Szimpatika – Hajrá Trokánok!

Színházban nőttetek fel. Előfordult gyerekként, hogy bekerültetek egy előadásba?

Nóra: Nem, minket szerencsére kihagytak ebből, mert törekedtek arra a szüleink, hogy normális gyermekkorunk legyen, és megóvjanak minket. Jó volt a színházban barangolni, a büfében „bandázni”, de nem volt olyan, hogy előadásban szerepeltünk volna. Nem is volt rá igényünk, minket ez egészen a gimnázium közepéig nem érdekelt.

Anna: A színház egy nagy játszótér volt számunkra, az, hogy ez egy szakma, nem tudatosult bennünk, pedig rengeteget voltunk gyerekszínészek között is, mert a szüleink a Légy jó mindhaláligot játszották. Egyszer irigyeltem a Kerényi Imre rendezte István, a királyban az Imre herceget játszó gyereket, mert egy szőnyegbe csavarva le kellett gurulnia valahonnan, és nagyon izgalmasnak tűnt, de nézni jobban szerettük a színházat.

Anyai ágon görög származásúak vagytok. Mit hoztok abból a kultúrából?

Anna: Nóri most vett egy jegyet Athénba... Nagyon meghatározó számunkra Görögország, a görög kultúra, amikor kicsik voltunk, és még éltek a nagyszüleink, majdnem mindenki görögül beszélt otthon.

Nóra: Most találtunk egy régi levelet, amit egy ismerősünk küldött, és azt írja benne: „Anna aranyos lehet, biztos már beszél magyarul is.” – mert ő előbb kezdett el görögül beszélni, mint magyarul.

Most is folyékonyan beszéltek?

Nóra: Én már sajnos nem, mert nem gyakorlom.

Anna: Igazából ez csak gyakorlás kérdése, ha elkezdenénk intenzíven foglalkozni vele, akkor gyorsan visszajönne, mert nagyon bennünk van. Én például egy időben sok görög filmet néztem, tudatosan figyeltem arra, hogy fejlesszem a nyelvtudásom, akkor sokat is javult. Anyu görögül beszél a kisfiammal, aki már tudja, hogy görögül a nagymama γιαγιά (jájá), és úgy is hívja.

Vonz titeket a görög színház?

Nóra: Én a görög és a magyar színházból írtam a szakdolgozatomat, de sose jutott eszembe, hogy szeretnék ott szerepelni.

Anna: Anyu játszott Görögországban is, és engem is foglalkoztatott egy időben, voltak is ilyen terveim, de ahhoz egy nagyot kellett volna lépni, és egy időre odaköltözni. Úgy viszont az itthoni munkáim egy részét elvesztettem volna, én nem vagyok ilyen bátor típus. Úgy voltam vele, hogy mégiscsak Magyarországon születtem, és még rengeteg feladat vár rám az itthoni színházakban is. Számunkra Görögország megmaradt kuriózumnak, ahová nyáron elmegyünk nyaralni.

Egyszerre vettek fel titeket a Színművészeti Főiskolára. A felvételi előtt kaptatok a szüleitektől jó tanácsot, útravalót?

Anna: Nagy intelmeket nem kaptunk, inkább a példa meghatározó, ahogy élnek és dolgoznak. Így is neveltek minket, sose voltak szabályok, hanem követtük őket. Ők a szüleink, nem a kollégáink, és ez valahogy annyira különválik nálunk, hogy eszembe nem jutott volna apu előtt elmondani egy monológot a nappaliban. Nem is tudták, milyen anyaggal felvételizünk, mindketten önállóan készültünk fel.

Nóra: Talán csak annyi volt, hogy anyu nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy valami máshoz is értsünk a színház mellett. Ma már értem, miért mondta, de nyilván nehéz olyat csinálni, amihez nincs kedved, csak azért, hogy bebiztosítsd magad. Nekem szerencsére ott van a fotózás, ami mára elég komoly szerepet tölt be az életemben.

A premier után leültök „szakmázni”?

Anna: Nincs ilyen nagy összeülés, de természetesen hazafelé a kocsiban meg szoktuk beszélni, hogy milyen volt. Anyunak már megtanítottuk, hogy a büfében még ne kezdje el szidni az előadást, mert meghallhatja a rendező, ezért mostanában már csak másnap telefonál. Az utóbbi időben elég ritkán tudjuk megnézni egymást, nem is tudom, mikor voltunk utoljára bemutatón. Mióta anya lettem, ez kicsit háttérbe szorult, de remélem, hamarosan újra el tudok szabadulni.

