Szimpatika – Király Viktor: „Megtanultam, hogy mindig hűnek kell lenni önmagadhoz”

Tudatos döntés, hogy az elmúlt időszakban egyre gyakrabban szerepelsz a televízióban?

Nagyon szépnek és átgondoltnak hangzana azt mondani, hogy ez egy tudatos menedzsmenti döntés, de Murphy törvénye érvényesül itt is: ha adódik egy lehetőség, akkor hirtelen nagyon sok jön egyszerre. Úgy alakult, hogy 2017 sűrű év lett, az egyik feladat hozta a másikat. De ez általában is így van az én szakmámban: ha nem látnak, nem jutsz eszükbe, ez így működik. Szóval ezért szerepelek több műsorban is, de az biztos, hogy a közeli jövőben tartok majd egy kis szünetet, mert most már szeretnék pihenni.

Nemrégiben láthattunk a Sztárban sztár című műsorban, ahol nemcsak énekeltél, hanem egy-egy zenész bőrébe is bele kellett bújnod. Szakmailag nagy kihívást jelentett számodra ez a feladat?

Valójában nagyon nehezen mondtam igent erre a felkérésre, mert én nem az a fajta ember vagyok, aki szeret beöltözni, és más hangját utánozni. Alapvető igazság, hogy egy előadó általában a saját identitását keresi folyamatosan, és én az elmúlt tíz évben, mióta megnyertem a Megasztárt, ezzel küzdök. A tehetségkutatásnak megvannak a pozitív hozadékai, de mivel kicsit úgy működik, mint a karaoke, tehát más dalát kell elénekelned ahhoz, hogy bebizonyítsd, mennyire jó a hangod, sok előadó elveszik ebben, és nem találja a saját stílusát. A közönség nem azért szereti az adott előadót, mert ezt vagy azt képvisel, hanem azért, mert jól énekelt el egy dalt a műsorban. Én nagyon sokat dolgoztam és küszködtem, hogy tíz év alatt ezt a stigmát lekaparjam magamról: hogy nem egy karaoke-énekes vagyok, hanem egy zenész, akinek van saját világa, identitása. Szerencsére sikerrel jártam, és akkor most hirtelen jött egy felkérés, hogy az egész ország előtt megint legyek más. Szóval nehezen szántam rá magam, de végül a barátoknak sikerült meggyőzniük, hogy játékként fogjam fel, és nem is bántam meg, hogy elvállaltam. Ha úgy tekintek erre, mint egy újdonságra, amit szeretnék kipróbálni, akkor a közönség is így látja majd. Egyébként kihívást jelentett színészi értelemben, mert nem egyszerű éneklésről volt szó, hanem arról, hogy például Bon Jovi dalát Bon Jovi hangján énekeljem el – ez nem a legkönnyebb feladat.

2007-ben jelentkeztél A Társulat című műsorba, ahol az István, a király című rockopera szereplőit választották ki. Szeretted volna kipróbálni magad színészként is a színpadon?

Nem mindenki tudja, de elvégeztem Gór Nagy Mária színitanodáját. Úgy gondoltam, ezzel a színész végzettséggel kellene valamit kezdenem, így több színházi és filmes castingra is elmentem, ez is egy ilyen alkalom volt. De ez a végzettség mindig furcsa, ironikus szerepet játszott az életemben: az amerikai gyerek próbál magyarul játszani – ez mindig inkább a humorba fordult át. Valójában a színészkedést is azért kezdtem el, mert tudtam, hogy színpadon akarok szerepelni, csak abban nem voltam biztos, hogy pontosan mivel szeretnék fellépni.

Van még olyan szakmai feladat, amitől tartasz?

A félelem szerintem rossz hozzáállás. Egyébként is kihívásfüggő vagyok, szeretem nagy feladatok elé állítani magam. Nem tartok semmitől, inkább azon szoktam sokat gondolkozni, hogy hogyan jussak el a célig, például hogyan érjek el külföldi sikereket. Ezek mind kihívást jelentenek, de inkább kitartást igényelnek, mint bátorságot. Úgy gondolom, hosszú éveken át kell jól csinálni azt, amit igazán szeretsz, és aztán hátha egyszer úgy alakul az életed, hogy valaki majd azt mondja: nekünk épp te kellesz a Wembley Arenába!

Fiatal korod ellenére ma már sok helyre kérnek fel zsűritagnak, ahol másokat kell bírálnod. Ezt a felelősséget mekkora tehernek éled meg?

