Szimpatika – Nincs lehetetlen

Többször nyilatkoztad, hogy a szerelem vitt le a vívóterembe. Tudja az akkori kisfiú, hogy kicsit neki is köszönhető a sikered?

Sajnos nem, sőt még a nevét sem tudom. Nem ismertük egymást, csak megláttam, és a szerelem lángra kapott, ezért kinyomoztam, hogy hova jár edzésre. De onnantól kezdve nem tudtam vele semmilyen kapcsolatot létesíteni, mert teljesen érdektelen voltam számára.

Duci kislányként kezdted, de az ország már kifejezetten karcsú sportolóként ismert meg. Ez csak a sport hatása?

Nem, komoly diéta eredménye. Mindig is nagyon dundi voltam, a három gyerekkel való terhesség alatt elengedtem magam, így 35-38 kilókat híztam. De a sport megtanított arra, hogy ha valamit el akarok érni, akkor azért tenni kell, nemcsak a páston, hanem az élet más területein is. Ilyen a fogyókúra is, máig minden hétköznap hajnali négykor kelek, és sportolok másfél órát.

Mikor dőlt el, hogy tehetséges vagy?

Soha, sőt a mai napig minden volt edzőm számára egyértelmű, hogy teljesen tehetségtelen voltam a víváshoz. Viszont volt egy másfajta adottságom, az alázat, ami rettentő nagy szorgalommal párosult. Szerintem ez a kettő sokkal fontosabb, és eredményesebbé tesz, mint a tehetség, mert az ritkán párosul szorgalommal, ami elengedhetetlen a sikerhez. Természetesen vannak kivételek.

A 179 cm-es magasságod előnyt jelentett a páston?

Amíg tőrvívó voltam, addig nem, de amikor párbajtőrre váltottam, akkor egyértelmű fölényre tettem szert általa, hiszen ott az a fontos, hogy ki találja el előbb az ellenfelet. Miután nekem jó, dinamikus kitörésem volt (ez az egyik támadásforma a párbajtőrben), nem nagyon tudták felmérni az ellenfelek, hogy egy ilyen magasságú lány milyen hosszú kitörést tud indítani. Ez a karrierem végéig „komoly fegyver” volt a kezemben.

Azt mindig kihangsúlyozod, hogy a sikeres szerepléseidben mekkora szerepe volt Móna Istvánnak. Miben volt más a vele való kapcsolatod a többi edződhöz képest?

Ő volt az, aki ha el akartam dőlni, megfogott, ha kijózanító pofon kellett, azt adott, és mindezek mellett a legjobb barátom volt. Mindent neki köszönhetek. Volt olyan, hogy padlóra küldött és nagyon megharagudtunk egymásra, ezért egy évig nem beszéltünk. Alapvető egy ilyen típusú kapcsolatban, hogy felfokozott érzelmek vannak, hiszen mindketten a legjobbat akarják. Amikor nem voltam sikeres egy versenyen, azt ő is a saját kudarcának élte meg. Ezt nagyon kevés edző vagy barát érzi így.

Mindegyik gyermeked születése után aranyéremmel tértél vissza. Hogyan tudtad összeegyeztetni az anyaságot az élsporttal?

Azt gondolom, ha az ember akar valamit, azt el tudja érni, csak cserébe le kell mondania bizonyos dolgokról. Lemondani az alvásról, a szabadidőről, a saját magára fordított időről. Előtérbe helyeztem mindazt, ami azt szolgálta, hogy jó anya és sportoló legyek. Emellett nagyon szerencsés vagyok, mert a gyerekek apukája, családja, és az én egész családom is segített, és alkalmazkodott az edzéseimhez. Ezt sose fogom tudni elégszer megköszönni nekik.

Az edzőid sem akartak lebeszélni a gyermekvállalásról?

Szerintem látták, hogy nálam ez nem kérdés, így felesleges is lett volna vele próbálkozniuk. Kulcsár Győzőnek sem az edzésen, hanem egy fogadáson mondtam el, hogy kisbabát várok, aki rám nézett és csak annyit mondott: „Már megint?”. Ismertek és tudták, hogy ha én elhatározok valamit, akkor abban hajlíthatatlan vagyok. Csak azt kérték, hogy a sajtó felé mindig úgy kommunikáljuk a terhességeimet, hogy szülés után folytatom a sportpályafutásomat.

A sydney-i olimpiai aranyérmed után mi motivált még Athénban?

Én olyan típusú sportoló voltam, aki ha megnyert valamit, utána már nem foglalkozott tovább vele, múltnak tekintette, és a következő célra gondolt, hogy négy év múlva újra olimpia. Nemcsak Sydney, de Athén után is így éreztem, ezért kudarccal fejeztem be a pályafutásomat, hiszen nem sikerült kijutnom a pekingi olimpiára.

Volt más kudarcélmény is a karrieredben?

