„ Alapvetően a személyes kíváncsiságom vezérel.”

2018. 01. 29.
Szerző: Kalmár András

Kukacmatyi    Kolibri Gyermek- és Ifjúsági SzínházMindig különleges dolgokkal foglalkoztál. Szakmailag bátornak tartod magad?

Engem elsősorban azok a területek érdekelnek, amik a tradicionális színházi működésen kívül esnek, és mindig az mozgatja meg igazán a fantáziámat, amit még nem csináltam. A Katona József Színház, amit az alapiskolámnak tekintek, szintén mindig új dolgokkal kísérletezik, nyilván ez is sokat számít, de alapvetően a személyes kíváncsiságom vezérel. Próbálom kitolni a határokat, és keresem a saját korlátaimat.

Gyerekként is minden újdonságot ki akartál próbálni? A színészet is ezért izgatott?

Ezt nem tudnám visszaidézni, de azt hiszem, igen. Sportoltam, jártam kémiaszakköre, és irodalmi színpadot csináltam. Az amatőr színházi lét számomra terápia volt, jól éreztem magam benne, és állítólag tehetséges is voltam...

Ez elég valószínű...

A sikerélmények mindig motiválják az embert, jól ment a sport és a kémia is. Aztán az érettségi környékén felszínre tört a keresési vágy. Addigra kristályosodott ki, hogy valójában a színészettel komolyabban is foglalkozhatnék. Mindenképpen tovább akartam tanulni, de döntenem kellett, hogy jogi kar vagy színészet. Akkoriban, 1974-ben még az egyetem mellett egy művészeti intézménybe is lehetett jelentkezni. Pécsen a jogi egyetemre adtam be a felvételit, Budapesten pedig a Színművészeti Főiskolára, de végül Pécsre már el se mentem, mert közben felvettek a főiskolára.

A szüleid mit szóltak ehhez?

Apám mérnök volt, sosem tiltotta, hogy játsszak, de egyáltalán nem örült a pályaválasztásomnak. Aztán a nyolcvanas évek közepére megbékélt vele, főleg amikor Oscar-díjra jelölték Az én kis falum című filmemet, és kimehettem Los Angelesbe. Akkor eltűnődött, hogy a gyerekből talán mégis lesz valami, talán el tudja majd tartani a családját.

Kis túlzással világsztárnak érezhetted magad. Eleve nagy dolog volt a Katonában játszani, de egy Oscar-díj már tényleg mindent felülmúlt…

Hatalmas dolog volt, valóban. Az, hogy harminchárom évesen már rengeteg dolog volt mögöttem, azt sugallta, hogy van értelme ezt csinálni. Az is tény, hogy a nyolcvanas évek végére a Katona József Színház a világ egyik legjobb színháza lett. Volt olyan év, amikor 180 napot külföldön töltöttünk. Hazaértünk, a feleségem kimosta a ruháim, és egy hét múlva már mentünk is tovább Észak-Amerikába vagy Ausztráliába.

Ő hogy bírta ezt az időszakot?

Nem volt könnyű dolga, az biztos, de egy színészfeleségnek sosem könnyű.

Mit szóltál ahhoz, hogy a fiad is színész lett?

Én nem javasoltam neki, féltettem ettől a pályától. Persze amikor felvették, nagyon örültem, és akkor is nagyon büszke voltam rá, amikor megkapta a diplomáját. Ugyanúgy, ahogy én az apámtól 1979-ben, Bálint is kapott egy nejlonzacskót az Ódry Színpad előtt, benne a Táncórák időseknek és haladóknak című Hrabal kötettel. A különbség csak annyi volt a két zacskó között, hogy az övében volt egy lakáskulcs is.

Apropó Hrabal. Azt mondhatjuk, hogy cseh és szlovák nyelvterületen szinte ismertebb vagy, mint itthon, még életműdíjat is kaptál...

2011-ben megkaptam a Trebbia Európai Díjat, Szlovákiában pedig a színészi küldetés díját – egyébként ott ismertem meg Kusturicát. De ez csak véletlenül alakult így. Nem elég, ha az embernek jó képességei vannak, szerencse is kell hozzá. Nekem ez esetben tényleg nagy szerencsém volt, elsősorban azért, mert találkoztam Jiří Menzellel, és sikerült megcsinálnunk Az én kis falumat. Az ottani karrieremet ez a film indította el.

