Szimpatika – Egy hajszálon múlt a fennmaradásunk

Kézműves-műhelynek indult szellemi találkozási pont mind a négy művészeti ágat képviselő programokkal. Kulturális katakomba, melynek meghitt kopottságában otthon érezheti magát az ember – ha nem túlságosan sznob. Mintha csak egy barátjánál lenne lakáskiállításon, koncerten, irodalmi esten. Ez a barát pedig Finta Laci, azaz: Finta László.

Tudom, hogy itt is laksz, a Nyitott Műhelyben. De hol?

Ott, a hátsó szobában van egy ágyikóm. Igénye volt a közönségnek egy bensőségesebb, védettebb teremre, és ez történetesen…

A hálószobád.

Hát, igen. Reggel felkelek, és onnantól az egész hely nyitott. Azt tudod, hogy a Műhely tavaly decemberben 18 éves lett? Elérte a nagykorúságot. Én is ennyi idős voltam, mikor felköltöztem Budapestre.

Honnan származol?

Túrkevéről. Szolnokon érettségiztem, de a főváros vonzott. A 80-as évek végén minden forrt, változott, ami beszippantott. Az összes tüntetésen részt vettem, azt hiszem egy téglát én is kivettem a falból. Valójában úgy tíz évig csak Budapest környékén laktam: köröztem az agglomerációban. Kertes házban gondolkodtam, nem láttam magam a budapesti dzsumbujban.

Ehhez képest Buda egyik legforgalmasabb részén élsz.

Nem bírtam az ingázást. Szentendrét választottam először: gondoltam, hajnalonként újságot hordok, úgy lesz időm készülni a bölcsészkarra. Csak teljes munkaidőben vettek fel a postára, de nem bántam meg, mert rengeteg emberrel kerültem jó kapcsolatba. Kedves ismeretségeim kerekedtek a művészvilágból is. Beleláttam sokak életébe. Vicces volt, hogy 18 évesen bácsiztak, idős néniknek is én voltam a postás bácsi.

A választott szakmád a bőrműves – ahogy a Nyitott Műhely enteriőrje is elárulja. Ez a vonal mikor indult az életedben?

A bőrözés gyerekkori nagy szerelem. A Nyitott Műhely is ennek köszönhetően jött létre. Édesapám kárpitos volt, imádtam a műhelyében lenni, mindig alkottam valamit. Hatéves koromban megfogtam egy darab bőrt, és az a semmivel össze nem hasonlítható érzet máig megmaradt! Tényleg beszél az emberhez az anyag, ha van rá füle. A bőr rugalmassága nekem azt mondta, hogy bármivé formálhatom, úgy, hogy a jellege nem változik. Attól kezdve mindenfélét készítettem: papucsot, cipőt, táskát, udvarlásképp tolltartót… Az osztálytársaim meg rendelni kezdtek. Elvégeztem egy képzést, és kacérkodtam az Iparművészeti Főiskolával, de azt láttam, hogy ott a tervezésen és gyártáson van a hangsúly, engem meg maga a kézműves rész vonzott.

Szentendréről miért jöttél el?

Érden örököltem egy kis nyaralót, így odaköltöztem. Elmentem kubikosnak egy évre. A bölcsészkarra készülve arra gondoltam, hogy megmerítkezem az élet sűrűjében, ahogy annyi, számomra példaértékű művész tette. Jeles András például Csepelen vállalt gyári munkát; gyönyörű filmben örökítette meg… Én sajnos nem tudtam formába önteni ezt az időszakomat, pedig nagyon izgalmas volt. Még sztrájkot is szerveztem… Érdről Budakeszire költöztem, onnan viszont a Ferencvárosba jártam újságot kihordani reggelenként. Még ma is gyakran felébredek négy körül. Emellett elkezdtem takarítást vállalni, ami akkor nagyon jól fizetett. Dolgoztam a Rózsadombon és a Havannán is, és megint beleláttam mások életébe – ez elkísér. Végre sikerült annyi bőrt vásárolnom, hogy bőrművesként működhessek: egyedi megrendelésekkel bíztak meg. Ebben a periódusban alapozódott meg a szakmai reputációm: egy tárgy kiment, és hozott két új megrendelőt. Beköltöztem egy 24 négyzetméteres lakásba, innen nem messze, ott alakítottam ki bőrös műhelyt, és kezdtem szakkört tartani. Emellett különböző intézményekben vezettem kézműves foglalkozásokat, tartottam képzéseket. A Marczibányi téri szakkört vagy a waldorfos munkámat különösen szerettem, de rengeteget szaladgáltam, sok lett. A Magyar Iparszövetségben tanítottam, mikor kérték, hogy tegyek le pedagógus végzettséget. Akkor kezdtem el levelezőn a magyar szakot, és már az abszolutóriumnál jártam, mikor abba kellett hagynom. Beindítottuk a Nyitott Műhelyt, amivel annyi feladat szakadt rám, hogy nem bírtam mellette se a tanítást, se a főiskolát.