Egy sportolónak sokkal több kudarca van, mint sikere, főleg egy olyan típusúnak, mint én, akinek elég hullámzó volt a teljesítménye. Én nem tudtam garantálni a versenyeken a döntőbe jutást, mert érzelmi ember vagyok. Ha nekem rossz napom volt, akkor esélytelen volt, hogy nyerjek bárki ellen, így kiestem a legelején, viszont amikor jó napom volt, megállíthatatlan voltam. Az volt a szerencsém, hogy éppen a világversenyek, olimpiák alkalmával voltam nagyon egyben érzelmileg, mentálisan és fizikálisan is.

A kudarcélmények feldolgozásában segített a hit?

A hit által vagyok képes egy elkeseredett állapotot magam mögött hagyni, felállni a gödörből és meglátni a jövőt. Amikor fiatal voltam, sokat jártam templomba, és mindig azt kértem, hogy én legyek a legjobb. Később természetesen rájöttem, hogy nem attól leszek jó sportoló, ha sokat imádkozom és olvasom a Bibliát. Ha megnyertem egy versenyt, mindig hálát adtam, de nem azért, mert aranyérmet szereztem, hanem hogy megélhettem azt az örömöt. Ma már azt gondolom, hogy nagyon sok dolog jóval fontosabb az életben, mint egy olimpiai aranyérem.

Mielőtt 2006-ban világbajnok lettél, nehéz időszakon mentél keresztül. Ekkor sem érezted úgy, hogy kiszállnál?

A volt férjem kórházba került, amikor a kisfiam hathetes volt. Nekem akkor egyértelmű volt, hogy nem edzésre járok, hanem otthon vagyok a három gyerekkel, és a kórházba megyek. Miután Sanyi újra egészséges lett, ismét előtérbe került a vívás, de sohasem a családom rovására. Amikor először gyereket vállaltam, akkor sem érdekelt, hogy vissza tudok-e majd térni a sportba, csak az volt fontos, hogy a kislányom megérkezzen.

Hogy viszonyulnak ahhoz, hogy az édesanyjuk kétszeres olimpiai bajnok?

Náluk nem az a fő téma, hogy anya olimpiai bajnok, hanem hogy anya béna, és nem tud főzni. Minden nap ezt kapom tőlük: „Anya, ez megint nem sikerült, inkább rendeljünk pizzát”. Nagyon sokszor nekifutottam, de valahogy képtelen vagyok megtanulni. Már attól feszült leszek, ha a főzésre gondolok, hogy hiába igyekeztem, és raktam bele mindent az ételbe, így is elszúrtam.

A Hajós Alfréd Sportuszoda létesítményvezetője vagy, így némiképp érthető, hogy mindhárom gyermeked vízilabdázik, de az anyai szív nem vágyott arra, hogy valamelyikük kövessen a páston?

Én sosem akartam őket befolyásolni a sportágválasztásban. A középső lányom, Luca vívott két évig, de abbahagyta, amit nem bánok. Én csak azt szeretném, hogy ők jól érezzék magukat és boldogok legyenek. Engem sem piszkáltak gyerekkoromban a szüleim, nem akarták, hogy élsportoló legyek, de nem is gátolták, ők egyszerűen csak a szüleim voltak, és támogattak mindenben. Én is ugyanígy próbálom nevelni a saját gyerekeimet.

Emellett a Magyar Vívó Szövetség társadalmi kapcsolatokért felelős alelnöke vagy. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a vívás hagyományosan magyar sikersport?

Egyértelműen az edzők munkáját kell kiemelni, hiszen nélkülük egy tanítvány semmit nem tudna elérni, legalábbis vívásban biztosan nem. Azzal, hogy rendszeresen jönnek a jó eredmények, kialakult egy jelentős utánpótlás-bázis. Természetesen mindig van lemorzsolódás, de a sok-sok gyerekből a legszorgalmasabbak és legkitartóbbak megmaradnak. Addig, amíg van egy Szilágyi Áron, egy Szász Emese, egy Imre Géza, jó kezekben vagyunk. Azt még nem látja senki, de az utánpótlásban már ugyanúgy ott mocorognak az ő utódjaik.

Nemcsak a sportban voltál kitartó, hanem a tanulásban is. A Testnevelési Egyetem mellett elvégezted a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát is. Ezzel van terved?

Édesanyám és a testvérem is logopédus, illetve gyógypedagógus, és engem is nagyon érdekelt ez a terület. Bár én világ életemben gyerekorvos szerettem volna lenni, de azt nem tudtam összeegyeztetni a sporttal. Az atlantai olimpia után dolgoztam három évet egy óvodában gyógypedagógusként és logopédusként, de rájöttem, hogy a sport annyira beleivódott az életembe, hogy ha nem vagyok sportolók közelében, akkor nem érzem teljesnek magam. Így azon kívül, hogy a lányomnak kijavítottam a hangképzési nehézségeit, valószínűleg több gyereknek nem fogom.

Mikor léptél utoljára pástra?

Régebben még voltak vívótematikus Erzsébet-táborok, ahol pici gyerekeket oktattam és velük vívtam, de mióta ez megszűnt, nem voltam pást közelben. Három gyerek mellett nem fér bele az életembe, mert a családom az első. A következő nagy tervem az, hogy majd jó nagymama legyek, sok unokával. Addigra hátha megtanulok palacsintát sütni…