Tényleg sok helyre hívnak, általában szívesen mondok igent. Az igazán nagy súly a vállamon az volt, amikor gyerekeket kellett bírálnom, akiknél nem mindegy, mit és hogyan mondok. Nem tudom, hány év és siker kell ahhoz, hogy az ember méltó legyen a véleményosztásra. De az tény, hogy sok zenész van, akiket Amerikában úgy hívnak, „one-hit wonder”, vagyis akik egy slágerrel élik le az egész életüket. Talán kicsit beképzeltnek tűnhet – bár inkább csak egy magabiztos gondolat –, de szerencsére nekem az elmúlt tíz évből van három listavezető és számtalan top10-es dalom, amire nagyon büszke vagyok. Szóval úgy érzem, valamit már letettem az asztalra. Azt hiszem, ez tesz igazán hitelessé zsűritagként, nem az eltelt évek száma, és ezért fogadják el a kritikáimat a velem szemben állók is. Sok visszajelzést kapok, hogy adnak a véleményemre, és ez nagyon jólesik, mert azt jelenti, hitelesnek tartanak zenészként. A legnehezebb feladat az, amikor kollégákat kell bírálni élőben – nem akarunk senkit megbántani, ráadásul ez egy viszonylag kis szakma, sokan nehezen felejtik el a sérelmeket, vigyázni kell, kinek mit mondunk. Szóval összetett feladatról van szó, de alapvetően nagyon élvezem.

Szabadkozol, hogy talán beképzeltségnek tűnik a magabiztosságod, miközben az emberek többségének az a véleménye rólad, hogy nagyon visszafogott és szerény vagy. Te hogy látod magad?

A körülöttem élők néha legszívesebben nyakon vágnának, hogy ne legyek ennyire szerény. Ők azt mondják, hogy ebben a szakmában nem szabad ennyire diplomatikusnak lenni, hanem ki kell állni, és azt mondani, hogy fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok. De én sajnos nem ez a típus vagyok, pedig tényleg próbálom visszafogni magam, hogy ne akarjak mindenkinek megfelelni. Egyszer csináltam egy olyan videoklipet, amiben próbáltam más szerepet játszani, határozott, menő srácnak tűnni. Végül nem is adtam ki, mert amikor megmutattam másoknak, mindenki azt mondta, hogy Viktor, ez nem te vagy. Akkor megtanultam, hogy mindig hitelesnek és hűnek kell lenni önmagadhoz.

Csapattal, vagy magányosan dolgozol szívesebben?

Mindig inkább a háttérmunkában vettem részt, bevonultam egy stúdióba, és egyszerűen elkezdtem zenélni. Valójában az éneklés is ebből indult el, mert a megírt dalokat valakinek fel is kellett énekelnie. Most épp egy hármas csapattal dolgozom együtt, de ez is egy időszakos dolog. Szeretek mindig változtatni a dolgokon. Persze ha valami működik, akkor ahhoz nyilván ragaszkodom, lojális típus vagyok, de szeretek nyitni az új és kreatív lehetőségek felé. A zene folyamatosan fejlődik a világban, ehhez nekünk is alkalmazkodnunk kell. Az egyetlen terület, amivel nehezebben boldogulok, az a magyar szöveg. Ahhoz képest, hogy közel húsz éve itt élek, sajnos még mindig nem tudok úgy gondolkozni, mint egy őshonos magyar. Egyszerűen máshogy jár az agyam, és ez a szövegírásnál nagyon kiütközik, mert a gondolatok nem magyarul jönnek. Ezért is kértem fel az egyik legjobb szövegírót, Molnár Ferenc Caramelt, hogy segítsen a magyar szöveget megfogalmazni egy témára. Bár nagyon élveztük a közös munkát, és a dal is jól sikerült, de mivel Caramel Magyarországon elég nagy sztár, nem mindig ér rá. Szóval ezen még nekem is dolgoznom kell egy kicsit, addig pedig inkább angol szövegeket írok.

A zeneszerzés tölti ki a napjaid nagy részét?

Főleg zeneszerzőként tevékenykedem, a számaimat én magam írom. A zenei karrieremet, az egész „énekes-cirkuszt” igazából zeneszerzőként indítottam, úgy – amire egyébként nem vagyok büszke –, hogy egyetlen hangszeren sem játszottam. Az egyik kedvenc zeneszerzőm, aki előtt volt szerencsém egyszer ott állni a Voice című műsorban, Pharrell Williams – mindig az ő szavai jutnak eszembe: nem feltétlenül kell hangszeren játszani ahhoz, hogy jó zeneszerző legyen valakiből. Egyébként ő sem tud leütni egyetlen hangot sem a zongorán… De annyi tiszteletet tettem magam és a zene felé, hogy ahogy teltek az évek, megtanultam játszani gitáron és zongorán olyan szinten, hogy képes legyek dalt szerezni. Kezdetben sok verset írtam, ezekből dalszövegek, később dallamok lettek, amiket diktafonnal rögzítettem. Az angoltanításból összegyűjtött pénzemből szereztem zenészeket, és fizettem nekik, hogy a felvett anyagokból dalokat készítsenek, de sokszor nem olyan lett a hangszerelés, amit hallani szerettem volna. Sokat küzdöttem ezzel, szóval amikor végre megtanultam hangszeren is játszani, az nagy könnyebbség volt.

