Szimpatika – Csimpánzok őrangyalai

Én persze nem indultam el, de a 24 éves Galambos Hanna igen: Ugandába. Már fiatal lányként önkéntese, majd munkatársa lett a magyarországi Jane Goodall Intézetnek, ma ő a társelnöke. Szeretné innen, Európából a lehető leghatékonyabban támogatni azt a munkát, melyet dr. Goodall kezdett meg. Őt idézi hitvallásában is: „Minden egyes cselekedet számít.”

Hogyan kerültél kapcsolatba a Jane Goodall Intézettel?

14 évesen internetezés közben véletlenül akadtam rá egy idős hölgyet csimpánzzal ábrázoló képre, mellette a Jane Goodall névvel. Nem tudtam, ki ő, tovább szörföztem, de aztán nem hagyott nyugodni a dolog. Másnap órákat töltöttem azzal, hogy visszakeressem a képet és a cikket: arról szólt, hogy Jane Goodall Budapestre jön. Utánaolvastam, majd anyukámmal beszélgetve kiderült, hogy neki gyerekkori példaképe. Eldöntöttem, hogy meghallgatom az előadást, de 14 évesen Kápolnásnyékről egyedül nem engedtek el, ezért az egész családot ugrasztottam, hogy vigyen el valaki. Így is lett, és ez megváltoztatta az életemet. Amikor aláírást kértem Jane-től, megkérdezte, tagja vagyok-e a Jane Goodall Intézetnek. Mondtam, hogy még nem, de az leszek. Egyre többet jártam Budapestre, részt vettem a munkában, majd miután egy iskolai projektet és a csimpánz-örökbefogadás koordinálását kaptam meg feladatnak, fel is vettek az intézethez mint koordinátort. Az önkéntesekkel való kapcsolattartás, iskolai előadások, számlázás, adminisztráció, stb. mellett nem jutott időm másra, ezért az egyetemen is passziváltattam magam. Azóta társelnöki pozícióban ismét önkéntes lettem, ami nem kevesebb felelősség és munka, de azzal foglalkozhatok, amit igazán fontosnak érzek.

Mik az első állatos élményeid?

Másfél hektáros telkünk volt, a szüleim arra törekedtek, hogy harmóniában éljünk a természettel, próbáljunk önfenntartóak lenni. Hétéves koromtól lovagoltam, és mindig állatok vettek körül, nemcsak kutya, macska, hanem strucc, szamár, páva, kecske... Az állatok szeretetét otthonról hozom. Tízéves koromban megharapott egy ló, máig látszik a helye. Ez után próbáltak lebeszélni a lovaglásról, de nem lehetett. Tudtam, hogy ami történt, nem a ló hibája volt, hanem az enyém. Apukám minden tereplovaglás előtt megígértette a lóval, hogy biztonságban hazahoz, így is lett. Az is emlékezetes, amikor a kutyámmal bolyongtam a kiserdőben, és már az egész család pánikolt, mert elfelejtettem szólni. Belecsúsztam egy mocsaras tóba, végül a kutyámba kapaszkodva tudtam kimászni. Én szidást kaptam, Szikla kutya kandalló előtti alvást és külön vacsorát.

A csimpánzmentés hogyan kapott kitüntetett szerepet az életedben? Sok kihalófélben lévő állat él Afrikánál közelebb, vagy rengeteg szerencsétlen sorsú állat vár itthon segítségre.

A magyarországi Jane Goodall Intézetnek van kutyamenhely-látogatási programja, ehhez bárki csatlakozhat, nem kell Afrikáig menni. Ebben is részt veszek. Ugyanakkor nekem mindig Afrika volt az álmom, miután pedig megismerkedtem dr. Goodall munkásságával, tudtam, hogy a nyomdokain akarok járni. Amikor az intézetnél megkaptam témának, hogy hogyan befolyásoljuk a főemlősök életét a vásárlói szokásainkkal, rengeteget olvastam erről, megismertem az állatokat, és megértettem, mekkora veszély fenyegeti őket általunk. Tudtam, hogy amint lehet, Afrikába megyek. Én már nemcsak Tarzanon és dr. Dolittle-meséken nőttem fel, hanem Jane Goodall igaz történetein is, aki az évek során tapasztalta, milyen rohamosan csökken a csimpánzok élőhelye és példányszáma. A 60-as években még több mint 3 millió élt Afrikában, mára 300 ezer sincs. Sajnos az ún. bozóthús-kereskedelmet nagyon nehéz visszaszorítani Afrikában, amihez egyébként a mi pazarló papírfogyasztásunk is hozzájárul.

Mi az a bozóthús-kereskedelem?

