Szimpatika – Le a maximalizmussal, avagy merjünk hibázni!

Nem nehéz válaszolni a kérdésre, viszont annál fontosabb beszélni róla. Ugyanis sokakat nyomaszt manapság a túlterheltség, ez a maximalista világ.  Véleményem szerint ez az eszeveszett követelődzés egyike a modern társadalom tévedéseinek, tévútjainak.

Vegyük sorra, vizsgáljuk meg a probléma evolúcióját. Akárcsak az emberi fejlődésnél, a gond a kezdetekkor, tehát már az óvodában kezdődik. Régen még megvolt a megismerés játékos öröme, és a tanulási folyamatot szerették a gyerekek. Bárcsak az iskola tanulta volna el az óvoda játékosságát, nem pedig fordítva - vagyis bárcsak ne vált volna az óvoda lezüllött iskolai előkészítővé, kegyetlenül és kíméletlenül kizárólag a produktumokra hajtva.

Vegyük a kis bölcsődés 3 éves unokaöcsém példáját, aki oda totyogott hozzám és azt kérdezte: - Petikém, cumis gyereket is felvesznek az oviba? – Három évesenen máris szorongott! Hát itt kezdődik az egész! Ezt a módszert követve aztán sikerül is elérni, hogy mire egy gyerek harmadik osztályos lesz, utál iskolába járni és utál tanulni. A beilleszkedés és a tanulás izgalmas folyamata helyett a gyerekekbe a szorongás es a megfelelési kényszer oltódik be. A fiatal felnőtt kor az, ahol először lehetne teljesítményeket mérni, de addigra a fiatalok már megutálják az egészet. Nem lehet az embereket teljesítményekben mérni. Nem szabad. Tévút. Mert mérni csak az alapfunkciót tudom.






Egy 7 éves gyerek memóriáját fel tudom mérni, mert a dolog mérhető. De a valódi pszichológiai kérdések nem mérhetők. Ha megkérdezneék egy Nobel-díjas pszichológust, hogyan kell lelkileg egészségesen viselkedni, ha az embert elhagyja a szerelme, a következő válaszokat kapnám.

a)      ha felköti magát: - Túlreagálta. Nem kell belehalni fizikálisan a szerelembe.

b)     ha megoldásképp inkább oda füttyent magához egy prostituáltat, és az ágyába viszi:

- Hogy lehet ilyen érzéketlen, hiszen most érte egy nagy tragédia.

Így aztán mit is lehet pszichológusként arra válaszolni, ha felteszik a nagy kérdést:

- Miként kell viselkedni ma Magyarországon, ha kirúgnak valakit az állásából?

Nincs felelet, mert nem kell méricskélni az embert. Megítélni lehet, de megmérni nem.

Fiatal koromban Hermann Imre európai hírű analitikus tanítványa voltam, és tanárom rávilágított ifjú kori túlkapásomra. Rádöbbentett, hogy tulajdonkeppen én mérni akarom a szeretetet. „Kérem, aA szeretetet pedigpedig nem lehet méricskélni, - figyelmeztetett a tanár úr. Az vagy van, vagy nincs." És igaza volt.

Ez a maximalizmus, ez a teljesítmény- őrület hamis út. Ráadásul szorongóvá teszi az embereket. Teleteszi az emberek életét bizonytalansággal, félelemmel, és elterjeszt egy olyan attitűdöt, amely oly jellemző ránk, magyarokra. Ez pedig az ítélkezés rossz szokása.

Lássuk be, hogy hétköznapjaink során folyton méricskélünk, ítélkezünk egymás felett. Ez által tesszük magunkat bizonytalanná és kevésbé szerethetővé. Nem beszélünk meg semmit egymással, így saját félelmeinket és negatív prekoncepcióinkat vetítjük ki másokra. Így alakulnak ki sztereotip, végletes gondolatok, miszerint például a politikában aki másképp gondolkozik, az gazember vagy pusztulásra érdemes. Ezért történhet, hogy a tudomány világában egy behaviorista, kígyót, békát kiabál egy analitikusra. Ahelyett, hogy megbeszélnék, és egymástól tanulnának. Állandóan ítéletet mondunk egymás felett, értelmetlenül és bután. Nincs hagyományos értelemben vett kommunikáció, tehát nem beszélgetünk. Előfordulhat, hogy Één így látom, te úgy látod. Na és? Nem kell ezért gyűlölködni.