Azért azt ne felejtsük el, hogy ez még csak a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje volt, amikor recsegett-ropogott a szocializmus mindkét helyen, de náluk sokkal erősebben. Még nálunk is működtek az ún. „szocialista vívmányok”, bár akkor már kicsit lazább volt minden. Nemrégiben nyilatkoztam ezzel kapcsolatban, hogy bár a közép-európai országoknak sok szálon fűződik össze a történelme, a kulturális identitásuk, a színházi és filmes életük, mégis teljesen eltérő. Tény, hogy a csehek sokkal nyugodtabbak, higgadtabbak, és egyfajta bölcsességgel és nagyon sok humorral szemlélik a világot, szóval sokkal optimistábbak, mint mi, legalábbis a művészeti életben. Talán az én karakterem is ezért jött be nekik.

Féltetted Bálintot a szakmától, de közben nem reménykedtél abban, hogy eljöhet még egyszer egy olyan korszak, mint a te életedben, amikor születik egy hasonló sikereket elérő színház vagy beindul a filmipar?

Nagyon bízom benne, hogy lesz még ilyen. Valójában minden generációnak az a dolga, hogy emelje a színvonalat. Végül is most a magyar filmgyártás elért négy Oscar-díjat, és persze sokszor a politikától is függ egy-egy művészeti ág fejlődési lehetősége, de elsősorban minden azokon áll vagy bukik, akik űzik a szakmát. Szóval a mostani generáció nagy feladata az értékmegőrzés, hogy karban tartsa, sőt fejlessze az elődök kulturális értékeit.

És te hogy tartod magad karban?

Többnyire hordót mosok. Van egy kis szőlőm a Balatonnál, és ott van dolog bőven. Régebben úsztam, de most már nem sportolok aktívan. Az az igazság, hogy a legtöbb előadásom mentálisan és fizikailag is meglehetősen igénybe vesz, időnként táncolnom is kell. Amikor legutóbb ilyen feladatom volt, az egy komoly, kéthónapos felkészülést igényelt, hiszen 62 évesen már nem volt könnyű lépést tartanom a fiatal táncosokkal.

Az lenne az ideális, ha havonta 15-16 előadásom lenne, de általában 24 este játszom, ami azért rengeteg, már én is érzem. De ha jönnek az előadások, csinálni kell, mert akár tetszik, akár nem, ebből élek, és van két kis gyerekem is, el kell tartanom a családot.

Milyen gyerekeknek játszani?

Nem könnyű, de én nagyon szeretem. Például a Kukacmatyi című darab 25 éve van műsoron a Kolibri Színházban. Igazi élmény, amikor egy ötéves gyerek az előadás után odajön hozzám, és azt mondja, hogy Emil – mert a rendes nevemet nem tudja –, én még életemben ilyen jót nem láttam! Nekem akkor fülig ér a szám. Gondolj bele, hogy egy ötéves gyerek életében hány előadást láthatott? De ezzel együttvéve ez egy komoly, igazi, nagy élmény. Nyolc mozgástechnikát használok az előadásban, síkbábokat, klasszikus paravántechnikát, kungfu-technikát, pantomimet, szóval sok minden van benne. Ha pontosan csinálom, akkor a gyerek tudja követni, a felnőttek pedig egész máson nevetnek, mert itt is vannak azért olyan asszociációk, ami őket is megnevetteti. Mindent egyedül alakítok benne, a kukacot, az ajtónyitást, a szarkát, a levél leesést, a virágot – mindent. A legnagyobb nehézség az, hogy mint minden színész, arra vagyok trenírozva, hogy este hétkor kell a topon lennem, ezt viszont délelőtt fél 11-kor játszom, és ilyenkor száz százalékot nyújtani hatvan felett már elképesztően nehéz. Nem gondoltam volna, hogy ez az előadás 25 év múlva is menni fog, nem így volt tervezve, de meglepően nagy siker lett. Azt én is éreztem, hogy jó munka, értékes is, de egyedül vagyok benne, egy másodpercen belül hat dologra kell koncentrálni, és ez nem egyszerű. Az előadás legközelebb a Kolibri 25 – Jubileumi mustra keretében január 25-én 11 órakor látható a Kolibri Fészekben.

Kukacmatyi     Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház

Ezzel a darabbal Angliában és Amerikában is turnéztál...

Egyszer megnézte egy angol impresszárió, és annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, kell neki ez az előadás. Csakhogy én egyáltalán nem beszéltem angolul, de azért szemrebbenés nélkül elvállaltam. Volt egy tolmácsom, vele mentünk a megbeszélésekre, én pedig megfogadtam, hogy őszre megtanulom a darab szövegét angolul. Sikerült, de azt a nyarat nem kívánom senkinek. Később két évig turnéztam Angliában, aztán Amerikában fődíjat nyertünk. De sosem tanultam meg angolul, viszont annyi haszna lett a dolognak, hogy ha külföldön járok, sok mindent megértek, és már nem tudnak eladni.