Nóra: Volt olyan, hogy hármunknak egyszerre volt apuval bemutatója, és küldtük egymásnak a „Hajrá Trokánok!” kör-SMS-t.

A Színművészeti Főiskolán éreztétek előnyét vagy hátrányát annak, hogy ismert színészek a szüleitek?

Nóra: Nekem ebből sose volt bajom, nagyon jó osztályom volt.

Anna: Én az elején kicsit rágörcsöltem erre, de nem igazolódott be a félelmem. Nem volt semmi alapja, csak magamnak állítottam ezt az akadályt. A Színművészeti időszaka nekem nem volt annyira jó élmény. Zenés osztályba jártam, ami egyrészt jó volt, mert imádtam zenélni és énekelni, másrészt viszont nem akartam musicalszínész lenni. Szerintem nincs is ilyen, csak színész van, és az tudjon mindent. Nehéz volt kitörnöm ebből a musical-operett címkéből, mert ezt nagyon rosszul kezelik Magyarországon, nagy a szakadék a prózai és zenés színház között. Én megpróbáltam egy hidat találni szakmailag, amiben a főiskolán nagyon elfáradtam. De visszanézve volt értelme, mert rólam általában nem is tudják, hogy zenés osztályban végeztem, elismertek prózai színésznőként is. Sajnos most halt meg az osztályfőnököm, Kerényi Imre, akitől viszont egész életemben a legtöbbet tanultam. Ő olyan ember volt, aki a puszta lényével is mindent megtanított. Már miatta érdemes volt abba az osztályba járni.

Meg kellett harcolnotok azért, hogy ne csak a szép, fiatal színésznő-szerepek találjanak meg titeket?

Anna: A főiskolán hál’ istennek nem kell ezzel foglalkozni, mert a nullaévestől a százévesig mindent el kell játszani, ráadásul abban az időben nem kifejezetten éreztem szépnek magam. Később a pályán jutott eszembe, hogy ha még egyszer meg kell halnom romantikusan egy darab végén, akkor azt hiszem, meghülyülök. Megpróbáltam mindig ellenne menni a „májbajnak”, de ha öt bemutatóból négyben ez a szerep, akkor nagyon nehéz. De szerintem ezt még vissza fogom sírni negyvenéves korom körül, amikor eljön az az időszak, hogy nincsenek női szerepek.

Nóra: Én tudatosan olyan szerepeket és jeleneteket választottam a főiskolán, ami ellene megy a „jó csaj” skatulyájának. Utána Kecskeméten nagy szerencsém volt, mindenféle szerep megtalált a megbolonduló királynőtől kezdve, egészen a hatvanéves drogfüggő anyáig. Egy-két kivétel volt csak, amiben nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy ne csak annyi legyen a szerep, hogy én vagyok a szép lány.

Van olyan tulajdonságotok, amiben azt érzitek, hogy fejlődnötök kell?

Anna: Az önbizalom. Amióta szültem, kicsit jobb a helyzet, kevésbé érdekel, ki mit gondol rólam, de meg kellett tanulnom, hogy egy csomó helyzetben nekem van igazam. Ezt korábban sokszor háttérbe szorítottam, és elhittem azt, amit mások mondtak. Sokat segített a vidéki színházi lét is, hiszen rám volt bízva minden főszerep, és egy olyan közegben voltam, ahol nagyon jól lehetett dolgozni, mert kiváló kollégaim voltak, akik a mai napig a barátaim. Ha nincs az az öt év, akkor én még mindig keresném magam színészként.

Nóra: Magamat fontosnak tartani és képviselni. Túlságosan elfogadó és alkalmazkodó vagyok, és nem figyelek arra, nekem mi a jó. Ha valami fájdalmat okoz, nem magamért állok ki, hanem inkább felmentem a másikat. Ezért sokszor nem jön ki belőlem a feszültség, ami nem jó.

Kicsit hasonló problémát említettetek mindketten. Nehezebb a színházi szakmában meghúzni a határokat?

Nóra: Nagyon fontos megtanulnia a nőknek, hogy kiálljanak magukért, amihez bátorság kell, és ezt kell bennük erősíteni. Mindig voltak és lesznek olyan férfiak, akik tesznek egy-egy szexista megjegyzést, de képviselni kell magadat és visszaszólni. Természetesen vannak nagyon kiszolgáltatott helyzetek, amiben az ember nem tud mit mondani. A világon az egyik legnyomasztóbb dolog a nemi erőszak, de nem szabad összekeverni azzal, ha valaki kicsit jobban „ráfog” a lábadra. Jól kell kommunikálni és rászólni a másikra, hogy „Fejezd be!”. A következményektől való félelem miatt nem szabad csöndben maradni.

