Szimpatika – Okosan szeretni – Anyaszemmel

Az nem kérdés, hogy szülőként szeretjük a gyerekeinket, hogy mindent megadunk nekik, ami tőlünk telik, hogy örülünk nekik, és büszkék vagyunk rájuk, de van itt egy nagy dilemma: vajon ők hogyan élik meg ezt? Bírják-e ezt a nagy apai-anyai szeretetet? Különösen fontos körüljárni az ő szemszögükből ezt az érzést, ha elmúltak már a kisgyermek évek.

Amikor világra jön egy kisbaba, évekig egy óvó szeretetburokban növekedik, szüksége van a folyamatos kontaktusra, az érintésre, az ölelésre, a teljes figyelemre. Ahogy megtanul járni, és egyre "messzebb" merészkedik, úgy kell tudni őt egyre kijjebb engedni az anyai ölből. Ez nagyon nehéz feladat a szülőknek, sokan esnek abba a hibába, hogy mindig fogják a gyermek kezét, átvitt értelemben is, nem engedik, hogy elessen, minden mélyebb gödör fölött átviszik inkább. Az elengedést bizony tanulni kell, és minden pillanata nehéz, hiszen nem könnyű belátni, hogy hagynunk kell a saját útján járni, hogy megtapasztalja az egyenetlenségeket, még akkor is, ha mi „föntről” látjuk, hogy csúszós a terep. Ott kell lenni a háttérben, kezet nyújtani, ha kéri, segíteni felállni, ha elesik, utat mutatni, ha eltéved, de bízni kell benne bárhány éves is!

Különösen nehéz ez tizenéves kamaszok szüleinek, de főleg ezekben az években kell okosan szeretni! Igen, biztos lesz olyan, hogy máshogy dönt, mint mi tennénk, vagy másik úton indul, és olyan is lesz, hogy elcsúszik vagy megzuhan, de ha tudja, hogy számíthat ránk, hogy messziről kísérjük, akkor biztonságban fedezheti fel a világot, találhatja meg benne a saját helyét.

Nem megy ám ez ilyen könnyen nekem se! Naponta tréningeznem kell magamat, külön-külön figyelve a 20, a 18, a 16, a 15 , a 10 és a 7 évesre. Hat gyermekkel nehéz megtalálni az egyensúlyt a szabályok, az elvárások és a szabadjára engedés terén. Az érzelmi adok-kapok amúgy is jelentősen eltolódik 11 éves koruktól kezdve, hiszen bejönnek mások is a térbe, anya természetesen háttérbe szorul, és próbálkozik.

Drága férjem sokszor szól, hogy most kell visszafognom magam, mert egy kamasz fiú nem vágyik annyiszor az anyai ölelésre, mint ahogy én vágynék rá, és azt sem hallgatja szívesen, ha anya minden nap szóba hozza a rendrakást, vagy azt, hogy mozduljon ki a szobájából.

Az a helyzet, hogy érdemes kivárni, tudnak ők kedvesek lenni, segítenek is, ha szépen megkérem, és hébe-hóba még ölelést is kapok, amikor elengedem, megengedem, megszerzem; amikor okosan szeretem...