Szimpatika – „A düh most már átment röhögésbe”

Hogy lehet valaki annyira univerzális művész, hogy a film, a tévé, a zene, a színház és az opera világában is maradandót alkot?

Így hozta az élet. De én mindig hangsúlyozom, hogy a mi szakmánkban az, hogy valaki sok mindennel foglalkozik, vagy csak egy valamire specializálódik, nem minőségi kérdés. Az biztos, hogy nekem a pályám során szerencsém volt. Nagyon sok helyen dolgozhattam: tizennégy országban, huszonhárom városban, és Budapest szinte minden színházában. Tévében, filmen, operában – igaz, mindezt hatvanöt év alatt teljesítettem.

Amikor a lányával, Dórával készítettünk interjút 2016 áprilisában, elmesélte, hogy a külföldi munkáit a devizatörvények miatt gyakran utazásokkal honorálták. Ez akkoriban egy bevett szokás volt?

Nem tudom, szerintem nekem ebben is szerencsém volt, mert gyakran készítettem külföldi televíziós koprodukciókat. A Liszt Ferenc életéről szóló sorozatomat például az akkori egyik nagy nyugat-német televízióval, a Norddeutscher Rundfunkkal közösen csináltuk. Nagyon elégedettek voltak, és mivel akkoriban forgattak egy nagy, hajóval a világ körül utazós, folytatásos filmet, volt szabad jegyük a hajóra, és azzal kedveskedtek nekem, hogy meghívtak a családdal együtt egy útra. Akkoriban elképzelhetetlen lett volna, hogy kifizessek egy ilyen utazást, szóval az a hét maga volt a csoda – annak ellenére, hogy Norvégiába tartott a hajó, és végig esett az eső.

Mennyire volt nehéz akkoriban megszervezni egy nemzetközi koprodukciót egy nyugat-európai országgal?

Nem volt könnyű, de sikerült, mert akkor még a Magyar Televíziónak óriási renoméja volt. Amikor eljöttem a rendszerváltás után, az elnöki tanácsteremben három vitrin roskadozott a nemzetközi díjaktól, amiket a világ nyugati felén nyertünk. Az egyik rendezésemmel még az Arany Nimfa-díjat és a katolikus televíziós világszervezet nagydíját, az Ezüst Galambot is megnyertem Monte-Carlóban. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy amikor még csak egyetlen csatorna volt az országban, sikerült megvalósítanom azt a tervemet, hogy nemzetközi tematikus napokat tartsunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például a kanadai televízióval együttműködve, egy napig csak kanadai műsorokat adtunk le, és Kanadában egy napig magyar műsorokat láthattak a nézők. Persze támadtak azért, hogy nyugati műsorokkal mételyezem a műsorkínálatot, de ennek ellenére sikerült ilyen cserét csinálnom Svájccal, sőt még Izlanddal is. De ezen kívül ajánlatot tettem több országnak, hogy ismeretterjesztő filmet készítenénk róluk, és sikerült is meghívásokat kapnunk. Az ott tartózkodásunkat az adott ország fizette, nekünk csak a nyersanyagot és a stábot kellett biztosítanunk. Így csináltunk úti filmet Mexikóban, Tanzániában, Kínában.

Volt egy nagyszerű munkatársam, Flórián Endre, a koprodukciós osztály vezetője, ő az európai televíziózásban nagyon ismert ember volt, rendkívül sok összeköttetéssel rendelkezett, és szinte bármit megszervezett, de nekem sem volt rossz a nevem a nemzetközi piacon. Egy évben én voltam a legnagyobb televíziós nemzetközi filmfesztivál, a Prix Italia közgyűlésének elnöke, és olyanokkal zsűriztem együtt Monte-Carlóban, mint Vittorio De Sica. Így aztán amikor elküldtek a televíziótól, akkor csinálhattam egy kis filmbeszerző vállalatot, és mindenütt jól fogadták. Én hoztam be Magyarországra például a Csengetett, Mylord? című sorozatot, amiről szinte senki nem akarta elhinni, hogy sikeres lehet.

Gondolta volna akkoriban, hogy a televíziózás ilyen mértékben átalakulhat?

Ennek a jelei már akkor is látszottak. De én azt mondtam, hogy azért vagyok büszke az én televíziómra – mármint a kulturális részére, hiszen a többihez nem volt közöm –, mert nem olyan, mint egy átlagos televízió. Kérdezték, hogy miért, az milyen? Olyan, hogy két lábszagú szórakoztatás között politizálást tolnak a néző képébe. Ez már akkor is így volt. Mi megcsináltuk a Televízió Zenés Színházát. Ilyen akkor a világon sehol sem volt, és ma se igazán létezik. Tíz év alatt ötven eredeti zenés tévéfilmet készítettünk a Bánk bántól a Fidelioig. Egyszer a zseniális szerkesztő, Bánki László kinyomtatott és szétküldött tízezernyi meghívót az országban, amiben az szerepelt, hogy üljön le a saját karosszékébe, és nézze meg jövő héten a Szöktetés a szerájbólt. Számomra a mai napig ezt jelenti a televízió: leülök, és megnézem, amit szeretnék, mint egy színházban. Ha a műsor készítői arra építenek, hogy a szereplők közben mászkálnak, főznek, beszélgetnek, az engem nem érdekel.

