Szimpatika – Tavasz van, ennyi!

A Szaki teljesen be van zsongva. Piros pozsgákat növesztett az arcára, a feje tetején folyton feláll a haja, hiába lapítgatja le (mert amúgy szerinte csak akkor rendezett, ha szépen le van simulva). A farmerja két számmal világosabb, a blúza két számmal szűkebb, de ez még mind semmi, mert dudorászik és szökdécsel.

Ez utóbbit úgy csinálja, hogy miközben hosszú, katonásakat lépdel az utcán, ahogy szokott, fel-felugrik picit, mintha csak lábat váltana, amit ha nagyobb ívben csinálna, indiánszökdelésnek is lehetne mondani, de hát ő nem indiánszökell, legfeljebb picit ugrabugrál, szépen és fegyelmezetten, amit észre se venne az, aki nem ismeri, és mellé búg valami ritmusos dallamot, persze, alig hallható basszusban. De nem ez a legfurább benne, hanem az, hogy újabban csacsog!

Fel is hívtam a csajokat, hogy ha csacsogó Szakit akarnak látni, akkor okvetlenül jöjjenek el pénteken. És így is lett. Spirike azonnal bemérte Szaki auráját, amit úgy csinál, hogy a fehér fal elé állítja, és két métert hátrálva tőle belebandzsít a semmibe, pontosabban a Szaki fölé-mellé fél-fél méterrel, mert ott rajzolódik ki legtisztábban az aura, és megállapította, hogy a Szaki szokatlanul fényes lett. És kérdezte az okát.

De közben beállított Pisti is, aki visszavigyorgott a szokatlanul fényes és vigyorgó Szakira, jól hátba vágta, és megkérdezte, mit ittál, csajszi. De ezt a kérdést Szaki válaszra se méltatta.

Ezután megérkezett Márti is, aki azonnal ránk förmedt, hogy hagyjuk már szegény Szakit békében, inkább örüljünk, hogy momentán nem olyan súlyosan letargikus, mint rendesen, hanem mintha örülni készülne benne valami. Igen, de mi?

Kivételesen Szaki nem morgott ránk azonnal, amiért halálra nyúztuk és faggattuk, hanem nevetgélt, mint akit csiklandoznak, és azért se mondta meg, hogy mi. Csak annyit mondott, hogy itt a tavasz, ennyi, és hagyjuk már békén. De nem hagytuk.

A Márti szerint tiszta sor, Szaki azért van feldobva, mert szerelmes, és ez így is van rendjén, csak azonnal mondjon el mindent a pasiról. Spirike szerint nem kell ahhoz szerelem, hogy az éledő Földanya újult energiáitól megrészegedjen valaki, és igenis van olyan, hogy nincs oka a jókedvnek, csak jön és megmámorít. Pistike szerint elképzelhető, hogy a Szaki valóban meg van részegedve, de hogy nem az éledő Földanyától mámorodik, az tuti. Na, ezt már Szaki se hagyta szó nélkül, és jól kiosztott minket, hogy igenis a tavasz az oka, mert végre jó az idő, nagyrészt süt a nap, este nincs még sötét, és amúgy meg újabban vitamint szed, amitől energikusabb, és reggelente legyalogol egy megállót, amikor edzésre megy, és talán ez is, meg a sok friss zöldség meg… És itt elakadt.  – Meg??? – kérdeztük egyszerre.

Na jó, mert végtére is kinek mesélje el, ha nem nekünk, hogy  tényleg nemcsak a tavasz, persze az is, és persze, hogy nemcsak a vitamin meg a madarak, bár igaz, hogy a reggeli séta nagyon fontos, hanem hát van itt még valami, vagyis hát valaki. Szóval egy férfi, egy új kolléga, egy bizonyos elvált ember, amolyan igazán emberi ember, kedves is, meg vicces is, meg egyedül neveli a lányát, de nem nagyképű, viszont jóképű, persze, nem túlzottan, csak még olyan elviselhető, libabőröztető módon, és hogy ez az ember elhívogatja a mi Szakinkat csak úgy tavaszillatot szagolgatni, meg feslett rügyecskéket számolgatni, meg énekes madarakat lesni, meg egyszer sörözni. Hát ez.

Ennyit mondott, majd még pirosabb pozsgákat eresztve, lágy mosolyt feledve az arcán elnémult. Mi meg sikongattunk és ugráltunk, és repdestünk a gyönyörűségtől, hogy nahát, ez a büdös tavasz végre elhozta ennek a mi Szakinknak is az ezer éve remélt boldogságot.

De nem tartott sokáig. Mert Szaki szemében hirtelen kristálykönnyek gyűltek, szája legörbült, haja lekonyult, és ami szintén nem volt jellemző rá soha, kislány hangon elpityeregte magát, hogy úgyse lesz ebből az egészből semmi, mert miért is pont ő kellene ennek az emberi embernek, ennek a jóképű viccesnek, aki még képes szagolgatni csak úgy, bele a tavaszba, meg bimbókat bámulni, amikor mennyi csinos nő topog körülötte. És még ha úgy is lenne, hogy tényleg ő kellene ennek a kedves, elváltnak, ennek a lányát egyedül nevelőnek, ennek a rügypattogtató madárcsalogatónak, a Szaki úgyis el fogja rontani, mert már rég nem is emlékszik, hogy kell ezt a tavaszi szerelembe esést csinálni.

Megállapítottuk, hogy még szerencse, hogy nem a Szakinak kell ezt megcsinálni, mert akkor tényleg nagy bajban lenne. Esni tudniillik úgy kell, hogy az ember eldobja magát és kész, lesz, ami lesz, kit érdekel, aztán csak zuhan és zuhan, bele a nagy, észvesztő szerelembe (vagy csak simán pofára). Na, és akkor mi van? Tavasz van, ennyi.