Szimpatika – Horgas Eszter: „A hangszerem számomra olyan, mintha szárnyam lenne”

Nehéz időszakon mész át, hiszen édesapád (Horgas Béla költő, író – a szerk.) nemrégiben hunyt el, és Ti igazán közel álltatok egymáshoz. Nem titok, hogy rengeteg művében Rólad mintázott egy-egy szereplőt. Van kedvenc alkotásod tőle?

A Cirfandli meséket imádom. Talán azért is, mert megszólalásig azonosultam ezzel a tündérrel. Hogy apám érzett ennyire, vagy én magam alakítottam olyanná magam, ahogy ő azt megírta, nehéz eldönteni. De persze szeretem a verseit is. Kivételes nyelvérzéke és hallása volt. A kedvencem tőle:

„Volt egyszer egy kaptafa, tornyában a fakapta.

Ki kaptafát nem látott, nem látta a világot.

Kapta fája, kaptafa, világ végén áll a fa,

fából van a kaptafa, kaptából a fakapta,

világ fája, kaptája, ugorjunk a tornyába.”

Apám elvesztése alapvetően megváltoztatott. A halála után semmi sem olyan, mint korábban. De a képességeit, és azt, amilyen természetesen tudott kedves, finom és jó lenni, itt hagyta rám, a testvéreimre és édesanyámra. Apám nemcsak kivételesen jó apa volt, de nagy alkotóművész is. Anyámmal való szerelmük és közös munkáik, például a Liget folyóirat, magasra tette nekünk, Horgas-gyerekeknek a lécet. A verseivel és a meséivel nemcsak engem, hanem sokunkat átformált. Persze úgy felnőni, hogy Tipi-tupa hercegnő, majd Cirfandli tündér lehettem, kivételesen elkényeztetett állapot.

A szüleid nagyon aktívan vettek részt az irodalmi életben, Te mégis inkább a zene felé fordultál, még gyerekként. Miért?

A szüleim valóban az irodalom bűvöletében éltek, de a zene és a társművészetek mindig jelen voltak az életükben, így miénkben is a testvéreimmel, és már kisgyerekként találkoztunk a különböző művészeti ágakkal.

Több hangszert is kipróbáltál, miért épp a fuvolába szerettél bele?

A zeneiskola ott volt az utcánkban, adta magát az ötlet, hogy egyszerűen csak átsétáljak. Először ugyan furulyázni kezdtem el, de nemsokára megismerkedtem a zongorával és a fuvolával is. Hamar kiderült, hogy az igazi szerelem a fuvola, bár a növendékeimet a mai napig szoktam zongorán kísérni.

A fuvola kezdettől fogva természetes része a testemnek és a lelkemnek. Nem is igen tudom elképzelni, hogy úgy teljen el egy nap, hogy nem fuvolázom. A hangszerem számomra olyan, mintha a szárnyam lenne.

A fuvola alapvetően nem szólóhangszer, Te magad is zenekarokban kezdtél játszani. Mi inspirált abban, hogy szólókarrierbe kezdj?

A fuvola egyáltalán nem arra lett kitalálva, hogy valaki szólókarriert járjon be vele. Amikor kislány voltam, álmodni sem mertem ilyen csodálatos életről. Az a sok vágy, gondolat, érzelem, ami bennem megszületett, valahogy közönségért imádkozott, az egyéniségem, a karakterem pedig egyértelműen a szólistaságra predesztinált. Katartikus élmény, hogy a fuvolával bármit elmondhatok. Az alkotás, a kreativitás éppen olyan fontos része az életemnek, mint a szakmai fejlődés: próbálom a hangszer lehetőségeit tágítani, így az eredeti fuvolairodalom az elmúlt években legalább a duplájára nőtt általam. A célom az, hogy a fuvolán keresztül beszélni tudjak az emberekhez, átadhassam a gondolataimat. Persze huszonhat lemez, rengeteg koncert, élmény és tapasztalat után most már látom, hogy nem is történhetett volna ez másképpen. De mindig hálás leszek a sorsomért, hogy ilyen gazdag szakmai életet élhetek.

Utólag mit gondolsz, a tehetségeden túl mi volt a döntő tényező abban, hogy sikeres lettél egy olyan hangszerrel, amit nem arra találtak ki, hogy magányosan szerepeljen a színpadon?

A legfontosabb dolognak azt tartom – ezt tanítom a növendékeimnek is –, hogy megszülessen az emberben a vágy arra, hogy közvetítő lehessen. Hogy rengeteget tanuljon, élményeket szerezzen, és telis-tele legyen a szíve, a lelke és a feje gondolatokkal, érzelmekkel, gyógyító energiákkal, amivel segíteni és szeretni tudja az embereket.

