Le a maximalizmussal, avagy merjünk hibázni!

2010. 06. 29.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Szerző: Popper Péter
A tökéletes világ mintaképe minden nap az orrunk alá dörgöli magát. Még egy fáradt nap után is, mikor a dolgos felnőtt leülne megpihenni. Minden a maximalizmusról szól, és alattomos mód még a reklámok is ezt kérik számon Tőlünk. A trend szerint legyél karcsú és divatos... Szégyelld magad, ha nem vagy tökéletes szülő, nem vagy elég jó anya.... Vagy kreatív, kitartó, lelkes és lendületes munkaerő... Egyre több paciensemben merül fel a kérdés: boldogabbá, felszabadultabbá vagy épp szorongóbbá tesz minket a maximalizmus?
Nem nehéz válaszolni a kérdésre, viszont annál fontosabb beszélni róla. Ugyanis sokakat nyomaszt manapság a túlterheltség, ez a maximalista világ.  Véleményem szerint ez az eszeveszett követelődzés egyike a modern társadalom tévedéseinek, tévútjainak.

Vegyük sorra, vizsgáljuk meg a probléma evolúcióját. Akárcsak az emberi fejlődésnél, a gond a kezdetekkor, tehát már az óvodában kezdődik. Régen még megvolt a megismerés játékos öröme, és a tanulási folyamatot szerették a gyerekek. Bárcsak az iskola tanulta volna el az óvoda játékosságát, nem pedig fordítva - vagyis bárcsak ne vált volna az óvoda lezüllött iskolai előkészítővé, kegyetlenül és kíméletlenül kizárólag a produktumokra hajtva.

Vegyük a kis bölcsődés 3 éves unokaöcsém példáját, aki oda totyogott hozzám és azt kérdezte: - Petikém, cumis gyereket is felvesznek az oviba? – Három évesenen máris szorongott! Hát itt kezdődik az egész! Ezt a módszert követve aztán sikerül is elérni, hogy mire egy gyerek harmadik osztályos lesz, utál iskolába járni és utál tanulni. A beilleszkedés és a tanulás izgalmas folyamata helyett a gyerekekbe a szorongás es a megfelelési kényszer oltódik be. A fiatal felnőtt kor az, ahol először lehetne teljesítményeket mérni, de addigra a fiatalok már megutálják az egészet. Nem lehet az embereket teljesítményekben mérni. Nem szabad. Tévút. Mert mérni csak az alapfunkciót tudom.






Egy 7 éves gyerek memóriáját fel tudom mérni, mert a dolog mérhető. De a valódi pszichológiai kérdések nem mérhetők. Ha megkérdezneék egy Nobel-díjas pszichológust, hogyan kell lelkileg egészségesen viselkedni, ha az embert elhagyja a szerelme, a következő válaszokat kapnám.

a)      ha felköti magát: - Túlreagálta. Nem kell belehalni fizikálisan a szerelembe.

b)     ha megoldásképp inkább oda füttyent magához egy prostituáltat, és az ágyába viszi:

- Hogy lehet ilyen érzéketlen, hiszen most érte egy nagy tragédia.

Így aztán mit is lehet pszichológusként arra válaszolni, ha felteszik a nagy kérdést:

- Miként kell viselkedni ma Magyarországon, ha kirúgnak valakit az állásából?

Nincs felelet, mert nem kell méricskélni az embert. Megítélni lehet, de megmérni nem.

Fiatal koromban Hermann Imre európai hírű analitikus tanítványa voltam, és tanárom rávilágított ifjú kori túlkapásomra. Rádöbbentett, hogy tulajdonkeppen én mérni akarom a szeretetet. „Kérem, aA szeretetet pedigpedig nem lehet méricskélni, - figyelmeztetett a tanár úr. Az vagy van, vagy nincs." És igaza volt.

Ez a maximalizmus, ez a teljesítmény- őrület hamis út. Ráadásul szorongóvá teszi az embereket. Teleteszi az emberek életét bizonytalansággal, félelemmel, és elterjeszt egy olyan attitűdöt, amely oly jellemző ránk, magyarokra. Ez pedig az ítélkezés rossz szokása.

Lássuk be, hogy hétköznapjaink során folyton méricskélünk, ítélkezünk egymás felett. Ez által tesszük magunkat bizonytalanná és kevésbé szerethetővé. Nem beszélünk meg semmit egymással, így saját félelmeinket és negatív prekoncepcióinkat vetítjük ki másokra. Így alakulnak ki sztereotip, végletes gondolatok, miszerint például a politikában aki másképp gondolkozik, az gazember vagy pusztulásra érdemes. Ezért történhet, hogy a tudomány világában egy behaviorista, kígyót, békát kiabál egy analitikusra. Ahelyett, hogy megbeszélnék, és egymástól tanulnának. Állandóan ítéletet mondunk egymás felett, értelmetlenül és bután. Nincs hagyományos értelemben vett kommunikáció, tehát nem beszélgetünk. Előfordulhat, hogy Één így látom, te úgy látod. Na és? Nem kell ezért gyűlölködni.

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Szimpatika akció

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!