Elsősorban a zenés műfajban alkotott, de volt néhány érdekes kitérő, például az Erőd című film, amit Hernádi Gyula írt.

Nagyon szerettem azt a filmet. Egy tanulságos történet, ami arról szól, hogy a társadalmaknak az a része, ami túl jól él, elpusztíthatja saját magát. Nem jó az, amikor az emberek jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni. De hát ez ránk nem különösebben jellemző.

A lánya, Dóra szociálisan rendkívül érzékeny. Ez az otthoni nevelésnek köszönhető?

Biztosan sokat számít a családi háttér is, de Dóri annyira szociális lény, hogy már kislánykorában azt mondtam, hogy szakszervezeti funkcionárius lesz belőle. Már tizenévesen elég ismert volt, olyannyira, hogy tizenhárom évesen az Erkel Színházban önálló estje volt. Az esten szerepelt vele egy táncosokból és vokalistákból álló együttes is. Emlékszem, micsoda őrült botrányt csinált, hogy fizessék meg őket rendesen, már akkor is a többiek jogaiért harcolt. Még azzal is fenyegetőzött, hogy különben az egész előadás elmarad. Persze volt köztük néhány osztálytársa, barátnője is, akiket nagyon szeretett, de ez akkor sem volt mindennapi cselekedet. Az igazságérzete mindig nagyon fejlett volt – és maradt is. Én magam is azt tanultam meg a szüleimtől, hogy hazudni nem szabad, ez alapvető volt nálunk. Ezért a mai napig mérhetetlenül dühös tudok lenni, ha akár csak a tévében hazugságot hallok.

Ezek szerint mostanában nem sokat néz tévét…

A düh most már átment röhögésbe. Az a helyzet, hogy én egy világháborús gyerek vagyok, aki tíz és tizenhárom éves kora között nagyon sokszor volt a legkülönbözőbb okokból kifolyólag kitéve a halálnak. Minden veszélyes helyzet után azt mondtam, hogy ezt most megúsztam, innentől már minden ráadás. Szóval én azt mondom, hogy a mai világot bármennyire is szidjuk, amíg lehet kenyeret és virslit kapni, és nem lőnek, addig alapjában véve ez egy jó világ. Néha persze elviselhetetlen a hazudozás és az, ha hülyének nézik az embert.

Van olyan univerzális tudás, amit át tud adni a fiataloknak, vagy ők már egy nagyon más kor szülöttei?

Ötvenegy évig tanítottam a főiskolán. Már nem tanítok, de professor emeritus vagyok a Színművészeti Egyetemen, ezért időnként meghívnak egy-egy kurzusra. A mostani fiatalok nagyon szimpatikusak, értelmesek, felnőttek, komoly beszélgetőpartnerek, nem pedig filléres lázadók, akik bátran leugranak a magasföldszintről.
Sok minden változott, de sok minden ugyanaz. Ha az ember megnéz egy Shakespeare-darabot, akkor rengeteg olyan magatartást láthat, amit ma is tapasztal maga körül. Ha elolvasunk egy kétezer éves Euripidész-darabot, rájövünk, hogy amikor Agamemnón azt mondja Menelaosznak, hogy amíg meg nem választottunk vezérnek, mindenkinek előre köszöntél, de mióta vezér vagy, nem állsz szóba senkivel, akár ma is egy reális megjegyzés lenne. Az emberi magatartások, reflexek alig változnak, a technika viszont őrületes tempóban fejlődik. Amikor magyar filmet nézek, egyszerűen már nem tudom követni, hogy hogy tudnak ennyiféle beállítást megcsinálni. Az viszont tény, hogy az emberiség gondolkodása az elmúlt kétezer évben nem sokat változott. A faj fejlődésében ez csak egy rövid epizód. Szóval a fiatalokkal szerencsére nagyon jól szót tudok érteni, és azt gondolom, ugyanazokkal az emberi problémákkal kell megküzdeniük, mint a nagyszüleiknek.

Mennyire hozzák lázba a technikai újdonságok?

Nem szeretnék lemaradni. Mindig eszembe jut egy vidéki rokonunk, aki a pesti, ötödik emeleti lakásunkba gyalog jött fel, mert nem mert beszállni a liftbe. Amennyire változatlan az ember gondolkodása kétezer éve, a technikához való viszonyunkon annyira gyorsan kell változtatnunk. Bár okostelefont használok, az elektronikai dolgokhoz félig analfabéta vagyok, bár lassan egy-egy dolgot megtanulok. De ezzel a tempóval már nagyon nehéz lépést tartani.