Az én kis falum esetében pedig csehül kellett megtanulnod...

Igen, ezért találtam ki a protézist, hogy ne tűnjön fel az akcentusom.

Már akkor ott a forgatáson éreztétek, hogy ez a film nagy siker lesz?

Én már attól el voltam ájulva, hogy a Jirkóval (Jiří Menzel) együtt dolgozhatok, de előre nem lehetett megmondani, mi lesz belőle. Nagyon jó hangulatú volt a forgatás, sokat nevettünk, és zseniális volt a forgatókönyv – filmforgatókönyvön ennyit még nem röhögtem. Egy évig készültem erre, de akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ez egyszer kultuszfilm lesz.

Ahogy megtanultál a Kukacmatyi kedvéért angolul, ugyanúgy képes voltál megtanulni pengével borotválni A borbély című előadás kedvéért?

Persze, gyakorlatilag le tudnék vizsgázni. Sőt, van egy Borbélytörténelem című könyv, ami az 1700-as évektől mutatja be, hogyan kellett megtanulni hajat vágni és borotválni, ezt is végigolvastam. De nekem persze hatóságilag tilos borotválnom, ami nem azt jelenti, hogy nem teszem...

A borbély   Fotó: Dömölky Dániel

A borotválástól függetlenül sem lehet könnyű ezt a darabot játszani...

Ez egy borzasztóan nehéz előadás számomra, nemcsak a négyirányú interaktivitása, hanem többnyelvűsége miatt is, ráadásul egy rendkívül költői, archaikus szöveggel dolgozunk. Jelen pillanatban az 52. forgatókönyv-variációt játszom, mivel a próbák alatt kiderült, hogy egy-egy passzus nem jó, ezért Hudi László és Imre Zoltán mindig hoztak egy újabb, átírt változatot. Később kiderült, hogy nagyon hektikus az egész, ezért megpróbáltuk lineárisabbá tenni, és nekem persze minden egyes változtatás után újra kellett tanulnom a szöveget. Ez még a próbafolyamat alatt történt, de két hónapon át napi négy órát készültem rá, és teljesen egyedül próbáltam, ami borzasztóan nehéz volt.

Mi a különbség az egyedül végzett próba és a magányos szövegtanulás között?

Gyakorlatilag semmi. Úgy voltam egyedül, hogy végig ott volt Imre Zoltán és Hudi László is, akik Tolnai Ottó Végeladás című műve alapján dolgozták át a szöveget, de próbálni nekem kellett. Egyébként szeretek egyedül próbálni, mert akkor a magam ura vagyok. Talán nagyképűségnek tűnik, de sokkal értékesebb számomra, ha bennem születik meg egy gondolat, mintha egy instrukciót hajtok végre. A kettő nem zárja ki egymást, de sokkal jelentősebb és hatékonyabb az a munka, amit egyedül csinálok. Annyira látom magam kívülről, és azt hiszem, hogy van egyfajta ízléskultúrám is, így pontosan tudom, milyen határokon belül kell tartani az egészet. Rengeteg munka, mire eljutok odáig, hogy ezt most már meg lehet nézni, de teljesen az én felelősségem, hogy sikerül – senkit nem kérhetek számon, hogy valaki elrontott valamit, csak saját magamat.

A borbély   Fotó: Dömölky DánielA közönség mennyire befolyásol? Sokat segít a rutin?

Azt hiszem, nincs különösebb rutinom, de a közönség a legfontosabb része az előadásnak. Ugyanis ők értelmezik azt a tartalmat, amit én közölni szándékozom, és nagyon sok esetben az ő jelenlétük – a sírás, a nevetés a kontextus – teszi helyre mindazt, amit mi elképzeltünk. Igazából a munkát maga a közönség kezdi el működtetni. Sok esetben a nézők jelenléte átrendezi vagy átértelmezi az előadást, ami egy idő után persze az alkotóba, a színészbe is beépül.

Milyen bemutatóid lesznek a közeljövőben?

Most hál’ Istennek semmi. Annyira fáradt vagyok, hogy csak március végén, áprilisban kezdek el próbálni a Katona Kamrájában, és csak májusban lesz bemutatóm. A Katona József Színházban a közönség legközelebb Puskin Borisz Godunov című drámájában láthat január 11-én és 22-én, melyet Zsámbéki Gábor állított színpadra.

E mellett most Földes Eszter rendezésében próbáljuk A rendíthetetlen ólomkatona című előadást a Hatszín Teátrumban.

 

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!