Új év, új csajok…

Pisti barátnőm az én szememben még mindig tizenhat éves, ötven kilós és gyönyörű, és minden fiú érte eped a gimiben. És nagyon remélem, hogy Pistike szemében én sem vagyok még százvalahány, és én sem híztam tizenöt kilót, és én sem hagynék hidegen egy fiút, még akkor se, ha az a fiú már rég nem gimnazista, és történetesen jó pár éve a párom. Vagy mégis?

Történt ugyanis, hogy Pisti meg én hirtelen felindulásból néhány platina csíkot melíroztattunk szőkésbarna hajunkba. A melír jól láthatóan sokat dobott rajtunk, egészen felfrissítette az arcunkat, a bőrünk árnyalata rózsaszínűbbé vált, a szemünk kékje (Pisti barnája) sokkal csillogóbb lett, sőt, mintha egy kicsit karcsúsított is volna. Dobogó szívvel tértünk haza – ki-ki a szíve választottjához – aki elé büszke mosollyal, forró bókokat remélve álltunk oda, és aki felnézett az újságból (az enyém a főtt virslijéből), és aki azt mondta, szia drágám, nem tudod, hol a mustár? (az övé: nem tudod, mi lesz a tévében?) Ennyi.

Ezek után ki-ki a telefonhoz rohant, és felhívta a másikat: Pistike engem, én meg Pistikét, és mikor végre pont nem volt foglalt a vonal, belebömböltük a kagylóba a hátborzongató tényt, hogy az illető férfiú – akivel annyi éve, és akinek annyi mindent, és akiért annyiszor és annyira – észre se vette az új hajunkat. Első gondolatunk a vérbosszú volt. A második is. A harmadik is, de már kevesebb vérrel. Elhatároztuk, hogy az új év alkalmából annyira megszépülünk, de annyira, hogy fent említett két férfiember meg se fog ismerni minket, és a szerelemtől őrjöngve könyörög majd bocsánatért és viszonzásért.

Márti szerint – mert menet közben persze a többi csajt is bevontuk ördögi tervünkbe – ennyire megszépülni kizárólag sebészeti úton lehet. És odavonszolt minket a tükör elé, és felsorolta, hol mindenhol kellene kis bemetszéseken keresztül feljebb húzni meg leszívni, meg odébb varrni meg felinjekciózni. Itt van például a szemöldökünk (mutatta), ami ha fél centivel feljebb lenne, így, akkor máris nyitottabb és fiatalabb lenne a tekintetünk. Vagy itt van például a hasunk (szintén mutatta), amiről ha leszívatnánk a zsírt, így (behúzta), akkor máris sokkal karcsúbbnak, elegánsabbnak, törékenyebbnek látszanánk. És ugyanígy megmutatta a bőrünket, ami ha hidratáltabb és botoxosabb lenne, meg a szemünket, ami ha kevésbe lenne karikás (csak egy-két aprócska metszés a szemhéjon), meg a fogunkat, amin ha porcelánhéj lenne... (Azóta egy kicsit utálom a Mártit.)

Szaki, miután látta, hogy nincs visszaút, mindenképpen kés alá akarunk feküdni, papírt és ceruzát keresett, felírta a sebészeti feladatokat, és mellé szépen kiguglizta a körülbelüli költségeket, és elállt a lélegzetünk.

De mégsem omlottunk össze teljesen. Mert elmentünk vásárolni. Vettünk például sok-sok fóliát, meg testápoló krémet, meg pár kiló uborkát, meg tengeri sót, és ezeket (majdnem) mind magunkra kentük. A fóliát a derekunkra és a hátsónkra tekerve mindennap helyben ugráltunk negyed órát, a tengeri sós fürdővízben bársonyosra ázott a bőrünk, az uborkát pedig mind a képünkre pakoltuk hol tejföllel, hol tojással, hol mézzel. Pisti még nyers borjúhúst is tett az arcára és a dekoltázsára, mit lehet tudni.

Két hét telt el, és láss csodát! A hasunkról eltűnt a tíz centi (ha egy kicsit behúztuk), a szemöldökünk kissé feljebb került (ha csodálkozva felhúztuk), a mosolyunk fehérebb lett a sok szódabikarbónától, amivel a fogunkat sikáltuk, a bőrünk kifényesedett, a lelkünk felragyogott. Pisti meg én úgy éreztük, hogy a lábunk előtt hever a világ, még Márti is elismerően bólogatott.

Egyik este a párom felnézett a rakott krumpliból, és hogy, hogy nem, rajtam ragadt a tekintete. Sokáig nézett szótlanul, mintegy töprengve, bennem pedig megállt az ütő. Csak nem? Észrevette? Nem szóltam, ő sem szólt. Csak később. Ezt mondta: – Olyan más vagy ma, vagy mégsem?

Igyekeztem közömbös képet vágni. Persze eközben gyorsan behúztam a hasam, felhúztam a szemöldököm, kivillantottam a mosolyom. Ő közelebb jött, végigmustrált. Aztán csak annyit mondott:
– Fodrásznál voltál?

Tanulság? Sok van. Például, hogy jobb ma egy uborka, mint holnap egy se. Meg hogy addig nyújtózkodj, amíg a fóliád ér. Meg hogy amit ma megehetsz, kend a fejedre. Meg hogy a szerelem vak. És hogy nem a haj teszi az embert. (Ugyanaznap egyébként Pistike is komoly bókot kapott, neki a szép új blézerét dicsérte meg az ő szerelmes Pistije, ami amúgy már négy éve le se szakad róla…)

Pisti barátnőm az én szememben még mindig tizenhat éves, ötven kilós és gyönyörű, és minden fiú érte eped a gimiben. Vág Bernadett írása.