Szimpatika – Visztup-ánásztup

Hol van az a nyár, hol van az a szerelem, Prágám? – csendült fel a 90-es évek nagy slágere ezzel az apró módosítással számos Kimnowak koncerten. Történt ugyanis, hogy néhány sikertelen hazai továbbtanulási kísérlet után felvételt nyertem az Aranyvárosba, Prágába, méghozzá a legendás filmfőiskolára, a FAMU-ra. Akinek szerelme a cseh film (kinek ne lenne az), annak nem kell sokat áradoznom Menzel, Chytilová vagy a nemrég elhunyt, amerikai legendává nőtt Miloš Forman alma materéről, sőt talán arról sem, hogy mit jelentett egy huszonéves srácnak a fentiekkel találkozni, óráikat hallgatni. De őszinte leszek: nem csak ez volt izgalmas Prágában.
Például egyszer, a fent említett zenekar frontemberével, akinek a helyét a magazinban átmenetileg bitorlom (és aki Formantól kölcsönözte egy másik nagy slágerének címét), egyszer megfordultunk anyám Hondájával a Vencel téren, pedig nem kellett volna. Azon nyomban egy kackiás rendőr pattant elő a semmiből, és köszönés helyett közölte, hogy „Tri sta korun”, ami 300 csehszlovák koronát jelentett. Aztán még szigorú arccal hozzátette, hogy „passzport”.
De amikor híres barátom útlevele került a kezébe, vonásai megenyhültek, és a szemébe nézve azt mondta csehül: Novák? Akkor csak 150... a Novák, az igazi cseh név!
Prága akkor a virágkorát élte, pláne a posztszocialista fővárosokhoz képest, Párizs lehetett ilyen a múlt század első évtizedeiben. Megannyi még felfedezetlen Picasso, Matisse és főleg Hemingway rótta utcáit, mivel a városnak több tízezres amerikai kolóniája volt, amely főleg (élet)művészekből állt. És persze itt voltak a lángba borult Jugoszláviából idemenekült diákok, akik a többi, átmenetileg vagy hosszú távon Prágában időző fiatallal együtt olyan szellemi közösséget alkottak, amelyet minden nagyváros megirigyelhetne.
Az üzletek roskadoztak a Magyarországon akkor még fel nem lelhető portékáktól, és minden sarkon valamelyik amerikai szuperprodukció forgatott. Jómagam is három napot dolgozhattam Az Ifjú Indiana Jones kalandjai című csodában Sean Patrick Flaneryvel – azt hiszem, a gyerekeim számára a mai napig ez az életrajzomban a legizgalmasabb elem. Ebben a városban az ódon és a modern körbeölelte egymást, ugyanakkor az egészben volt valami nagyvilági – például az agglomerációt és a cityt összekötő metróhálózaton utazva nekünk magyaroknak kifejezetten metropolisz-érzetünk támadt, a szerelvények, az állomások eleganciája, vagy a vakok és gyengénlátók számára kihelyezett hangjelző oszlopok bibipje tudatosságról és érzékenységről tanúskodott. A minden megállóban felhangzó „visztup-ánásztup”, azaz a ki- és beszállásra felszólító mondat pedig szállóigévé vált.

Az ám, a kiszállás.

Egyszer karácsonyi szünet után, tanévkezdésre utaztam vissza anyukám fent említett Hondájával, amikor a brnoi autópályáról letereltek egy parkolóba, ahol egy konténer állt. A konténerből előbukkant egy rendőr, elkérte az útlevelemet, és belecsattintott egy nagy pecsétet. Elég abszurd jelenet volt, mivel két héttel azelőtt még nyoma sem volt annak, hogy itt majd lesz egy határ. Mert azt persze mindannyian tudtuk, hogy mint egy intelligens házaspár, szépen, közös megegyezéssel, '93. január 1-jén az 1918-ban létrehozott mesterséges ország, Csehszlovákia kettévált, de hogy ez útlevélkezeléssel is jár, az abszurdnak tűnt.

Mint ahogy az is, hogy a nagyobb címletű bankjegyeken megjelent egy kis bélyeg, ami azt hivatott jelezni, hogy a pénz nem szlovák, hanem cseh korona. Az intézkedés ugyanakkor rövid időn belül értelmet is nyert, mivel a cseh fizetőeszköz szárnyalásnak, míg a szlovák hanyatlásnak indult.
Ezen túl nem sok minden változott, az élet ment a maga nyugodt, vidám cseh tempójában, az U Flekůban csörögtek a kriglik, és a sör habja még mindig olyan kemény volt, hogy továbbra is megállt rajta az immáron cseh ötkoronás érme. Apropó sör: emlékezetes esemény volt '94-ben, amikor Havel elnök úr elvitte Clinton elnök urat és Albright külügyminiszter asszonyt az Aranytigrisbe, hogy bemutassa nekik az egyik legnagyobb cseh nemzeti büszkeséget, Hrabalt. Az író, akinek nem csak számtalan novellát, regényt köszönhetünk, de akinek írásai alapján születtek a cseh film legnagyobb alkotásai – például az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok, vagy a Sörgyári capriccio (Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!) –, nem volt elragadtatva a felfordulástól, lévén a Tigris az ő törzshelye, de azért kedvesen fogadta az Egyesült Államok elnökét, megivott vele három korsó sört, és elmondta neki, hogy mit gondol a világ dolgairól.
Az este aztán egy jazzklubban végződött, ahol Václav Havel átadott az amerikai elnöknek egy szaxofont, aki eljátszotta rajta a Summertime-ot, ami januárban kicsit fura volt, de lehet, hogy Clinton repertoárján akkor még más dal nem szerepelt.

Jó ideje nem jártam Prágában, de biztos vagyok benne, hogy a nemzeti eledel még mindig a magyarszkí gulás, ez a knédlivel kísért pörkölt-szerű egytálétel, és se a sör, se elmaradhatatlan kísérője, a Becher íze mit sem változott. Azonban az óváros közepén található Városháza kiállítótermében nyílt egy tárlat: a Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter életmű-kiállítása, ami a közép-európai tradicionális élet folyamatos változásait mutatja be. Akinek kedvet csináltam Prágához, az ne hagyja ki az egészen június végéig látogatható kiállítást.