Mindketten olyan vidéki színházban játszottatok évekig, ahol korábban apukátok is szerepelt. Milyen volt azokkal a színészekkel immár kollégaként találkozni, akik gyerekként vigyáztak rátok?

Nóra: Kezdetben nagyon furcsa. A legelső darabomat Dettivel (Sára Bernadett, szerk.) próbáltam, vele nőttünk fel, a második anyánk volt, és a lányai máig nagyon jó barátaink. Keménynek kellett vele lennem a színpadon, ami szokatlan volt, mert ilyenkor újra gyereknek érzi magát az ember. Mint mikor az anyáddal vagy, akivel szemben mindig gyerek leszel.

Anna: Amikor Hirtling István megjelent a Koldusopera olvasópróbáján, amiben a feleségét játszottam, az nagyon bizarr volt, hiszen ő még pelenkázott engem. Ezek később jó élmények, mert általuk otthon éreztem magam, és rájöttem, hogy csak mi öregszünk, hiszen ők semmit nem változnak.

Nóra, meghatározó a pályádon Zsótér Sándor személye, mint rendező. Mitől más vele dolgozni?

Nóra: Volt egy közös előadásunk, aminek a próbáján elkezdődött valami, megtaláltam magamban egy nagyon személyes hangot, amit addig nem. Zsótér Sándor ezt meglátta, és hagyta, hogy ez előadásról előadásra kibontakozzon, és egyre mélyebb legyen. Bizalmat kapok tőle, ha az első három hétben még semmit nem mutatok, akkor is tudja, hogy dolgozom rajta, és hagyja szabadon tenni. Bízom benne és a döntéseiben, hogy milyen szerepeket oszt rám. A Hosszú út az éjszakába (amiben a hatvanéves, drogfüggő anyát játszottam) az egyik legszebb munkám volt, nagyon sarkalatos pont a karrieremben. Az első próbára úgy mentem, hogy nem tudok majd megbirkózni a szereppel, de ezt elfelejtettem az első pillanatban, mert már nem volt rajtam ennek a súlya.

Anna, a te életedben is van olyan rendező, aki egyengeti az utadat?

Anna: Kerényi Imre volt az, akitől a mai napig tudok idézni, belőle meríteni. Mellette Eperjes Károlynak is nagyon hálás vagyok, aki a főiskola után megkeresett, hogy szerződjek Veszprémbe. Először nemet mondtam, mert egyrészt megijedtem attól, hogy vidéken játsszak, másrészt hívtak a Budapesti Kamaraszínházba is. Ezt ő akkor megértette, viszont szinte napra pontosan egy év múlva ismét felhívott, és újra megkérdezte, hogy akarok-e Veszprémbe menni, mert még mindig nagyon várnak. Nagyon jól esett, hogy ilyen kitartó, és hogy ennyire szeretné, hogy menjek. Ekkor éreztem meg először, milyen az, amikor igazán engem akarnak, és életem egyik legjobb döntése volt, hogy igent mondtam. Vele később kollégaként, és rendezőként is dolgoztam együtt, és nem mondom, hogy egyszerű volt, de hihetetlen nagy színész. Lehet ellene tiltakozni, mert van egy játék- és próbastílusa is, ami nagyon egyedülálló, de csak két lehetőség van: vagy vele mész, vagy ellene – viszont akkor biztosan buksz. Rá kell hangolódni az ő ritmusára, és akkor minden jó lesz. Több ponton is hálás vagyok neki. Kéri Kittytől is sokat kaptam, együtt szerződtünk Veszprémbe, és nagy meglepetés volt számomra, hogy milyen felkészült rendező.

Miért tartottál a vidéki színháztól? Kevesebb rendező látja az előadásokat?

Anna: Igen, és ez sajnos be is igazolódott, de nem tanultam volna ennyit, ha nem szerződök Veszprémbe. Emellett először az is visszatartott, hogy nem nagyon ismertem a veszprémi színházat, nem láttam ott előadásokat. Azt tudtam, hogy Bujtor István elkezdett kiépíteni valami nagyon izgalmasat, de sajnos én már a halála után kerültem oda.

Nóra, amikor Kecskemétre szerződtél, nem voltak hasonló aggályaid?

