Szimpatika – Apja lánya

A szüleid válogatott sportlövők voltak. Ilyen közegben fel sem vetődött, hogy te más sportágat válassz?

Azt elég korán tudtam, hogy koronglövészettel szeretnék foglalkozni, de 13-14 éves kor előtt nem kezdhettem el, mert a puska veszélyes, és van egy erős rúgása. Ezért előtte sokféle sportot kipróbáltam, de mindig is inkább a fiúsabbak, harciasabbak vonzottak.

A szüleim először le akartak beszélni róla, hiszen versenysportolókként tudták, milyen nehézségekkel jár a lövészet, és igyekeztek ettől megóvni. De miután látták, hogy hajthatatlan vagyok, mindenáron szeretném a puskát a kezembe venni, és ezt a sportot komolyan űzni, onnantól kezdve maximálisan támogattak.

Az édesapád volt az edződ. Könnyen ment a közös munka?

Mindenkinek ilyen edzőt kívánok! Természetesen gyerekkoromban voltak köztünk súrlódások, mert tőlem mindig többet várt el, mint a többiektől, és ezt nehezen tudtam elfogadni. Az edzéseken nekem mindent duplán kellett csinálni, elsőnek lenni a takarításban és a korongok pakolásában. Ma már csak hálával tudok erre is gondolni, mert megtanított arra, hogyan kell tisztelettel és alázattal lenni a sportunk iránt. Csodálatos évek voltak, amíg édesapám élt és együtt dolgoztunk, nem lehetett volna jobb helyzetem. Édesapám szakmailag mindig is megelőzte a korát, olyan technikát tanított nekem, amit csak sok év múlva kezdtek el külföldön is alkalmazni.

Miután elkezdtél versenyezni, gyorsan jöttek a jó eredmények. Mi volt a sikered kulcsa?

Miután mind a két szülőm nagyon eredményes volt a lövészetben, így a tehetségemet valószínűleg tőlük örököltem. E mellett csodálatos hátteret biztosítottak, az édesapám mint edzőm és az édesanyám, akivel együtt versenyeztem. Egy ilyen közegben felnőni és versenyezni egy áldás. Természetesen a lövészethez kell akaraterő, alázat, reflexek, jó idegrendszer és éles szem.

Hogyan épül fel egy sportlövő edzésterve?

Nagyon fontos a szakmai edzés mellett a fizikai edzés is. Egyetértek Lékó Péter sakkozó mondatával: „Ha nekem nem volna fizikai edzésem, akkor mentálisan sem lennék rendben.” Ezért nekem soha nem kellett sportpszichológus, elég volt a rengeteg száraz edzés. Én mindent alárendeltem annak, hogy a lőállásban a maximumot tudjam nyújtani, amikor anya lettem, akkor is igyekeztem ugyanolyan edzésmunkát végezni.

Egy interjúban említetted, hogy nem mindig voltak megfelelőek a körülmények az edzéseidhez. Nem vetődött föl, hogy inkább külföldön készülj fel?

Több helyre is hívtak versenyezni, majd később edzőnek is, de földhözragadt vagyok, sose tudtam volna megszokni egy másik országot. Én itthon akartam edzeni, Magyarországnak hozni a sikereket. Máig az utazás hiányzik a versenyzésből a legkevésbé.

Athénban olimpiai aranyérmet szereztél. Érezted, hogy itthonról elvárják a sikeres szereplést?

Sydney-be még az esélytelenek nyugalmával érkeztem, mert csak 1998-ban lett a lövés nemem olimpiai szám, így akkor főképp csak örültem, hogy ott lehetek, és a korábbi sikereim ellenére meglepetés volt a bronzérem.

Sydney után, 2002-ben világcsúccsal nyertem a lahti-i világbajnokságot, és onnantól kezdve nagyon nagy nyomás alá kerültem. Emiatt Athén előtt tudatosan elzárkóztam a sajtótól, és csak az edzésekre koncentráltam, mert éreztem, hogy különben összeroppanok az elvárásoktól. A családom, a barátaim és a szakvezetők segítségével ez sikerült, így mentálisan, pszichésen és szakmailag is a csúcson voltam Athénban. Igazán akkorra értem meg.

Mit éreztél Athénban a Himnusz alatt?

A dobogó legtetején édesapámra gondoltam, és arra, hogy ő ott fönt most biztos nagyon boldog, de milyen kár, hogy ezt már nem érhette meg, ezért nem tudott felhőtlen lenni a boldogságom. 1997 karácsonyán, halála előtt még azt mondta az édesanyámnak, hogy „Figyeld meg, Diánka ott lesz a sydney-i olimpián!”. Az azt követő nyáron derült ki, hogy igaza lett. Mindig, amikor hazajöttem a versenyekről, az ő könnyes boldogsága és büszkesége pecsételte meg a sikereimet.

Nem kísért el a versenyekre?

Junior korosztályban még igen, de később már elengedte a kezemet, mert az volt a mottója, hogy fel kell nőnöm, hiszen a lőállásban is egyedül kell állnom. Tudatosan nevelt arra, hogy önállóan oldjam meg a verseny közben felmerülő problémákat. Utoljára 1989-ben volt velem, amikor édesanyámmal és Vasvári Erzsébettel csapatban álltunk dobogón.

Édesapád emlékére megalapítottad az Igaly József Lövészklubot. Kikkel foglalkoztok?

A budaörsi lőtérben az édesapám keze munkája is benne van, sokat tett azért, hogy felépülhessen. Miután bérbe vettem, feltett szándékom volt, hogy a versenysportolás után edzővé váljak. Jelen pillanatban a klub nagy része utánpótlás-neveléssel foglalkozik, mára tizenhárom versenyzőm van, akik között van országos bajnok is. E mellett vannak hobbi lövőink is, így megfelelő okmányok mellett bárki csatlakozhat hozzánk.