meg abban, ahogy élsz. Ez a nyitottság, lazaság mikor lett a tiéd?

Egyszer csak megérkeztem önmagamhoz. Nyáron Romániában menedzseltem egy hostelt, mert nálunk pont akkor nincs szezon. Sok volt a kóbor kutya, macska, befogadtuk őket. Teljesen megváltozott a személyiségük, amikor szeretetet és törődést kaptak. Ha elkezdesz gondozni egy állatot, és nem csak eteted, hanem figyelsz a lelkére, egyszer csak elhiszi, hogy nem bántják többé, és hogy ő szerethető. És akkor egészen kicserélődik: megérkezik önmagához. Nyitott lesz és magabiztos. Az ember ugyanilyen. Nem az kell, hogy több mindene legyen. Bennem a félelem szép lassan átalakult kihívássá, elkezdtem bízni magamban. Én azóta, hogy az első hostelben munkát kaptam, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, és hogy amit tanulok, bárhol tudom használni. Lett jövőképem. Persze, amikor saját hostelt nyitottam, izgultam. De fokozatosan tettem át a súlypontomat, dolgoztam még Las Palmasban is.

Hogy máshol, például Mexikóban nyiss hostelt, nem merült föl?

Mexikó matriarchális társadalom, nekem jó dolgom volt, én voltam a mamma. Ha valamit intézni kellett, csak nekem lehetett – rettegésben tartottam a fél szigetet. De iszonyú a bürokrácia, egy külföldinek minden négyszer annyiba kerül, és a munkamorál is nagyon más, mint amit megszoktam. Las Palmasban18 hostel van – 4 volt, mikor kiköltöztem –, de segítjük, építjük egymást. Mexikóban meg ment a hátba-fúrás, miközben szemben mindenki irtó kedves. Ez félelmetes volt.

Benji hogy viselte a Mexikóba költözést? Nem tiltakozott?

Jól. Nagyon rugalmas. Szerintem látja az én példámat, hogy bárhová költözhetek, a barátaim megmaradnak. Őrzöm a magyar kapcsolataimat, és ha hazajövök, mint most, vagy ők jönnek ki, ugyanott folyatatjuk. Az elválás nem azt jelenti neki sem, hogy feltétlenül megszakad a kapcsolat.

Mi lesz a következő hely, amit kipróbálsz, milyen ott élni?

A már említett barátnőm időközben búvároktató lett, méghozzá kiváló. Mondtam neki, hogy nyissunk búvárhostelt, ő meg azt felelte, jó, de mindenképp Ázsiában. Nekem annyi a kikötésem, hogy a nyugati parton. Lássam esténként a tengerpartról a naplementét. Ahol napfelkelte van a tengernél, azt nehéz programként beiktatni. Mexikóból Kubán keresztül jöttünk vissza Benjivel, és találtunk egy falut csupa homokos utcával. Este kimennek az emberek naplementét nézni és beszélgetni – tévézés helyett. Ez nekem nagyon vonzó.