Szimpatika – Versek a grundról

Lehettünk vagy heten-nyolcan, tíz-tizenkét év körüli gyerekek, és ami időt nem az udvaron, azt a liftben töltöttük. Lehetett benne bújócskázni, üzeneteket, csomagokat, sőt foglyokat küldeni egymásnak, és meg lehetett állítani két emelet között, ha kinyitottuk az ajtót. Bátorságpróba is volt, ha erősen kitámasztottad magad úgy, hogy nem ért a világítást kapcsoló padlóhoz a lábad, akkor a töksötétben fel-alá zakatolhattál az emeletek között. Ezt sokszor egyszerre négyen öten játszottuk, a felnőttek legnagyobb bosszúságára, mivel iskolaidőn kívül a személyfelvonó gyakorlatilag elérhetetlen volt a számukra.

A ház lakói is különlegesek voltak. Például István apukája egyszer végigkajakozott a Níluson, és a folyam deltájában fölfedezett egy addig ismeretlen ágat. Tomi és Ági apukája pedig görög volt, és csak nehezen lehetett kiejteni a nevét. Aztán ott volt Mező Laci bácsi, a csellóművész, akinek játéka átszőtte minden kalandunkat. Éva néni a fogkrémgyár igazgatója volt, és az ő kézírása adta az Amodent logót a fogkrémes dobozokon. A legkülönösebb lakó azonban észrevétlenül költözött be a kilencedikre. Hüledezve néztük az új, öntapadós műanyag szalagra nyomott nevet a postaládán: Károlyi Mihályné. Károlyi Mihályról már mindenki hallott, de hogy felesége lenne, aki egyszer csak kilép a törikönyv lapjai közül, és beköltözik a mi házunkba, azt nem hitte volna senki. De mivel épp udvari pingpongasztalra gyűjtöttünk, jó alkalom adódott rá, hogy fölkeressük Andrássy Katinkát. Igaz, csak a francia házvezetőnőjével sikerült beszélnünk („Wir wolten pingpong, Sie haben zwanzig forint?”), de kaptunk tíz schillinget.

A házban rengeteg kutya is lakott, akik a környékbeli ebekkel egyetemben a kétutcányira lévő kiserdőbe jártak futkározni. Itt népes társaság verődött össze délutánonként, gyerekek, nyugdíjasok, középkorúak vegyesen. Volt itt Ausztráliából hazatelepült ’56-os fekete tacskóval, és éppen Amerika felé kacsintgató egyetemista magyar vizslával, vállalatigazgató dán doggal és katonatiszt pulival, zöldséges és tévéoperatőr mindenféle keverék kutyával. Az Amodentes Éva néni is itt cammogott elhízott és mindenkire vicsorgó dalmatájával, Lénával. Én a meglehetősen arrogáns Füles nevű spániellel, Lóci barátom pedig egy Szálem nevű afgán agárral színesítette a társaságot. Lóci szerint Szálemnek nem volt agya, viszont szélsebesen vágtázott a szélrózsa minden irányába kontrollálatlanul. (A korszak emblematikus politikai vicce volt a Hogy hívják az afgán agarat? Igyi szudá! – utalva Afganisztán szovjet megszállására.) Apropó korszak: egyszer állítólag maga Moldova György is erre sétált, de én akkor nem voltam ott. Állandó tagnak számított viszont Cserépfalvi bácsi és néni, két meghatározhatatlan korú és fajtájú, szépnek egyáltalán nem mondható kutyával. Róluk nem lehetett pontosan tudni, hogy mivel foglalkoznak, de Cserépfalvi bácsi sokat mesélt olyan alakokról, akik Károlyi Mihályhoz hasonlóan az iskola világához tartoztak, és egyáltalán nem volt semmi keresnivalójuk a valóságban. Például sokat mesélt Attiláról, de ez az Attila teljesen más volt, mint a szigorú, magas homlokú, bajuszos figura, akinek a képe kint lógott az osztály falán. Az a József Attila, akit ő ismert, akinek a verseit egykor kiadta, itt lakhatott volna a környéken. Talán épp a mi házunkban, a hetediken. És biztos lett volna kutyája is, és biztos ő is beszállt volna a pingpongasztalba.

Ezzel a gondolattal annyira el tudtam játszani, hogy elkezdtem leszedegetni a könyvespolcról a köteteit. Meglepődtem, hogy mennyi minden van a kis Balázson túl... A Hangya („A bábok között elaludt a hangya…”), a Két hexameter („Miért legyek én tisztességes...”) stb.

Aztán levettem másokat is: Weöres Sándort, Pilinszkyt, Bari Károlyt. A könyvek lassan bekerültek a liftbe, aztán az udvarra, és mint Tomi bárányhimlője, én is végigfertőztem a csapatunkat. Úgyhogy amikor végre elkészült a vaslábú, betonfedlapos pingpongasztal, vers-versenyt rendeztünk rajta. Itt már túlnyomóan saját szerzemények domináltak, meg átköltések, de sebaj… Ha van füled a rímhez, és érzed a ritmust, már jó úton jársz.

Persze ez a korszak sem tartott örökké, mert jött a mindent elsöprő játék, a tikitaki, ami két madzagon függő golyóból állt, és géppuskaerejű hangon szólt, ha sikerült gyors csuklómozdulatokkal egymáshoz veretni a műanyag golyókat. Emellett nemhogy szavalni, de élni sem lehetett. Be is tiltották, mint a Boney M.-től a Raszputyint. De valami nekünk akkor, ott elkezdődött.

A házban, ahol most lakom, kevés lift van, viszont sok a gyerek, meg a kutya. Hogy nekik ki húzza majd elő a tankönyvek lapjai közül, és ki teszi élővé a magyar- és a világirodalom figuráit, nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy olvasnak-e majd verseket, novellákat, egyáltalán könyvet. De sokat gondolkodom rajta. Nem csak így, a költészet napja táján.

Címlapfotó:  Fortepan (Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)