Tokody Ilona: „Az igazi művészek egy kicsit mindig gyermekek maradnak.”

2018. 02. 26.
Szerző: Kalmár András
E havi számunkban Tokody Ilona Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekessel (szoprán), érdemes és kiváló művésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával készítettünk interjút.

Hogyan vált az élete részévé a zene?

Az édesapám, aki néptanító volt Tápé-Kutason, autodidakta módon megtanult hegedülni. Szépen játszott, és engem is próbált tanítgatni, ekkor találkoztam először a hangszeres zenével. Fél évig volt türelmem hozzá, aztán kijelentettem, hogy nekem minden hang hamis, nem megy, abbahagyom. Édesapám türelemre intett, gyakoroltatni akart, még pici hegedűt is kaptam, ami a mai napig megvan, de végül félretettem a hegedűt – amit így utólag azért sajnálok. Az énekkel viszont más volt a helyzet, mert édesapám nagyon sokat énekelt nekem erdélyi népdalokat, amik annyira megfogtak, hogy azóta is vonzódom Erdélyhez, amikor csak tehetjük, odautazunk a férjemmel.

Aztán ott voltak a karácsonyi dalok, amelyek kisgyerekként elbűvöltek a fa alatt, nagyon sokat énekeltünk. Akkor ivódott belém az éneklés öröme, ami azóta is mindig átjár. Ezt a szüleim is észrevették, és mivel édesapám kéthetente kis színielőadásokat rendezett, ahol az általa írt műveket adták elő a gyerekek a szülőkkel közösen, én is közel kerültem a színpadhoz, és elkezdtem fellépni ezeken az iskolai rendezvényeken. Aztán egyszer apám hozott nekem egy Orion táskarádiót. Igazi boldogság volt, hogy egész nap szólhatott az opera és a magyar népzene. Mindenhova magammal cipeltem, mindenhol azt hallgattam.

Könnyűzenét nem is hallgatott?

Dehogynem, a szép könnyűzenét nagyon szeretem. Ahhoz képzett hang kell, nem tudja bárki elénekelni azokat a dalokat sem, komoly tudás kell ehhez is. Claudio Villa vagy Mario Lanza hatalmas énekesek voltak, de a magyarokról se feledkezzünk meg: Koncz Zsuzsa vagy Bródy János a mai napig tökéletesen elénekelnek bármit, de az igazán nagyok, Balázs Fecó, Presser Gábor vagy Zorán is képzett zenészek.

A szülei támogatták abban, hogy az énekesi pályát válassza?

A szüleim mindenben támogattak, ez hatalmas áldás volt. Van erről egy gyönyörű történetem: amikor felvettek a zeneiskolába, kiderült, hogy otthon is gyakorolnom kellene, amihez elengedhetetlen egy zongora. A nagymamám akkor eltökélte, hogy ő mindenképp szerez nekem egy hangszert. Bejárta a környéket, elment a gazdákhoz, mindenhonnan előleget kért, és én kaptam egy Rösler pianínót. Édesanyám és a nagymamám aztán két éven át dolgozott napszámosként, hogy a saját verejtékükkel fizessék vissza a zongora árát. Ezt a hangszert a mai napig őrzöm és használom. Aki játszik rajta, mindig megjegyzi, hogy ennek a zongorának lelke van – nem véletlenül. Megfogadtam, hogy amíg élek, ez a zongora mindig velem lesz, mindenhova jön velem.

Az édesapám végtelenül jó ember volt. Azért vette feleségül édesanyámat, aki akkor csak tizenöt éves volt, hogy megmentse az oroszoktól, nehogy meggyalázzák. Nagymamám ezért mindig hálás volt apámnak. Nem tudom, mennyire volt szerelmes az édesanyám akkoriban édesapámba, aki ennyivel idősebb volt nála – a szülők egyébként is szégyenlősek, ha erről esik szó –, de az biztos, hogy miattam mindvégig kitartottak egymás mellett. Én voltam a szemük fénye, de soha nem mondták, mit tegyek, vagy mit ne. A tanulás számomra evidencia volt, azzal sosem volt gondom. Érdekelt a költészet, az irodalom, a drámák, a regény, a képzőművészet, főleg a festészet, ami jól is ment, gyerekkoromban még rajzversenyt is nyertem. Néha még vágyom rá, hogy rajzolgassak, de ma már erre nincs időm, van dolgom bőven.