Nóra: Nem volt bennem félelem a vidékkel kapcsolatban, mert mondtak három olyan szerepet, amivel azonnal meggyőztek. Együtt szerződtünk Kecskemétre egy nagyon jó barátommal és osztálytársammal, Csémy Balázzsal és Hajdú Melindával (aki Anna osztálytársa volt), és mi voltunk ott akkor a fiatal generáció. Annyi feladatot kaptunk, hogy ki sem jöttünk a színházból, ami szerintem a színészi pálya elején nagyon fontos. Ha olyan helyről kerestek volna meg, ami jóval messzebb van Budapesttől, az valószínűleg kicsit ijesztőbb lett volna, hiszen oda kellett volna költöznöm. Sose laktam igazán Kecskeméten, ha tehettem, előadások után is hazajöttem, mert úgy éreztem, kipihentebb vagyok, ha a saját ágyamban alszom. Aztán pár év után éreztem, hogy már másra vágyom. Elég nehezen maradok egyhelyben, van bennem egy nagyfokú szabadságvágy, de ennek ellenére még további két évet Kecskeméten voltam, és az nagyon jót is tett, mert akkor jöttek azok a szerepek, amikről korábban beszéltem. Utána kaptam egy telefont Mácsai Páltól, hogy két darabba is szeretne meghívni az Örkény Színházba. Ezt követően lettem szabadúszó, ami számomra a legjobb dolog a világon.

Szabadúszóként megtehetitek, hogy nemet mondjatok bizonyos felkérésekre?

Anna: Én például nem, viszont mondtam már nemet, mert úgy éreztem, szakmailag semerre nem vinne, csak az energiámból venne el. Pusztán anyagi okok miatt, hogy a végén leadhassam a számlát, azért nem vállalok el semmit, emiatt nem lesz új bemutatóm idén. Természetesen kell dolgozni, de az senkinek nem jó, ha olyat csinál az ember, amihez nincs kedve, mert azzal a kollégáit is megbénítja. Volt olyan is, amit szívesen csináltam volna, de nem vállalhattam, mert messze volt, és egy kisgyerek mellett ez még nem fért bele...

Nóra: Szerintem nagyon fontos dolog megtanulni nemet mondani az élet minden területén. Minden felkérés után gondolkodási időt kérek, de általában már elsőre érzem, hogy mi a jó döntés számomra. Ez az, ami nagyon nehéz ebben a szakmában, és ezért mondta anyu, hogy több lábon kell állni, mert akkor nem kell olyat elvállalni, amit nem akarsz. De bennem van ezzel kapcsolatban egy nagyfokú nyugalom és túlélési ösztön. Ha nem kellek, akkor majd kitalálok valami mást. Például elkezdek lovakat tenyészteni, vagy bútorfelújítással foglalkozni. Ha nem lenne a színház, nyilván nagyon hiányozna, de én szerencsés vagyok, mert harminckét éves koromra annyi mindent eljátszhattam, amit más egy egész pálya alatt. Ettől is lehet bennem ez a nyugalom.

És talán azért is, mert a színházi munkáid mellett most bekerültél egy tévés sorozatba is.

Nóra: Nagy szerencse, hogy megkaptam ezt a filmes lehetőséget, mert már nagyon szerettem volna újra forgatni. A Tanár című sorozatot november végéig forgatjuk, ezért úgy döntöttem, hogy tavaszig tartok egy kis szünetet. Kicsit újra akarom érezni a „színházba vágyást”. Kíváncsian várom ezt az évet, hogy milyen érzés lesz, ha nem próbálok, mert ilyen még nem volt. Tervezem azt is, hogy télen elutazom valahová hosszabb időre, mert a színház mellett ezt sose tudtam megtenni.

Sokat gondolkoztál azon, hogy elvállald?

Nóra: Nem, nagyon örültem a felkérésnek. Ez egy nagyon igényes sorozat, kiváló színészekkel és stábbal, és olyan témákkal foglalkozik, amikről fontos beszélni. Például a rossz családi körülmények között élő gyerekekről, vagy akik táplálkozási zavarokkal küzdenek. Általában mindegyik rész ad egy megoldást vagy irányt, és rendkívül fontosnak tartom, hogy ilyen jellegű műsort is sugározzanak a tévében. Természetesen a sorozattal járó bulvárérdeklődéstől tartok, de már megtanultam, hogyan lehet jól balanszírozni.

Anna, a Koldusoperában és a Bernarda Alba házában is együtt játszottál édesanyáddal, ráadásul anya-lánya szerepkörben. Izgultál a közös munka előtt, vagy biztonságérzetet adott a tudat, hogy ismered minden gesztusát?

Anna: A Koldusoperánál az elején volt némi stressz bennem, de ez csak addig tartott, amíg el nem kezdtünk próbálni, mert onnantól kezdve kollégák lettünk. Abszolút kettévált a munka és a magánélet. Persze kicsit többet nevettünk együtt, mert ismerjük egymást, de csak ennyi. A Bernarda Alba házánál is ugyanez volt, bár ott csak egy jelenetünk van együtt.