Várj csak. Én még a pici lakásodnál tartok. Hogyan lett meg a Nyitott Műhely?

Már a kis lakásban megvolt az előképe. A falak mellett a könyveim, mi meg 6-7 tanítványommal körbeültük a galéria alatt az óriási asztalt: bőröztünk, beszélgettünk a világ dolgairól. Egy tanítványom ötlete volt, hogy nagyobb formátumban folytassuk a műhelyt. Pályáztunk egy svájci alapítványnál, és kamatmentes kölcsönt nyertünk. 2000-ben elindítottuk a Nyitott Műhelyt. Hamar világossá vált, hogy programokat kell idehozni – részben, mert a tér erre kínálta magát, másrészt csak a kézművességgel nem lehetett volna fennmaradni. 2003-ban a tanítványom, akivel kitaláltuk a helyet, lecsatlakozott – ő csak bőrös műhelyt szeretett volna. El kellett adnom a lakásomat, hogy visszafizessem a kölcsönt, és ideköltöztem. Számomra a Műhellyel megvalósult egy álom. Viszont minden mást feláldoztam érte; a bőrözést is, arra sem maradt időm. Akkor nyílt meg az utolsó kiállításom, 2003 novemberében, a Matáv székházban Raáb Rózsával. Ma is nagy örömöm, hogy Parti Nagy Lajos nyitotta meg, akit a magyar szakom végén szakdolgozat-témámnak jelöltem. Végül én egy sort sem írtam róla, ő meg nagyon szépeket írt rólam. Egy korszakom lezárult, annyira, hogy minden kiállított tárgyam el is adtam.

A bőrözés nagy szerelmed, a magyar szak régi álmod volt. Nem sajnáltad elengedni ezeket?

De nagyon. Viszont másképp nem ment volna. Annyira elvitt és sodor ma is a Műhely működtetése, hogy ebből nem lehet kiszállni. Rettentő fontos dolgokra nincs időm. Orvoshoz eljutni például. Most nyáron nem halasztom tovább. Két hónapra bezárok. A bőrözéssel úgy vagyok, hogy minden reggel azzal kelek: folytatom még. Én ahhoz kaptam tehetséget. Viszont a Műhellyel létrejött valami, ami bőven túlmutat rajtam – vinnem kell. Ez napi szinten olyan kihívás meg feladat, aminek meg kell felelni. Úgy érzem magam, mint Weöres Sándor írásában az apáca, aki számolja a csomagjait a vonaton: egy, kettő, három… nyolc, végül saját magára mutat: tíz. Nem én vagyok a fontos, hanem hogy ami létrejött és létre akar jönni, annak megteremtsem a legkedvezőbb feltételeit.

Egy bőrös műhelyben meghirdettél pár eseményt. Hogyan lettél tizedik csomag?

Nagyon jellemző az első pillanat. 2000 februárjában a nyitóbulin a képzőművész barátok áradoztak, hogy ez micsoda szuper kiállítótér. Pedig egy lelakott szuterén volt, betonpadlóval, óriási kazánnal, de rengeteg fehér falfelülettel. Szabó Gábor és Nemes Nóra azonnal ki is állított. Lassan kipofoztuk és belaktuk a helyet, közben egyik kiállítás hozta a másikat – ma háromszázon túl vagyunk. Az is meghatározó szerintem, hogy egy együttgondolkodós baráti társaságból nőttünk ki. Az asztal körüli nagy beszélgetések, közös vacsorák, borozások megmaradtak. Én szoktam főzni.

Hogyan alakultak a programok?

Képzőművészettel indultunk, utána jött a zene: zenei tárgyú előadások formájában, majd adta magát, hogy legyenek koncertek. Egymást hozták a programok, és hozzák ma is. 2008-ig felvonult a magyar jazz teljes élvonala. Külföldről olyan fellépők jöttek, mint Steve Hackett a Genesisből, vagy Tim Ries, a Rolling Stones szaxofonosa. A lakók 7-8 évig bírták, akkor a közönségünk dobta össze a pénzt hangszigetelésre. De már csak limitált hangerejű koncertjeink lehetnek. Igyekszem kizárólag minőségi produkcióknak teret adni, de néha kísérletképpen beengedek olyat is, akit nem ismerek, megfelelő referenciákkal. Persze nem mindig vagyok eléggé résen. Bejött például valaki csodálatos portfolióval, nagyszerű művészek nevével, hogy kikkel lépett föl. A produkciója rémisztő volt. Ilyen is megesik.

A szemben lévő fal tele van aláírással, üzenettel. Az a vendégkönyv?