Zenészcsaládból jössz. Mennyire volt evidens, hogy Te is zenei pályára lépsz?

Egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt, a szüleim mindig azzal viccelődtek, hogy csak zenész ne legyek, mert ez nem egy stabil élet. Semmi nem állandó, az összevissza utazgatásokról, a hajnalban hazaérésekről szól az életed, és sose tudod, hány fellépésed lesz – viszont ha elérsz egy bizonyos szintet, akkor ez egy szuper élet. Tipikus tinédzser voltam, deszkáztam, görkorcsolyáztam, a zenével csak nagyon későn kezdtem el foglalkozni. Nálam is megvolt az a gyerekkori megrázkódtatás, hogy az iskolai színdarabokban kipróbáltam az éneklést, de mindig megkaptam kritikaként, hogy nem tudok énekelni. Le is zártam magamban ezt elég hamar, inkább elkezdtem dobolni, de azt is csak akkor csináltam, ha deszkázás után a haverokkal épp olyan kedvünk volt, hogy lemenjünk a garázsba zenélni. Közel húsz éves voltam, amikor elkezdtem komolyan venni a zenei pályát.

Még csak tizenéves voltál, amikor Magyarországra költöztetek, és fel kellett adnod az addigi életed. Nagy törésként élted ezt meg?

Egy tizenéves gyereket kihúzni a megszokott kis életéből valóban nagy traumát okozhat, de az én esetemben ez egy pozitív váltás volt. Teljesen nyíltan és büszkén vállalom, hogy én nem voltam annyira boldog Amerikában. Nagyon sok barátom volt, meg is maradt néhány, és persze felnőtt fejjel már nevetek rajta, de Amerikában én voltam a kiszemelt áldozat, akit mindenért piszkáltak a gimnáziumban. Amikor ideköltöztünk, nagyon megváltozott az életem, hirtelen én lettem a menő New York-i srác, szóval ilyen értelemben jókor jött a költözés.

A nővéreddel, Lindával nagyon jó testvérek vagytok, gyakran léptek fel együtt. A karriered kezdetén hogyan tudtál megbirkózni azzal a helyzettel, hogy mindketten énekeltek?

Egy családban nyilván lehet néha feszültség emiatt, hiszen ugyanabban a közegben élünk, és a figyelem is többfelé oszlik így. Nekem az a legnagyobb szerencsém, hogy Linda nőnek született, és ez döntő fontosságú. Ha fiú lenne, biztosan lettek volna testvérharcok, versengések. De mivel egy férfi és egy női énekest nem lehet összehasonlítani, őszintén tudjuk egymást segíteni szakmailag is, ezért is lépünk fel nagyon sokszor együtt – ha lenne is feszültség köztünk, ez biztosan kiegyensúlyozná. Egyébként Linda egy csupa szív ember, neki az a legfontosabb az életben, hogy én és a család boldog legyen. A Voice című műsorba is ő nevezett be, nem én jelentkeztem.

A Voice után fellendült az amerikai karriered? Miért döntöttél úgy, hogy mégis inkább hazajössz alkotni?

Az ottani fellépéseket nem nevezném karriernek, főleg nem olyannak, ami biztos megélhetést jelent – az itthon van. Amerikában a Voice után el tudtam volna helyezkedni, mint egy félig ismert bárénekes, az a műsor nem ad ennél többet senkinek. Annyit nyertem vele, hogy néhány ember megismert, eljöttek a koncertjeimre, de ahhoz, hogy ott elérj valamit, ez kevés. Ez nem negatívum, csak egy tény, de nekem eleve más céljaim voltak ezzel a műsorral. Nyilván örültem volna, ha a műsor után egy neves lemezkiadó felajánlj egy szerződést, és világkörüli turnékra visz, ahol én léphetek fel Justin Timberlake előtt, de ez csak egy álom. Ráadásul Amerikában ez az egész szakma máshogy működik, mint Európában. Hatalmas ország, minden második ember jó énekes, ott önmagában a jó hanggal nem fogsz kitűnni a tömegből. Az számít igazán, hogy van-e egyedi stílusod vagy dalod, ami más, mint az eddigiek – senkit nem érdekel, ha te vagy a következő Beyoncé. De ahhoz, hogy egyedi legyél, ott kell lenni, érezni kell az ottani életet, mert a rádió csak egy megszűrt képet ad a zenei életről. New York sok szempontból inspiráló, de nem tudsz versenyezni, ha nem ott élsz. Szóval részemről az egy hatalmas döntés lett volna, ha feladva az itthoni karrierem, visszaköltöztem volna, hogy felépítsem a nulláról az életem.