Akinek nincs mondandója, annak nem szabad színpadra mennie, már a kezdő kisgyerekeknek is ezt tanítom. Olvasunk együtt meséket, verseket, így tanulják meg a helyes légzést. Megfejtjük a zenéket, hogy amikor kiállnak játszani a színpadra, azonosulni tudjanak érzelmileg és szellemileg a darabbal.

Szeretsz kísérletezni, fáradhatatlanul keresed az új kihívásokat, és szó szerint műfajt teremtettél. Mi alapján döntöd el, hogy milyen művekkel dolgozol a következő időszakban?

Fontos szempont, hogy inspirációt nyerjek a feladatból. Fontos, hogy megtaláljam a hangszer helyét, hogy tudjam, jól áll majd neki a feladat. Lényeges a szakmai kihívás is, és persze szeretnék felejthetetlen élményeket adni. Imádom, ha simogatni, felkavarni és szeretni tudok a zenével.

A szakma hogy fogadta régen, és hogy viszonyul most ahhoz, hogy mindig valami szokatlannal lépsz színpadra?

Kezdetben nagyon sok támadás ért. Sokan azt gondolták, csak a siker számít, csak arra hajtok. Addig ismeretlen és elképzelhetetlen volt, hogy egy fuvolista világsztárokkal játszik együtt, és tízezer ember megy el a koncertjére. Azt mondogatták folyamatosan, hogy gyanús ez a nagy siker. Fájt, gyakran sírtam, de ma már nem bánom, hiszen ezek a nehézségek mind-mind a „csakazértis-érzést” gerjesztették és erősítették meg bennem.

Számtalan hazai és nemzetközileg is elismert zenésszel léptél már színpadra, Natalie Cole és Al Di Meola is meghívott a budapesti koncertjére. Ezek az együttműködések hogyan jöttek létre, ők kértek fel?

Nem, dehogy, én könyörögtem egy hazai impresszáriós iroda vezetőjének, hogy keresse meg Al Di Meolát. Először nem akarták, de aztán addig rimánkodtam, hogy végül írtak neki, és végül mégis minden álomszerűen megvalósult. Meola rengeteg anyagot kért be rólam, hiszen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Később sokat beszélgettünk erről, és elmesélte, hogy az anyagok átnézése után egyszerűen úgy érezte, jönnie kell. A mai napig meghatározó élményeket adott mindkettőnknek a közös munka, majd a közös CD, ami két hét alatt platinalemez lett. Natalie Cole már könnyebb eset volt, hiszen az Al Di Meolával közös munka egyben referenciát is jelentett.

Soha nem merült fel benned, hogy ha nemzetközi zenészek is felfigyelnek rád, akkor Nyugat-Európában vagy Amerikában talán még sikeresebb lehetnél?

Sokszor hívtak, és komolyan fel is merült a lehetőség, hogy máshol éljek. De én mégsem tudom elhagyni a hazám. Minden ideköt: a családom, a magyar nyelv, a tanítványaim, a kertem és Budapest. Nagyon szeretem ezt a várost, ez az otthonom. Ráadásul abban a fantasztikus helyzetben vagyok, hogy jöhetek-mehetek, sőt a világsztárok is idejönnek. Csodaszép élet ez!

Szívügyed a tanítás és a tehetséggondozás, és idén már nyolcadik alkalommal rendezed meg a Partitúra Összművészeti Kurzust nyáron. Kiket vártok ide?

Olyan fiatalokat várunk, akik már elmúltak tizenöt évesek, és nyitottak a nem hagyományos utakra: akik kíváncsiak önmagukra, a közösségi élményekre. Akik a művészetek által szeretnének többet megtudni önmagukról, szakmailag, emberileg fejlődni akarnak, és részesei lenni egy olyan élethelyzetnek, amit egyébként nem igazán tudnak átélni sehol. Úgy élünk együtt tíz napig a Balaton partján, amire általában csak vágyakoznak a gyerekek – sőt szerintem a felnőttek is. Tíz nap, amikor a hibáiddal, az erényeiddel, a tehetségeddel együtt lehetsz, aki vagy. Csodás környezetben, fantasztikus körülmények között, sok munkával, nevetéssel, sírással, igazi élményekkel.

Mit gondolsz, mennyire kitartóak a mai fiatalok, és mitől függ, hogy egy tehetségnek sikerül-e kibontakoznia?

