Szimpatika – Almás pite

Márti álmot látott, és nem is tud másra gondolni azóta, csak Adélkára, aki az álomból rámosolygott, és megpaskolta az arcát, hogy jól van, ügyes lányka vagy, büszke vagyok rád, te tücsök. Pont, ahogy vagy harminc évvel ezelőtt. Mi lehet Adélkával, kérdezgeti azóta.

Márti tíz éves se volt, amikor egyik éjjel jött a telefon, a nagyi sokáig hallózott, aztán azt ismételgette, hogy jajistenem, jajistenem. Fekete téli éjszaka volt, rohantak a kórházba, a nagyi végigsírta az utat a taxiban. Márti lomhán hagyta, hogy végigvonszolja a fehér folyosókon, aztán előkerült egy orvos, suttogva beszélt, a nagyi felzokogott, majd eltűnt egy fehér ajtó mögött. Márti kint várta a fehérben végtelen sokáig, aztán már csak arra emlékszik, mondja, hogy leesett a hó, a temető is vakító fehér, amilyen a kórházi folyosó, a nagyi magához öleli, ne félj, apa és anya fentről vigyáz rád. Mártit a nagymama nevelte fel, meg Adélka, a nagyi barátnője. Senki nem tudott olyan almás pitét sütni.

Aztán még pár év, és nagyi is elköltözött a Mennyországba, Márti meg a fővárosba idegen rokonokhoz, hetente írt levelet Adélkának, hogy milyen a gimnázium, Adélka hetente háromszor válaszolt, aztán elfogytak a levelek is, és csönd. Egészen mostanáig, az álomig.

– Mi lehet Adélkával?

– Látogasd meg, aztán megtudod – dörmögte bele a megilletődött csendbe Szaki, de Márti elpityeregte magát, hogy az nem olyan egyszerű, mert már nem is emlékszik pontosan, hol lakott Adél néni, és mi van, ha már nem is él, vagy nem is emlékszik őrá.

Kopasz, ágas-bogas fák és párát lehelő szántók között vezetett az út Pestről a Börzsönybe, korán reggel indultunk, Szaki feszesen a volánnál, Spirike mellette, mint élő GPS, hátul pedig Márti és én, meg egy gyűrött, régi levél gyöngybetűkkel. A feladó Kiss Adél.

Véznácska néni nyit ajtót, nevet a kék szeme. A haja fényes ezüst. Bevezet a szobába, kérdi, ettünk-e, ittunk-e, mit hozzon. Hiába ellenkezünk, apró tányérokon még apróbb almás pitéket tesz elénk, alig várja, hogy megkóstoljuk. Nagyon finom, bólogatunk, ő pedig már mondja is, hogy liszt, margarin, egy kis víz, pici ecet és pici só, ilyen egyszerű. Aztán leül, és gyönyörködik, hogy milyen szépen eszünk.

Nézem Mártit, mikor szólal már meg, de ő csak bámulja Adélkát némán, Szaki nyomatékosan rákrákog, de semmi, Spirike végre megszólal: – Meg sem tetszik kérdezni, hogy kik vagyunk?

Adélka felnevet: – Biztosan titeket is tanítottalak valamikor – mondja –, gyakran felkeresnek ám a régi tanítványaim.

Márti végre feláll, odalép Adél néni elé, és átadja a régi levelet, aminek az a vége, hogy vigyázzanak rád az angyalok, kislányom. Adél néni szemüvegért nyúl, figyelmesen elolvassa a levelet, aztán megint, aztán Mártira néz, arcáról eltűnik a mosoly, úgy nézi őt, mint egy jelenést, aztán nagyon lassan, nagyon sokáig magához öleli. Onnantól fogják egymás kezét, Adélka Szakit küldi ki újabb tál pitéért, el ne kelljen engednie Mártit, Márti dicsekszik munkával, családdal, két gyerekkel, aztán fényképeket mutogat, Adélka pedig magához húzza, össze is csókolja, és azt mondja: – Jól van, ügyes lányka vagy, büszke vagyok rád, te tücsök.

Aztán mesél és mesél, hogy nincs ám egyedül, mert a régi gyerekek visszajárnak, pedig már száz éve nyugdíjban van, és bejár a kórházba is az öregekhez felolvasni, meg egy kicsit vigasztalni őket, mert olyan sok a szomorúság, a kétség a szívekben. Aztán hirtelen izgatott lesz, Szakit kiküldi öt terítékért, mindjárt hozzák a finom ebédet az önkormányzattól, jóízű is, meleg is, zöldségleves és makaróni, de Adélka nem tudja megenni, hatalmas adag az. Na, szép is lenne, ha megennénk az ebédjét, nézünk össze a lányokkal, de ő szigorúan asztalhoz parancsol, csak előbb még kezet mosni, az almás pitét pedig félreteszi, ebéd előtt már tilos.

Csengetnek is, ételhordóban az ebéd, Adélka szalad, mit neki a közel nyolcvan év, szép szalvétákat tesz a tányérok mellé, aztán gondosan öt felé meri a levest. Mielőtt enni kezdünk, kis kezét imára kulcsolja az asztal alatt.

Sötét van, mire elbúcsúzunk, lekísérne az autóig, mondja, de mostanában nehezebben mozog a lépcsőn, a nyáron baleset érte. A közért felé biciklizett, mikor egy suhanc el akarta venni a táskáját, és ahogy megrántotta, elesett. A fiú a járdára fektette, végül a táskát se vitte el. Combcsonttörés, műtét. De azóta jó útra tért ám az a fiú, nem iszik, nem csavarog, és Adélkához is ellátogat néha.

– Ajándék volt a betegség is – mondja –, igaz, csak háromlábú bottal tudtam járni, kérdeztem is a gyógytornászt, hogy engedhetném el. Azt mondta, tegyem össze a két kezem, mint mikor imádkozom. Hát így tettem meg újra az első lépéseket.

És Adélka siet azóta is, hogy eljusson oda, ahol szükség van rá, beteghez, öreghez, fiatal tévelygőhöz. És ha megjön a jó idő, Mártiékhoz is elmegy biztosan, ott is marad néhány hétig, süt majd jó kis pitét az unokáknak, megígérte.