Szimpatika – Az „itt és most”-ban

Amikor kiskoromban megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam: orvos-színész. A színészi pályáról ötödikes koromban tettem le. Addig sorra nyertem a szavalóversenyeket, de átkerültem a Radnótiba, ahol mindent Huszárik Kata és Tímár Andor nyert. Végleg el is tűntek a prózai ambícióim. Viszont négyéves koromtól egyesületben korcsolyáztam, és pont ebben az időszakban váltottam műkorcsolyáról jégtáncra; felnőtt partnerem lett, és egyre több sikerélmény ért. A korcsolya kiegészítéseként balettoztam és társastáncoltam, edzésről edzésre jártam; a nyarat is két hét szünettel edzőtáborban töltöttem.

Miért szakítottál mégis a jégtánccal?

Rájöttem, hogy nem leszek világbajnok. Nem, az igazi oka az volt, hogy anorexiás lettem tizennégy évesen. Lefogytam nyolc kilót egy nyár alatt. Elkezdtem fejlődni, és úgy éreztem, már nem nézek ki olyan jól kűrruhában. A háttérben, persze, ott volt a kamaszkor és a családi problémák… Hiperaktív anorexiás voltam, két sziget-kört futottam és nem ettem egész nap. Ez testileg tönkreteszi az embert. Rajtam nem nagyon látszott, mit művelek, mert izmos voltam, de mikor kimaradt a menzeszem, egyik nőgyógyásztól vittek a másikig. Persze, lelepleződött az ok, de az orvosok csak ilyeneket mondtak, hogy: „Azonnal egyél, mert nem lehet gyereked!”

Hogyan sikerült legyőznöd az anorexiát?

A tánccal. Abbahagytam a korit, és váltottam jazzbalettre. A jégtáncban a verseny dominál, a táncban meg az önkifejezés: akkor vagy a legjobb, ha közben elfeledkezel az önkontrollról. Megvannak a szabályok, de például nem pontoznak, mint a jégtáncban vagy társastáncban. Bakó Gáborhoz jártam jazzbalettezni, aki elküldött klasszikus balettre Jeszenszky Endre mesterhez. Ő nem tánctechnikákra tanított, hanem táncolni. Egyszer csak ott tartottam, hogy ugyanannyit gyakorlok, mint a korinál. Kilenc előtt sosem értem haza, akkor tanultam. Tizenhat évesen az akkori barátom rengeteget segített az evészavar leküzdésében, és biztatott, hogy már nincs szükségem pszichiáterre. Tényleg nem volt. Szintén sokat adott, hogy zsinagógába kezdtem járni, pedig csak lázadásnak indult. Holokauszt-túlélő, zsidó és kommunista családból származom, és a nagyszüleim, akiknél tizenöt éves koromtól laktam, már attól kiakadtak, hogy nem léptem be a KISZ-be. A Radnótiban szerencsére nem volt kötelező, és az önbizalmammal sosem volt baj. Egyébként a nem-evéshez is vasakarat kell, csak rossz célra irányul. Mindig belevágtam abba, amit a fejembe vettem... ’89 júniusában például, tizenhat évesen, könyvet árultam a körúton, pénzt gyűjtöttem, hogy aztán bestoppoljuk a barátommal Európát. Nem bírtam kivárni, hogy felnyíljon a vasfüggöny.

Hogy orvos légy, attól a tánc soha nem tántorított el?

A 80-as évek végén a kortárs- vagy moderntánc mint pálya-perspektíva, nem nagyon létezett. Imádtam táncolni, de készültem az orvosira. Volt egy rövid kilengésem, amikor latin szakra akartam jelentkezni az ELTE-re – megint kiakasztottam a családot. Nagyapámnak nagyon fontos volt, hogy mint a fia, az unokája is orvos legyen: azt mondta, lehetek latintanár, majd ha elvégeztem az orvosit. Jó, nem? Nehéz, amikor kondicionálják az embert kora gyerekkorától. Igazából bármi lehettem volna, mindenben jól teljesítettem, és azt, hogy ezzel tisztában voltam, vagyis a magabiztosságomat, a Radnótinak köszönhetem. Biosz, fizika, latin fakultációra jártam végig, mellette külön angolra – elsőre fel is vettek az orvosira.

Hogyan vált a tánc mégis hobbiból hivatássá?