Az esőerdőt kiirtják, a megnövekedett népesség pedig bármit megeszik, fölél, amit talál. A csimpánzokat is. Egy kölyökcsimpánzon nincs elég hús, így jobban megéri eladni cirkuszoknak, magánszemélyeknek – vagy hoteleknek, ahol felöltöztetik őket, cigit dugnak a szájukba és mutogatják őket; ivarérett korukra pedig gyakran végeznek velük. A Jane Goodall Intézet a probléma tüneti kezelésére létrehozott egy csimpánzmenedékhelyet Kongóban, ahol már 150 állat van, majd még néhányat Afrika-szerte. Sajnos máshol már nincsenek biztonságban a csimpánzok. Én Ugandában a Ngamba-szigeti menedéket látogattam meg.

Miért pont ezt?

Mert itt beszélik az angolt – az „ugandai angolt”. Eredetileg Szenegált néztem ki, de ott a hivatalos nyelv a francia, és meggyőztek, hogy egy afrikai országban életveszélyes, ha nem beszélem a nyelvet. Ugandában a lakosság nagy része keresztény, és nagyon vallásos, sok a templom. Ez rám megnyugtatólag hatott, bár én nem vagyok hívő. Gyönyörű ország, hegyekkel, nemzeti parkokkal, de sajnos a környezetvédelem sok kívánnivalót hagy maga után, mint mindenhol, ahol nagy a szegénység – ott az emberek ki fogják zsákmányolni a környezetüket.

Mennyire biztonságos ország Uganda?

A legbiztonságosabb Afrikában, de emberi jogokról ott sem nagyon hallottak, jellemző a gyermekmunka, mindent ural a korrupció. Véletlenül a kézipoggyászomba tettem egy kést a poggyászom helyett, és elfelejtettem, a reptéren persze megtalálták. Gondoltam, vár az ugandai börtön, de a biztonsági vezetőnek megtetszett a késem, eltette és elengedett. Entebbében, a városban is töltöttem időt. Inkább falu: bódék, sovány kutyák. Az emberek kedvesek, megszólítanak, beszélgetnek. A gyerekek megfognak, ritkán látnak fehér embert. Azt hárítani kell, ha megkérdezik, akarsz-e fényképet csinálni róluk vagy elvigyenek-e, mert ezekért pénzt kérnek, nem keveset. A közlekedés amúgy életveszélyes, rengeteg a baleset. Tipikusak a 40 éves kisbuszok, 8-10 személyesek, de kétszer annyian ülnek rajtuk; vagy egy kismotor, a boda-boda, amin hárman-négyen ülnek, és a gumiját sosem cserélik. Életem leghosszabb útjának tűnt, mikor ezen utaztam. Megláttam egy elütött makákót, gondoltam, én leszek a következő.

De megérkeztél épségben a csimpánzmenedékhelyre.

Ngamba-szigetére, a Viktória tavon. Kis hajón vittek át, na, az se túl stabil – és mert rengeteg majomeledelt is szállít, egészen megsüllyedt. A sziget viszont gyönyörű, tényleg maga a paradicsom, a 95 százaléka erdő. Én az egyhetes önkéntes programot választottam, nem is tudom, a legjobb, vagy a legrosszabb időszakban. Mind a 49 csimpánz az éjszakai helyére volt bezárva, mert éppen átépítették a kerítést. A csimpánzok ugyanis rájöttek, hogy szökhetnek meg – ami probléma, mert veszélyt jelenthetnek a turistákra. Az én egyik feladatom az volt, hogy figyeljem őket, ami így nagyon könnyen ment, viszont nem láthattam a normál mindennapjaikat. Mindenki feszült volt a helyzettől, főleg a csimpánzok. Azt is feladatnak kaptuk, hogy ha összevesznek, megpróbáljuk kibékíteni őket. A csimpánzok nagyon erősek: az egyik piszkálgatta a vasrácsot, többször rászóltunk – egyszer csak letört egy darab vasat, mint egy ropit.

Hogyan telik a szigeten egy tipikus munkanap?

Normál esetben a csimpánzok este hatkor jönnek vissza az erdőből a ketrecekbe, pont vacsoraidőben, azután alvás, majd reggel hétkor kiengedjük őket. Az ott dolgozók ehhez igazodnak: hétkor megbeszélés, fakultatív ima és a szervezet etikai kódexének átismétlése. Reggel a csimpánzok hálóhelyét takarítjuk, összeállítjuk az ételüket, felvágjuk a gyümölcsöket, zöldségeket, utána megreggeliznek. Ők ötször esznek – mi háromszor –, és ők sokkal válozatosabb kaját. A menhely részben adományokból, az önkéntesek befizetéseiből tartja fenn magát, de a fő bevételt a turistacsoportok hozzák. Az önkéntesek az ott dolgozókkal egy épületben laknak, közös a fürdő, vécé. Minden napelemes, ha esik az eső, nincs áram, nincs internet, hajszárító... Állandóan 26 fok van, viszont magas a páratartalom: 14 órába telt, míg megszáradt a hajam. Esténként egy közösségi helyiségben ültünk, tévéztünk, beszélgettünk, esőben meg hatkor lefeküdtünk. Az egyenlítő táján 12 óra nappal, 12 óra éjszaka, és hatkor hirtelen lemegy a nap. Cserébe viszont varázslatos a látvány.