Magától alakult így. Épp cseréltem volna az itt lógó képeket, amikor otthonosan elkezdtek írogatni az üres falra. Ez volt az első felírás, látod? „Én még olyan jó nőt nem láttam, mint amilyen jó ez a hely.” Ez precedenst teremtett. Úgyhogy én is elkezdtem kérni a fellépőinket, hogy írjanak ide. De már megtelt. Egy francia fiú sokat firkált sajnos.

Mindenki szeretné a lenyomatát ott hagyni a világban.

Még mindig vannak olyan felírások is, amiket nem találok, meg amit nem tudok elolvasni. A másik falat egy Petri György vers díszíti: persze nem ő írta fel, 2000-ben halt meg, amikor mi nyitottunk. Nagyon kötődöm Petrihez. Két kiállítást is rendeztünk róla. Forgách Andrásé különösen fontos nekem, aki mint jó barátja, tizenöt éven át rajzolta Petrit. Rengeteget dolgoztak közösen. Például együtt fordítottak Molière-t – úgy együtt, hogy egyikük főzött, a másik írt, aztán cseréltek.

Irodalom, képzőművészet, zene, a filmklubokkal a film is jelen van. Talán csak a színház hiányzik.

Az se teljesen. Kováts Kriszta két produkciót rakott össze nálam, amikor nem volt hol próbálnia. Egy nyolcszereplős Vörös István darabot itt is játszottak. Szerepeltem benne mint celebratőr, aztán elvitték egy fesztiválra, ahol Vallai Péter helyettesített. (Nevet.)

Ez azért jól hangzik. Hogy viselted a színészkedést? Nem vagy szereplős alkat.

Kicsit sem. De Krisztának elvállaltam. Közönség előtt megszólalni sem bírtam régen. Amikor először kiálltam felkonferálni egy amerikai gitárost, azt hittem, elájulok. Aztán kinyögtem az első hangot, és valami fölszakadt bennem. Míg élt, Vallai Péter sokat levett a vállamról, de nagyon fontosnak tartom, hogy minden produkció előtt mondjak valamit. Gyalázatos lenne, ha nem viselkednék házigazdaként, és már jó ideje komfortos ez a szerep.

A bölcsész-éned hogy van?

Nagyon jól. Bejön hozzám az irodalom. Kamaszkoromban írogattam is persze, de az írás nem az én asztalom. Most hírleveleket, pályázatokat írok; PR-szakember vagyok és könyvelő, takarító, séf, szakács, anyagbeszerző… És jaj, mindig kell valamit javítani. Édesapám mennyit segített, mikor indultunk! Pedig a szüleim nem igazán értik, mivel is foglalkozom, de ha hallanak a rádióban vagy olvasnak a Nyitott Műhelyről, nagyon büszkék rám.

A Műhely finanszírozását hogyan sikerül megoldanod?

Most végre biztonságban érzem a helyet, megnyugodtam. Korábban sem értem rá nagyon aggódni, pedig sokszor hajszálon múlt a fennmaradásunk. Időről időre bedőlt valamelyik oldal, de mindig jött a segítség. Elég sok állandó támogatónk lett. Esterházy Péter is havonta utalt a Műhelynek hosszú éveken át. Amikor megbetegedett, írtam neki – nem tudom, hogy fogalmaztam – a lényege az volt, hogy függessze fel az adományokat. Erre azt kérdezte: „Tudod használni ezt a pénzt, Laci?” Miután Esterházy meghalt, többen azonnal beálltak a helyére – köztük Nádas Péter. Egyszer, négy-öt éve, mikor itt járt Esterházy a feleségével, kértem, írjon a falra, de azt mondta, nem jut az eszébe semmi jó, majd legközelebb. Gitta asszony nógatta, mire Péter viccesen odaszólt: „Látom, már a leendő özvegy beszél belőled.” Ez akkor csak tréfa volt, de hidegrázós, nem?

Hogy bírod az állandó pörgést, készenléti állapotot?

Nehezen, mindig az adott teendőre fókuszálok. Cserébe rengeteg gyönyörű élményben van részem. Ősz óta nagy segítségem Krisztián, aki korábban önkéntes volt; már tudok neki szerény fizetést adni. Képzeld el, hogy 18 éve minden nap házibuli van nálad, ötven emberrel. Vagy csak tízzel. Én akkor töltődöm, ha kicsit egyedül lehetek.

Alárendelted magad valaminek, amiben eltűnsz mint magánember. Beleférhet az életedbe a párkapcsolat vagy a család?

Nem fér. Kétszer próbálkoztam párkapcsolattal a Műhely ideje alatt, de végleg lemondtam róla. Talán nem is mertem a helyzettel szembenézni a maga teljességében. Most már könnyebb, mert valamikor én ezt lezártam magamban, és szerzetesféle lettem. Nincs magánszférám, a gyerekfoglalkozások után a gyerekek ott ugrálnak az ágyamon. Nem tudom elképzelni, hogy ebbe bárkit be lehet vonni mellékszálon. „Mellékszálon”… Látod? Véletlenül is így fogalmazok.