Vizsgaidőszak előtt a barátnőm, akivel épp balettről jöttem ki, elcipelt a West Side Story válogatására a Vígszínházba. Attól kezdve minden táncos Víg-produkcióban szerepeltem, és a Pesti Színházban is táncoltam. Közben elvégeztem egy kontakt improvizációs kurzust Goda Gábornál, ami erősen hatott rám: szinte mindent el kellett engednem, amit addig tanultam, és egész más testtudatot tapasztaltam meg. Az improvizáció új irányokat mutatott. Akkoriban láttam a DV8 előadását is – ők a brit kortárs fizikai színház megalkotói –,
utána úgy éreztem: én is ezt akarom!

Az egyetemmel megfértek a színházi munkák – próbákkal, kurzusokkal?

Megoldottam. A West Side Story után egyik dolog hozta a másikat. Több ösztöndíjat kaptam, éltem Párizsban, halasztottam is az orvosin, de Angers-ba, a kortárstánc főiskolára például úgy jártam, hogy megbeszéltem az orvosin a gyakorlatvezetőkkel: csak vizsgázom majd, és a gyakorlataimat hétvégente és a vizsgaidőszakban leügyelem. Péntekenként tehát hazabuszoztam, buszon nagyon jól tudtam tanulni. Itthon aludtam, bementem ügyelni, ahol tényleg betegekkel foglalkozhattam, és visszafele a buszon aludtam ki magam. Hatodéves medika koromban Frenák Pál látott egy saját darabomban, odajött, és azt mondta, hogy: akkor holnap lejössz velünk Győrbe, a táncfesztiválra, és megcsinálod, amit itt impróztál! Így indult a munkakapcsolatunk, majd együtt alapítottuk meg a magyarországi Frenák Pál Társulatot. Ő akkor még kint élt Párizsban, én intéztem, amit kellett, írtam a pályázatokat. Intenzív nyolc év következett. Bejártuk a világot, emellett három éven át rezidens társulatként működhettünk egy Párizs melletti színházban.

A gyerekeid születése mennyire befolyásolta a pályádat?

A kisfiamnál szinte a színpadról mentem szülni. Mindenki sipítozott, én meg éreztem, hogy vigyázok a babára, együtt mozgunk, és semmi baj nincs. Pénteken még előadásom volt, másnap este megszületett a fiam. A lányomnál már tizenöt hetes terhesen azt éreztem, hogy mostantól nem táncolok, viszont szülés után olyan gyorsan regenerálódott a testem, hogy három hétre rá már színpadon álltam. Ő kb. negyed óra alatt született meg, és adta magát a visszatérés. Hallgatok a testemre.

Koreográfusként kívülről látod a produkciót. Ez mennyire más üzemmód, mint táncosként belül lenni?

Csak másfajta kifejezés. Angers-ban különböző koreográfusokkal dolgoztunk, rengeteg előadást láttunk, és duót, szólót, többszereplős darabokat koreografáltunk. Hazajövet ez az alkotásvágy is működött már bennem. Én nagyjából a Frenák Palinál megtapasztalt formanyelvet használtam, majd fejlesztettem tovább a magam számára. Itt a koreográfus nem úgy dolgozik, hogy a tükör előtt állva kitalálja, majd megmondja, hogy kettőt jobbra, kettőt balra lépjen a táncos. Mindenki a testéből adja önálló alkotóként, amit ő tud. Az Újratölthető című darabomban is strukturált improvizációt láttál, csak a szenior, amatőr táncosok mozdulatai fixek.

Az orvosi pályád hogyan alakult?

28 évesen ért egy gerincbaleset, ami után megmártózhattam a magyar közegészségügyben. Kétségbeejtő tapasztalat volt, pedig mint végzett orvost, protekciósként kezeltek. Úgy éreztem, nem akarok ezzel a közeggel még egyszer találkozni, orvosként sem. Az is letört, hogy sokáig nem láttam olyan orvos-példaképet, akire azt mondtam volna: én is ilyen akarok lenni! Táncost rengeteget.

Mi fordított mégis vissza az orvosi hivatás felé?