Én nagyon elfogult vagyok a fiatalokkal. Ők a jövőnk. Nagyon szeretek velük lenni, és rengeteget tanulok tőlük. Az a tapasztalatom, hogy ha megtaláljuk a közös hangot, hihetetlen a munkabírásuk, szenvedélyük, szeretetük. Én pedig ebben sokat lubickolok.

A saját lányaid is művészeti pályát választottak. Milyen tanácsokkal láttad el őket?

Azt tanítom nekik, ami a magam számára is útmutató: legyenek hűek önmagukhoz. Ha rátalálnak a belső hangjuk által vezérelt útra, ne térjenek le róla.

Egy igazán összetartó művészcsaládba születtél, a testvéreid közül mindenki alkotóként tevékenykedik (Péter díszlet- és jelmeztervező, Ádám rendező, Judit pedig a Liget című folyóirat főszerkesztője). Mindig egyértelmű volt, ki miben tehetséges, és soha nem volt közöttetek rivalizálás?

Nem, dehogy, hiszen négy testvér vagyunk, négy különböző egyéniséggel megáldva. Amennyire sok a közös bennünk, annyira mások is vagyunk. Négy izgalmas, tehetséges ember, élményekkel teli életúttal – ezt tiszteljük és szeretjük egymásban.

Feltűnő, mennyire keresed a közös munka lehetőségét más zenészekkel és művészeti ágakkal. Miből fakad ez az igény?

A fuvola önmagában magányos, ahogyan én is. Szeretem magam körülvenni tehetséges, okos, érzékeny emberekkel, és imádom a nagyszabású produkciókat. Előfordult, hogy közel kétszáz ember volt velem a színpadon. De legalább ennyire fontos a saját bandám, a ClassJazz Band is. Óriási muzsikusokkal zenélünk együtt: Kaszás Péterrel, Hárs Viktorral, Révész Richárddal, Dajka Krisztiánnal és Pusztai Csabával. Nagy vízióim, álmaim vannak, és boldog vagyok, ha ezeket meg tudom valósítani a segítségükkel.

Bár sokan nem is gondolnák, de a fuvolázáshoz komoly fizikai erőnlét szükséges. Hogyan tartod karban az egészséged?

Minden nap egy órát gyalogolok, és nagy hangsúlyt fektetek az étkezésre is. Szerencsére kedvelem az egészséges ételeket, rengeteg gyümölcsöt eszem, és arra is odafigyelek, hogy mindig megfelelő mennyiségű vizet és gyógyteát igyak. Fontos számomra, hogy kívül-belül rendben legyek, és jól érezzem magam a bőrömben, így rendszeresen járok masszőrhöz, fodrászhoz és kozmetikushoz. A relaxáláshoz zenét hallgatok, és bár sokat dolgozom, de azt is imádom – a zene semmilyen formában nem fáraszt, hanem feltölt, értelmet ad és gyógyít.

Az idei naptárad is tele van fellépésekkel. Mire készülsz a közeljövőben?

Az idei év két bemutatót is hozott. A Négy évszak és más című produkciót januárban mutattuk be, ez nyár végén a Városmajori Szabadtéri Színpadon is hallható lesz.
Most június 6-án pedig a lelkemet és az érzéseimet teszem a közönség elé leplezetlenül. Az érdeklődők a Simon & Garfunkel dalok segítségével egy csodálatos érzelmi utazáson vehetnek majd részt velünk a Zsidó Művészeti Napok keretében, a társaim pedig a ClassJazz Band és Falusi Mariann lesznek.
Ezek a dalok és szövegek rólam szólnak, a jelenlegi életérzéseimről, félelmeimről és örömeimről. A kezdő dal szövegét például én írtam, ami most először fordul elő, korábban sosem próbálkoztam ezzel. A koncerthez kapcsolódóan forgatunk is, mert a film és a szöveg is meghatározó lesz az est során. Gyakran nehéz sírás nélkül gyakorolnom, hiszen most vesztettem el édesapámat, a szerelmi életem is zaklatott, és sok a kérdés és a félelem bennem. Ezen az estén – nem is titkolva – próbálom a közönséget, és így magamat is gyógyítani.

Mi az, ami igazán feltölt és erőt ad a mindennapokban?

Leginkább a zene, de nagyon szeretek beszélgetni is, és persze együtt lenni azokkal, akiket szeretek. Sokat változtam az elmúlt években, így a szeretetteli légkörre és az intimitásra egyre nagyobb az igényem. Ezen kívül, amikor csak tehetem, elutazom a tengerhez – imádom bámulni a végtelent.