Hol érzi magát jobban, koncert- vagy operaszínpadon?

Mindkettő más. Egy operaelőadásban ott van a jelmez, a kellék, a színpadi rendezés, távolság van a közönség és köztem. Belebújok egy másik ember bőrébe, egy karaktert játszom. Imádtam az egészet, mert az ember ott kiélheti magát, akár a negatív tulajdonságait is, vagy lehet szerelmes bárkibe, hiszen az csak egy szerep. De a koncert egy sokkal személyesebb, intimebb találkozás a közönséggel, mivel fenn kell tartani a figyelmet, és erre csak az igazán nagyok képesek – ezért kihívás –, de én pont erre vágyom. Olyan, mintha az ember pőrén állna ki a színpadra –csak rajta múlik minden. Egy zongorával énekelni a legjobb, mert ha nagyzenekarral áriákat énekelsz, megint ott a fal, a távolság a közönség és az előadó között. A legnagyobb feladat pedig az, amikor egyedül áll ki az énekes, akár az ősi népi énekesek, és minden kíséret nélkül, a capella ad elő egy dalt.

A népzene szeretete megmaradt a mai napig?

Igen. Amikor meg akarom tisztítani a lelkemet az esetleges rárakódott maníroktól, ami általában a műfajból ered, akkor népdalt énekelek. Sokszor előfordul az is, hogy a koncert végén még vár valamit a hallgatóság, és az a legnagyobb ajándék, ha egy szál magamban – csak a Jóisten van velem –
elénekelek egy népdalt, ez közel hozza, emberivé teszi a közönséggel való kapcsolatot.

A zenén kívül mi az, ami kikapcsolja?

Az olvasás és a természetjárás, a nagy séták a férjemmel. Ő az én lelki társam, minden értelemben egy pár vagyunk.

Ő is szakmabeli, Muskát András közismert tenor. Hogyan találkoztak?

Nálam, ha párkapcsolatról volt szó, két dolog volt tabu: nem kezdtem nálam fiatalabb férfival, vagy olyannal, aki a tanítványom volt. Mintha a sors meg akarta volna mutatni, ki az úr, az ő esetében mindkét dolog bejött. Így jelentsen ki az ember bármit is… – épp az ellenkezőjét kapja az élettől. De azért sem bántam meg, mert valahogy sok mindenben András az érettebb, az idősebb. Sokszor azt veszem észre, hogy neki bölcsebb döntései vannak, mint nekem.

Remélem, nem bántom meg, ha azt mondom, van Önben valami őszintén gyermeki...

Ez valóban így van. Gyerekkoromban lány létemre fociztam, és ezt a mai napig imádom. Megesett, hogy alig vártuk, hogy elmenjenek a gyerekek, és a férjemmel beszöktünk labdázni a grundra. Azt valljuk, hogy az igazi művészek egy kicsit mindig gyermekek maradnak. Gyakran mondom a tanítványaimnak, hogy őrizzék meg magukban a gyermeki énjüket, mert akkor mindig őszinték tudnak maradni a színpadon. Ahogy Ruttkai Éva fogalmazott: a színpad nem tűri a hazugságot. Egy jó művész a színpadon őszinte, és a gyermeki lelke jön elő. Elég megnézni a legnagyobb művészeket, micsoda csibészek – például a három tenor.

Hogyan ismerte meg őket?