Ezek szerint most már nem is elsődleges cél, hogy ott dolgozz?

Egyszer, amikor még csak Linda volt „látványosság” a családban, én pedig még csak zenélgettem, hármasban sétáltunk apuval, aki megkérdezte, hogy mi a célunk a zenével, mit akarunk az életben, világsztárok lenni? Egyáltalán mekkora ismertséget szeretnénk? Lindánál egyértelmű volt a válasz, hiszen ő egy díva, egyébként is ilyen alkat, ő akart a következő Mariah Carey lenni. Én viszont egy olyan előadót tudtam felhozni példának, aki soha nem volt nagyon híres, de elfogadták és szerették az emberek a zenéje által, és ebből megélt. Ez egy egyszerűbb lét a zenei életben, de számomra ez már akkor is sokkal vonzóbb volt. Én nem akarom elérni azt a szintet, mint Justin Timberlake. Elismeréseket, Grammy-díjat akarok, de ahhoz nem kell, hogy te legyél Madonna. A Voice-ba sem azért utaztam ki, hogy világsztár legyek, hanem azért, hogy bebizonyítsam magamnak, és meggyőződjek arról, hogy vajon csak itthon számítok-e jó énekesnek. Számomra ez megválaszolódott, és most nagyon jól érzem magam.

Egyszer azt nyilatkoztad, nem szeretsz sportolni, és csak azért lett az életed része, mert szükséges az egészség fenntartásához. Ezt még mindig így gondolod?

Valóban nem igazán szeretem, mert nem találtam olyan sportot, amitől annyira lelkes lennék, hogy önszántamból űzzem. Sajnos nem vagyok sportos típus, de erről csak a genetika tehet. Bár nagyapám bokszolt, de egyébként ő is bűvész volt, szóval a mi családunk tipikus művészcsalád. Labilis személyiségek vagyunk, akik hatalmas mélységeket és magasságokat képesek megélni. Egy sportoló nem engedheti meg magának ezt az ingázást, fizikailag és lelkileg is mindig rendben kell lennie. Persze egy kétórás koncert végigugráláshoz nekem is szükségem van a jó fizikumra, és elhízni sem szeretnék, de a sport számomra csupán kötelesség. Egyelőre annak örülök, hogy legalább a futást sikerült megszeretnem – ma már ki tud kapcsolni ez a mozgásforma. Az viszont biztos, hogy akár szereted, akár nem, sportolni tényleg muszáj, hogy egészséges maradj.

Idén is jelentkeztél az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatóversenyébe, a Dal című műsorba. Mi motivált ebben leginkább?

Megpróbálom úgy felfogni ezt a versenyt, mint egy újabb kreatív lehetőséget arra, hogy bemutassam a szerzeményem az egész világ előtt. A tehetségkutatókkal szemben itt végre a saját dalod énekelheted el, egy ilyen verseny tényleg segíthet az identitáskeresésben. Az Eurovíziós Dalfesztivál keretében az egész kontinens megismerhet, hiszen a külföldi bloggerek figyelik a nemzetközi mezőnyt, és abban a pillanatban, ahogy bekerülsz az indulók közé, még több ember ismer meg – mindegy is, meddig jutsz el a versenyben. Ez egy nagyon jó módja annak, hogy megmutasd magad a világnak, én ezért vágok bele minden alkalommal. Az pedig óriási érzés, ha a daloddal végül az egész országodat képviselheted.

Mire készülsz a közeljövőben?

Most jött el az ideje a pihenésnek, egy kis időre biztosan elutazom feltöltődni, de terveim mindig vannak, és a koncertezést is folytatom hamarosan. Jelenleg is dolgozom az új zenéken, bár azt még nem tudom pontosan, hogy ezek albumként jelennek-e majd meg, vagy egyesével adom-e ki őket. Hiszek a régi típusú albumokban, imádom, ahogy egy történetet el lehet mesélni általuk, de a mai felgyorsult világban ez már nem igazán működik. A mai albumokat hallgatva mindig rájövök, hogy a dalok már nem mesélnek, hanem minden szám önálló életet él. Így viszont talán nincs is értelme kiadni egy albumot –, de azt hiszem, ebben a kérdésben még magammal is komoly harcot fogok vívni.