Volt olyan film- vagy operaterv, amit egész életében nagyon szeretett volna megcsinálni, de valamiért nem jött össze?

Több is volt, de amit legjobban sajnálok, az a Turandot-film. A darabot a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutattuk be, és 1993-ban még Új-Zélandon is megrendeztem, szóval ezer szálon kötődöm ehhez a Puccini operához. Az egész úgy kezdődött, hogy két úti filmet forgattam Ráday Mihállyal, mint operatőrrel Kínában. Akkoriban épp nem voltunk jóban velük, én mégis kiharcoltam, hogy leforgathassam ezeket az anyagokat, ezt pedig a kínaiak nagyon értékelték. Összebarátkoztam az ottani televízióval, és előadtam nekik azt az ötletemet, hogy csináljuk meg koprodukcióban a Turandotot a pekingi Császári Palotában. Bele is egyeztek, de kiderült, hogy a Turandot minden joga a világhírű karmesteré, Herbert von Karajané. Levélben fordultam hozzá, és elküldtem neki egy általam rendezett zenés darabot, ő pedig meghívott magához Salzburgba. Nagyon szívélyesen fogadott, ráadásul épp akkor volt a születésnapja, és elmesélte, hogy előző évben a feleségétől egy autót kapott, de idén a neje ezen is túl akart tenni, így egy perui lámát ajándékozott neki – meg is mutatta az udvaron legelésző állatot. Jól elbeszélgettünk, és ő beleegyezett a megfilmesítésbe. Boldogan jöttem haza, egyből írtam Kínába, de a politika közbeszólt. A Magyar Televízióban akkor még bőven ott voltak a beépített sztálinisták, és számon kértek, hogy mit szervezkedek a kínaiakkal. Végül szabotálták a levelezést, és addig fúrták a dolgot, míg hiába volt meg Karajan engedélye, elment a kínaiak kedve az egésztől. Pár évvel később Bertolucci forgatta Az utolsó császárt ugyanott, és kicsit irigyen kellett megállapítanom, hogy pontosan oda állította be a kamerákat, ahova én is szerettem volna.

Biztosan van olyan terve is, ami egyszerűbben megvalósítható...

Szeretnék írni még egy könyvet, az lesz a címe: Arányok. Van egy életfilozófiai tételem: mindig, mindenhol, mindenben az arányok számítanak. A szabadság a legjobb példa erre. Száz százalékos szabadság nem volt és nem is lesz, de olyan sincs, és nem is lesz soha, hogy egyáltalán nincs szabadság. A művészetben talán előfordul olyan, ami szerencsés csillagzat alatt született, és tökéletesnek mondjuk, és van, amit teljesen sikertelennek tartunk, de ez ritka, és az életben szinte mindenre igaz, hogy se száz, se nulla. Nem az a kérdés, hogy lopnak vagy sem, mert mindig lopnak, hanem az, hogy mennyit. Nem az a kérdés, hogy visszaélnek-e a hatalommal vagy sem, hanem hogy milyen mértékben. Döntőek az arányok! Ez az élet egészére vonatkozik. És persze azt is mérlegelni kell, hogy az adott körülmények között milyen arányban van valami megvalósítva – a dolgok értékelésénél a körülményeket mindig figyelembe kell venni. Ezt ragoznám végig a könyvemben, mert az egész életfilozófiám lényege az arányok megtalálása.

Új darabra is készül?

Az Operában pillanatnyilag négy darabom van műsoron, azokat gondozom, de új rendezésbe már nem nagyon vágnék bele, mert azért vannak fizikai határaim, amiket tudomásul kell vennem.

Pedig nagyon fittnek tűnik. Ez alkati kérdés, vagy sokat is tesz érte?

Rendszeresen tornázom és úszom, erre nagyon odafigyelek. Igyekszem valamelyest karban tartani magam, de biztosan számít a genetika is, hiszen édesapám kilencvennégy évet élt, anyám nyolcvankilencet. De azért ma már nem vállalok el éjszakai próbát, sőt már az esti próbákat sem igazán szeretem. Fontos, hogy fiatalosan éljünk, de azért tisztában legyünk a korunkkal, és vigyázzunk magunkra.

Nagyon harmonikus, békés ember hírében áll. Soha senkivel nem veszett össze a kollégái közül?

Egyszerűen akkor érzem jól magam, ha körülöttem jól vannak az emberek. Ez nem érdem, csupán egy adottság. Hernádi Gyula írta pont az Erődben, hogy „a szadisták álljanak jobbra, a mazochisták álljanak balra”. Én egyiket sem szeretem. Vezetőként is csak úgy szeretek bemenni valahova, hogy ott jó a kedv, különben nekem sincs hangulatom bemenni. Szóval ez merő önzés a részemről, én így érzem jól magam, az csak külön öröm, hogy emiatt szeretnek velem dolgozni.