Elsőként José Carrerasszal találkoztam, akivel a bécsi Staatsoperben volt egy koncertszerű előadásunk, ahol az apámat alakította. Ott jóban lettünk, ma pedig már testvérként szeretjük egymást. Sokra tartom őt, és jólesik a nagyrabecsülése, az, hogy mindig partnernek tartott. Azt mondta, azért szeret velem énekelni, mert én maximálisan komolyan veszem a darabot, a karaktert, és meg is nyugtatom őt az előadás alatt. Sok helyre elvitt magával, a Covent Gardenbe, Spanyolországba, és több más koncertre is, nagyon megszerettük egymást. Placido Domingót szintén Bécsben ismertem meg, később már ő ajánlott, amikor be kellett ugrani egy előadásba Berlinben. Sokszor léptünk fel együtt a világ különböző pontjain. Pavarottival pedig Buenos Airesben énekeltünk együtt, úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném. Annyira egymásra találtunk, hogy együtt nevetgéltünk a Bohémélet szüneteiben, két felvonás között. A hangja olyan volt, mint a folyékony arany, mégis hihetetlenül szerényen kezelte a saját tehetségét. A darabban az egyébként pékként dolgozó édesapja is énekelt, akinek valóban szép, de képzetlen volt a hangja. Luciano pedig azt mondta, hogy hallgassam meg, mennyivel szebb hangja van az apjának, mint neki. Egyébként mindketten szerették a lányokat, és az édesapjától láttam először azt is, hogy jeget szopogat a torokgyulladásra – bár engem ettől mindig óvtak.

Mennyire kell vigyázni a hangszálakra? Mik a babonák, és mi az, ami tényleg hasznos praktika?

Elővigyázatosnak kell lenni, de sajnos van egy olyan érzésem, hogy a mostani vírusok már sokkal erősebbek, mint régen. Hiába szedem a vitaminokat, és élek egészségesen, sokkal kegyetlenebb megfázások törnek rám, mint az aranykorban, amikor nagyon sokat énekeltem. Az embernek vigyáznia kell magára, amennyire lehet. Én például tudom magamról, hogy nem bírom sem a huzatot, sem a szelet, még otthon is beteg leszek tőle. Ezért ilyenkor előveszem a lámpáim, a párologtatót és az inhalálógépemet, nekem ezek segítenek.

A 80-as években még kiváltságszámba ment, ha valaki ennyit utazhatott. Mit szólt az akkori szakma és a vezetés ahhoz, hogy hirtelen egy magyar világsztár született?

Szerencsére mindig olyan igazgatóim voltak, akik elengedtek. Akkor mentem a csúcs felé, amikor Mihály András volt az igazgatóm az Operaházban. Ő azt vallotta, hogy az Operaháznak és Magyarországnak is nagy dicsőség, ha folyton Tokody Ilonát hívják a bécsi Staatsoperbe. A kollégák között persze sok irigyem volt, mert András mindig mindent megpróbált nekem elintézni, segíteni. Ő belátta, hogy ha külföldön énekelek, de itthon tag maradok, akkor a kint megszerzett tudást hazahozom, amivel az Operaház is jól jár, és talán az ország hírnevének is jót tesz, ha kinn sikerem van. Aztán jött Petrovics Emil, Szinetár Miklós, Vass Lajos, szóval mindig felvilágosult igazgatókkal dolgozhattam együtt, akik segítettek. És valójában az akkori kormányra sem tudok semmi rosszat mondani. Néha előfordult, hogy eltűnt a szerződésem, vagy mást ajánlottak helyettem, de nem éreztem, hogy gátolnának bármiben. Olyannyira nem, hogy bármikor beugorhattam akár a Deutsche Operbe, akár a bécsi Staatsoperba…

Ez hogy működik a gyakorlatban? Megbetegszik egy énekes három nappal az előadás előtt, és gyorsan keresni kell valakit helyette. De egy operát nem lehet három nap alatt megtanulni, vagy igen?

