Szimpatika – A világ leggyorsabb állatorvosa

Van kedvenc állata?

Kifejezetten kedvenc nincs. Kutyákat, macskákat nagyon szeretem, a kutyán belül az agarak állnak a szívemhez legközelebb. Majd, ha az életem úgy hozza, hogy lesz felesleges időm és energiám, akkor biztos lesz egy kis agaram.

Mennyire jellemző az atlétikai elitben a doktori végzettség?

Nem az. Egyetemi végzettség többnyire van, de ha jelentős tudományokkal foglalkoznának az ismert atléták, értesülnénk róla.

És a munka? Nehéz elképzelni, hogy a szupersztár futók Amerikában, Jamaicában egy nemzetközi megmérettetés után hétfőn reggel munkába induljanak.

Nem tudok róla, hogy bármelyikük is dolgozna. Egy-két olyan sportolóról hallottam, akik orvosként végeztek, konkrétan egyről, aki állatorvosira járt, de nem jellemző.

Mit gondol, ha Önnek csak a sporttal kellett volna foglalkoznia, milyen eredményt ért volna el eddig, vagy érne el a jövőben?

Nem vagyok benne biztos, hogy előrébb lennék. Amennyit elvesz az egyetem és a hivatás, annyit vissza is ad. Az sem feltétlenül egyszerű, ha valaki csak a sportban él, a pályán tölti minden idejét. Többet tudnék pihenni, és jobban kipihenném magam munka nélkül, de nem lenne ott az a megnyugtató tudat, hogy van egy hosszútávon végezhető hivatásom. Nem leszek bajban, ha bármi történik velem a versenyzés vagy az edzések során. Egy sérülés kettétörheti, vagy véglegesen leszámolhat a sportkarrierrel.

Nemcsak az anyagi kiesést érzi meg az ember az élsport befejezésével, hanem egyik pillanatról a másikra elmarad a lendület, megszűnik a mindennapi feladat és a kihívás. Elveszettek lesznek a világban visszavonuláskor az élsportban éveken keresztül magas szinten teljesítők, ha nincs meg a helyük a leköszönés után.

Nekem ilyen problémáim nem lesznek, itt van az állatorvoslás, amit választottam, és amelyben örömömet lelem. Nyugdíjas állás, a sport sajnos nem az. A megnyugtató háttér olyan plusz, ami egyensúlyba hozza, hogy esetleg nincs elegendő időm pihenni. Ad annyit, amennyit elvesz.

A sérüléseket említve muszáj megkérdeznem, milyen élmény volt először nekifutni a gátnak? Szorongóbb gyerekeknek akár ijesztő is lehet.

Nekem nem volt nehéz. De persze el lehet esni a gátakban. Kialakulhat a félelem és bizony hosszabb távon a szorongás is. De ugyanúgy muszáj nekifutni újból, mint ahogy a lóra is vissza kell ülni esés után.

Szerencsés vagyok, mert elkerült a sérülés, az élsportban ez ritka, és estem én is sokszor. Komoly terhelés éri a szervezetet, a gátakat megtanulja az ember átlépni, de attól még lehet sérülés. Ráadásul egyoldalú mozgás, nem kiegyenlített. Az achilles ín és a vádli nagy igénybevételnek van kitéve, sprintről lévén szó az izomsérülések sem ritkák. El lehet kerülni, én magam is sokat foglalkozom vele, de valószínűleg adottság is.

Mindig is gátfutó akart lenni?

Nem, sok sportot kipróbáltam. Kisgyerekként nagyon vágytam rá, hogy felfedezzenek. De konkrétan engem nem hívtak sehova. Egy jó barátomat vitték, mert jó mozgású fiú volt, és mentem vele. Engem effektíve nem fedeztek fel, fokonként kellett fölkapaszkodnom, hogy észrevegyenek.

Hogy fogadta a sikert környezete?

Drasztikus változás nincs az életemben, néha felismernek, kedvesen kérnek közös képet. A közvetlen környezetem a korábbi sikereimet is figyelemmel követte, de persze nagy volt az öröm. A munkámtól próbálom tudatosan távol tartani, ezért is élvezem az állatorvoslást. Ebből a miliőből ki tudok szakadni, és ott állatorvos vagyok, nem sportoló.

Usain Bolt ugyanolyan színű érmet vitt haza erről a vébéről, mint Ön, és ez volt az utolsó versenye. Mit gondol, mi lesz az atlétikával az ő visszavonulása után?

Jó kérdés... Az ő személyét nem lesz egyszerű pótolni. Nemcsak az eredményei miatt, hanem a személyisége és a karaktere hiányzik majd. A riói olimpián az ő számainál megtelt a lelátó, de bizony voltak olyan napok, amikor hézagos volt a nézőtér. Ilyen figura nem születik minden bokorban. Lazasága népszerűsítette az atlétikát, kíváncsiak voltak rá, megtöltötte a stadionokat. Ő meg tudta oldani. Extatikus hatással volt a szurkolókra.

És az Ön extázisa meddig tartott a bronz után? Hány reggel ébredt úgy, hogy zsebben van a vb harmadik hely?

Mostanában egyre kevésbé, de nyilván ott van a gondolataim között. Elértem, és büszke vagyok, de van tovább. Akár lehetne még egy ezüst, vagy egy újabb bronz. Aranyat nem mondanék. Nem azért, mert nem akarok világbajnok lenni, dehogynem akarok, de az más kérdés, hogy mennyire reális.

Mennyire reális?

Mindig az adott verseny előtt tud megfogalmazódni. Nem lehetetlen, de természetesen nagyon nehéz feladat a világon a legjobbnak lenni. Folyamatos a motiváció, és ez a közeg akut függőséget okoz.