A csimpánzok figyelését hogy kell elképzelni? Egész nap ültél a rácsnál?

Majdnem. Próbáltuk szórakoztatni őket a bezártságban, például kifúrtunk egy fatönköt, mézet csurgattunk bele, hogy piszkálgassák. Ez lekötötte őket. Minden nap kiengedtünk egy csapatot, hogy mozogjanak. Őket hajóról etettük: kidobáltuk nekik a kaját a partra, ők meg nyújtogatták a kezüket. Nem tudnak úszni, de a bátrabbak bejöttek derékig a vízbe. Egészen különböző személyiségűek, fantasztikus figyelni, megismerni őket. A kedvencem Easy, a 3 éves kiscsimpánz volt, aki ott született Ngambán. Sétáltam az erdőben egy hattagú csimpánzcsapattal. Easy rácuppant a szőke hajamra, kurkászta, le se szállt rólam. Vittem magammal magokat, hogy a többieknek is szimpatikus legyek – egy kivételével mind oda is jött. Nem értettem, hogy a Nanny nevű nőstény miért nem. Mindig arrébb ment, nem kérte a kaját se. Gondoltam, jó, ő nem barátkozós. Az egyik gondozó szólt, hogy Nanny az egyik legkedvesebb csimpánz, de az erdőben egyvalaki mindig az őr: ügyel, ne érje baj a csapatot, nem ér rá enni, játszani. Nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy rám is vigyáztak.

Anyagilag mennyire megterhelő egy ilyen utazás?

Uganda az egyik legolcsóbb ország, a repjegy és az oltások a drágák. Illetve a menedékhelynek is kell fizetni az ottlétért, hiába önkénteskedünk. Minden fertőző betegség ellen be kellett oltatnom magam, influenza ellen azért, mert ha én megfertőzök egy csimpánzt, ő belehal. Itthon figyelmeztettek, ne igyak az ottani vízből, de a szigeten nem volt más választásom. A városi ételtől sem lett bajom, pedig az éttermek tényleg riasztóak. Olcsók, de minden ragad, dögszag van, az ételre szállnak a legyek.

Gondolom, a hobbid-szenvedélyed néha kivált értetlenséget is. Szoktál találkozni kellemetlen reakciókkal?

Igen. Kérdezték már, miért nem embereken segítek inkább. Holott Jane Goodall szemléletében kéz a kézben jár az emberek és állatok segítése. Humanitárius programot is koordinálunk, támogatunk. Kint, Ugandában a dolgozókkal ruhát, cipőt osztottunk a környéken, ez is a menedékhely munkájának része volt. Itthon sajnos eleve nem nagyon értik az önkéntességet, pláne, hogy miért áldozom a szabadidőmet és a pénzemet olyan távoli, elérhetetlennek tűnő célra, mint a csimpánzok megmentése. A barátaim is kérdezik, hogy ez megéri-e nekem, és miért töltöm a péntek estémet az irodában a jövő évi stratégiai terven dolgozva, vagy a vasárnapomat egy kutyamenhelyen, és nem inkább buliban vagy otthon. Ez több ennél. Hobbi, de kötelességemnek is érzem, hogy segítsek másokon, legyenek emberek vagy állatok – és részt vegyek dr. Goodall munkájában, tegyek egy élhetőbb bolygóért. Vegetáriánus vagyok, hogy kisebb terhet rójak a környezetre. Na, ez váltja ki a legtöbb vitát és ellenérzést az emberekből.

Dr. Jane Goodall (1934- ) angol etológus, antropológus, főemlőskutató, a csimpánzok legismertebb szakértője. Ma köztiszteletben áll, ENSZ Békenagykövet, és birtokosa az Egyesült Királyság Dámája címnek (a lovagi fokozat megfelelője), ám a 60-as évek elején már azzal a felfedezésével ellenállást keltett, hogy a csimpánzok eszközt használnak, sőt készítenek. Addig az eszközhasználatot az emberi faj egyik kritériumának tartották. Jane Goodall hatására a csimpánzt átsorolták egy családba és egy nemzetségbe az emberrel, amit később a genetika is alátámasztott: az ember és a csimpánz DNS-e 98,7 százalékban azonos.

Dr. Goodall további kutatásai még nagyobb felháborodást váltottak ki, miszerint a csimpánzoknak érzéseik vannak, valamint mindegyikük önálló személyiség. A tudós azt is felismerte, hogy a fogyatkozó csimpánzok megmentése csak a helyi lakosság bevonásával, az ő életszínvonaluk emelésével, az oktatás és mezőgazdaság fejlesztésével lehetséges. Ezért 1977-ben megalapította a nevét viselő intézetet, amely már 24 országban van jelen; a Rügyek és Gyökerek hálózat pedig ’91 óta dolgozik az élővilág megóvásáért és az emberi közösségekért.