Általában olyan darabokba hívtak, amiket ismertem, tudtam a dalokat, vagy esetleg már énekeltem is náluk az adott darabban. Mindig megkérdezték, el tudom-e vállalni. Egyetlen eset volt, amikor öt nap alatt kellett volna megtanulnom Verdi Álarcosbál című operájából Amelia szerepét. Claudio Abbado személyesen könyörgött nekem, hogy vállaljam el. A darabot magyarul tudtam, és bár beszélek olaszul, de az Álarcosbált sosem énekeltem más nyelven. Az olasz sokkal könnyedebb, és ez annyi munkát igényelt volna, mint újra megtanulni a szerepet, mert hiába beszélem a nyelvet, ismerem a szöveget, ha nem gyakoroltam olaszul a dalt. Ráadásul Verdi szövegei sokszor régi olasz nyelven íródtak, olyan, mintha Shakespeare-t énekelnék, ez plusz nehezítés. Így végül nem vállaltam el, és Abbado nem is haragudott meg érte. Mindenesetre a beugrás izgalmas dolog. Előfordult, hogy reggel szóltak: „Ilona, ülj be a kocsiba, és estére énekeld el Laurettát, és még énekeld el hozzá az Angelika nővért is.” Úgyhogy ment a Triptichon, Puccini hármas operája, de tudtam a rendezést, ismertem mindent, nem volt ebből gond.

Puccini nagy szerelem, vagy egyszerűen csak úgy alakult, hogy sokat énekelte?

Nekem igazából Verdi a nagy szerelmem. Jóval később is énekeltem, mint Puccinit. Puccini jobban adja magát, mert egy csupa szív, csupa szenvedély zene, az ember beleőrül az éneklésébe is. És pontosan ez a nehéz, hogy az ember kontrollal énekeljen, odafigyelve, aggyal, hogy a hangjával ne adjon át hamis érzelmeket.

A tapasztalataiból mennyit tud átadni a tanítványainak?

Megmondom őszintén, ez nagyon nehéz. Most már a férjem is velem tanít Pécsen, mindkettőnknek hét-hét növendéke van. Tehetségesek, különben nem is vettük volna fel őket. Ugyanakkor azt látom rajtuk, hogy ők a mai világ sürgetését érzik, amit én anno nem. Volt idő arra, hogy diák, egyetemista, kezdő legyek. Rajtuk viszont azt érzem, hogy türelmetlenek, pedig ha ezt a szakmát meg akarják tanulni rendesen, ahhoz mérhetetlen szorgalom és türelem kell. Rengeteg információt kapnak az interneten, ami nem feltétlenül jó, mert ekkora halmazt nem tudnak feldolgozni. Idegesek lesznek tőle, azt látják, hogy a másik már ott áll a színpadon, nekik pedig még gyakorolniuk kell. Én mindig megpróbálom türelemre és harmóniára nevelni őket. Olyanok vagyunk a férjemmel, Andrással, mintha a pótszüleik lennénk. Sokszor jönnek hozzánk a privát problémáikkal is, és én tudom, hogy ez hatalmas felelősség. Én a módszert tudom megtanítani, de szükség van a tanítvány intelligenciájára és érzékenységére, hogy tudja, hogyan használja a tudását. A technikát a mesterkurzusokon szoktuk tökéletesíteni, ahol több idő van rá, hogy foglalkozzunk a stílussal, az előadóművészettel. Ilyen kurzusokat tartunk Balassagyarmaton, Budapesten, és harmadik éve Bécsben is. Büszkék vagyunk arra, hogy a végén egy nagy koncerttel zárjuk le a képzést, ahova meghívjuk a tévét és a rádiót is, ez pedig nagyon vonzó a gyerekek számára, akik bíznak benne, hogy valaki felfedezi őket. Mert az is komoly probléma, hogy ha elvégzi a gyerek az egyetemet, merre menjen. Meg kell tanulnia menedzselnie magát.

A tanítás ezek szerint kitölti az életét, és bőven akad dolga a koncertekkel is.

Előttem az lebeg, hogy amíg az Isten engedi, és van hangom, jól vagyok egészségügyileg – amiért meg is teszek mindent, tornázom, jógázom, gyakorolok –, addig miért ne dolgoznék? A koncertek boldoggá tesznek, megvan hozzájuk az egyéniségem, a tudásom, és külön öröm számomra, ha találkozhatok a közönséggel.

Képek: Magyar Állami Operaház archívuma

 

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!