Egyrészt az, hogy a trauma elhalványult, másrészt egy konkrét élethelyzet. 2010-ben a társulatomtól elvonták a már megítélt támogatást. Függetlenként ilyenkor már futnak a próbák, ki kell fizetni az embereket. Ott álltam, hogy kell a stabilitás, a havi fizetés. Elmentem tanítani Győrbe, pilates-stúdiót nyitottam, és elkezdtem újra tanulni, hogy orvosként is folytathassam a pályám. Én eredetileg gyerekorvosnak készültem. Még az egyetem első nyarán kimentem Amerikába, Columbus Ohióba, hogy az ápolástani gyakorlatomat egy ottani gyerekkórházban teljesítsem. Írtam a Columbus Balettnek is: délutánonként járhattam hozzájuk órákra, délelőtt a kórházban dolgoztam. Kint beteghez nem nyúlhatnak a gyakornokok, én sem tanultam meg például vénát szúrni, viszont láttam a legújabb terápiákat, mert mindent megmutattak, és idejében rájöttem, hogy nem nekem való a gyermekgyógyászat. Ha egy gyereknek fáj valamije, nem tudom elviselni, könnybe lábad a szemem. Láttam krónikus betegséggel élő gyerekeket, láttam nyitott szívműtétet, és meghalni kisgyereket, akihez nekem is közöm volt…

Ebbe talán csak beletörni lehet, vagy a spiritualitás segíthet.

Nem is tudom. Most az van bennem, hogy gyógyítanom kell, tenni, amit én tehetek. A halált el tudom fogadni, de nem gyerekeknél. Említettem a balesetemet: nyolc métert zuhantam, egy produkcióban a bokámnál felfüggesztve lógtam, amikor elszakadt a kötél. Lepergett életem filmje. Csak elájultam, de szubjektíven halálközeli élmény volt. Ez április elején történt, és augusztusban színpadon álltam. Eltört a gerincem, de a rehabilitációs szakaszban már napi 14-20 órában dolgoztam azért, hogy újra táncolhassak. A kórházban egy 8-10 ágyas teremben apatikus idős nőkkel feküdtem együtt, a gyógytornász kétnaponta jutott csak el hozzánk. Miután megmutatta a gyakorlatokat, én félóránként „edzettem”, és lassan azt láttam, hogy az egész kórterem tornázik. Hat-nyolc hét után fizikoterápiára jártam, és mindenféle testtudati technikát kezdtem tanulni. Egyébként a baleset előtt gyakran fájt a hátam, azóta sem. Több rendszerből vettem át gyakorlatokat, és kiépült, hogy nekem mi segít. Elvégeztem egy pilates-oktatói és McKenzie-terapeuta képzést is, de amivel most karban tartom magam, az a jóga. Igazából minden a jógából jön. A jógának pedig a rendszeres gyakorlás és mentális figyelem a lényege. Táncos közhely, de egy baleset tényleg elősegíti, hogy még jobb táncos légy.

Hogyan?

Sokkal inkább a testembe kerültem. Amit ki lehet gyakorolni, az a technika, de a lényeg, hogy az „itt és most”-ban legyek minden pillanatban. Egyszerre tudatában minden porcikámnak és mégis ösztönösen. Egy kisgyerek esik-kel, nem üti meg magát, igazán a testében van, organikusan mozog. A felnőttnek ezt sok munka újra megtalálni. 38 évesen ért egy másik baleset. Elszakadt a térdszalagom, és egy hónap múlva színpadra kellett állnom. Találtam egy gyógytornászt, aki megtanította olyan kontrolláltan használni a lábizmaimat, hogy összetartsák a térdem. Néhányszor ment csak ki az ízületből, amikor elengedett a figyelmem, de vissza tudtam tenni. Előadás után egy héttel megműttettem, de addig kitartott.

Hogyan fér bele a tánc, a gyógyítás és a család az idődbe?

Most minden nap 8-tól 4-5-ig gyakorlaton vagyok egy belgyógyászati osztályon háziorvos rezidensként. Utána jön a tánc. 2015-ben tértem vissza az orvosi pályára, és azóta sok valódi orvossal találkoztam – végre. Akik, amíg van meló, nem mennek haza. Ilyet csak táncosok közt láttam. Ez most nagyon sűrű időszakom, ha meglesz a szakvizsgám, háziorvosként talán több időm lesz. De az embernek mindig jut ideje arra, ami neki fontos. Remek férjem van, minden munkát megosztunk otthon, és a darabjaimban is alkotó módon vesz részt az ötleteivel. Én nem tudom elképzelni az életemet másképp. Ilyen intenzitással élem tizenöt éves korom óta.