De abban a jelenetben az édesanyád eltemet...

Anna: Igen, az kicsit durva. Nekem könnyű, mert én ott már meghaltam, fekszem mozdulatlanul és azon gondolkozom, mit fogok vacsorázni, miközben szegény anyu felettem mondja a monológját. Neki jóval nehezebb...

Nóra, te szeretnél egy színpadon szerepelni a családtagjaiddal?

Nóra: Engem ez annyira nem vonz. Annával szívesen játszanék, bár valószínűleg szétröhögnénk a próbafolyamatot... Nekem az anyám az anyám, az apám az apám, és tartanék ettől a helyzettől, mert biztos, hogy zavarban lennék. Nem hiányzik még ez a plusz nehézség. Ezért például mindig is csodáltam Pálmai Annát, aki egy színházban szerepel az anyukájával, Szirtes Ágival.

Volt olyan szerepetek, ami valamiért jelentős az életetekben?

Nóra: Nekem most volt ilyen először. Előtte, habár volt olyan előadás, ami meghatározó és amit sajnáltam, de nem volt nehéz elengedni. Viszont A jóember Szecsuánból a Kecskeméti Színházban Zsótér Sándor rendezésében egy olyan darab volt, ami nagyon hiányzik. Sen Te szerintem a legszebb női szerep az egész világirodalomban, nagyon erős koncentrációt és figyelmet igényel. Az utolsó monológja a tárgyaláson a világról szól: nem lehet úgy jónak lenni, hogy közben magadnak is jót tegyél. Az, hogy ezt el tudtam mondani huszönötször a színpadon, sokat jelentett.

Anna: Nekem nem volt ilyen. Néhány előadást bántam, hogy nem játszom többet, de utána nem hiányoztak, mert mindig vártam a következő feladatot. Olyan szerep sincs, amit mindenképpen szeretnék eljátszani. Utólag rájöttem, hogy a Jeanne d'Arc című előadás volt az, ami ha nincs, akkor szegényebb lennék, mert nekem ez tizenéves korom óta meghatározó történet egy film miatt. Az előadást Kéri Kitty rendezte, Deres Péterrel közösen Anouilh A pacsirta című művét írták át a hiteles iratok alapján, csak a tárgyalás részt és a máglyát megtartva. Ez egy jelentős szakmai élmény volt nekem.

Mindketten régóta lovagoltok, és a suttogó módszert követitek. Mit kell tudni róla?

Nóra: Ez egy csodálatos módszer, mely a lovak kommunikációján alapul. Az ember megtanulja, hogy a lovak hogyan kommunikálnak teljes testtel egymással, és azt kell követni. Ezt a lovak ösztönrendszerén keresztül lehet megismerni. Körülbelül háromnegyed óra alatt el lehet érni egy lónál, hogy csatlakozzon hozzád, megbízzon benned, és ez minden lóra érvényes. Lezsák Levente kaszkadőr, lókiképző tanította nekem ezt a módszert, később az ő lovával – aki így lett nevelve – szerepeltem a Hippolütosz című előadásban is.

Anna, a társadalmi kérdések közül a nyilvános szoptatás mellett többször is felszólaltál.

Anna: A szoptatás még gyerekcipőben jár Magyarországon, ezért ebben én nagyon szívesen segítek bárkinek, aki megkeres. Elirányítom megfelelő szakemberekhez, mert minden kisgyereknek joga van addig szopizni, amíg szeretne, de legalább két éves koráig. A nyilvános szoptatás pedig azért fontos, mert nem feltétlenül háromóránként kell szoptatni, hanem igény szerint, ami azt jelenti, hogy ha a gyerek éhes lesz a metrón, akkor nem várom meg, míg haza érek, hanem megszoptatom ott, természetesen diszkrét körülmények között.

Milyen jövőbeli terveitek vannak?

Nóra: Pár éve majdnem bekerültem a filmrendező szakra, az utolsó fordulóban estem ki. Ez a vágyam nem csillapodott, de egyszer nagyon szeretnék majd filmet rendezni. Azt nem tudom, hogy ennek az lesz-e az útja, hogy újra jelentkezem az egyetemre, vagy a saját utamon, de ott lesz az életemben, ezt érzem.

Anna: Nekem a zenével lenne tervem. Kicsit háttérbe szorult az elmúlt időben, és rájöttem, hogy mennyire fontos számomra, hiányzik. Szeretnék majd egy zenekarban énekelni, akár a görög vonalon, akár a mai zenei irányzatokban. De egyelőre a kisfiam a legfontosabb.