Hanggal fest

A zenei pályára tudatosan készültél?

Nem. Angol-magyar szakra jártam, és sejtelmem sem volt, merre tovább. Gondoltam, talán írni fogok. Jól ment az éneklés, de nem hittem, hogy valamikor egyedül kiállok a színpadra, esetleg több ezer ember elé. Rettegtem a szóló helyzettől. Persze az, hogy foglalkoztatott – így féltem tőle –, mutatja, hogy nagyon is bennem volt a vágy a fellépésre, de beteg voltam már a gondolatától.

Beszélni is nehéz, ha az ember izgul, nem hogy énekelni.

Mások előtt beszélni nekem sosem volt gond, és furulyázni is simán kiálltam. Viszont, ha énekeltem, remegett a hangom. Barátokkal volt egy főleg verseket megzenésítő együttesünk, a Cédrus. Idővel a népzenei vonala erősödött. Én kavalon, egyfajta népi furulyán játszottam, később vettem egy népi gardont, ami gyimesi csángó ütőhangszer. Sok fellépésünk volt. A kavalhoz eredetileg dünnyögő technika társult, amely megkívánja, hogy a hangszálakat is rezgessük. Férfi-műfaj, de nekem tetszett ez a hangképzési mód: régen sokszor úgy táncoltak egy szál furulyára, hogy a ritmust és alsó regisztert a dünnyögés adta. Valóban énekelni először másodmagammal mertem kiállni. Szólóban pedig egy József Attila vers megzenésítésével: el is bújtam szépen a vers és a megírt zene mögé.

Innen még nagy ugrás, hogy egymagad improvizálj a színpadon.

Azt mondták, nem éneklek rosszul, ebből kezdtem bátorságot meríteni. Hangfelvételeket készítettem különféle pályázatokra, elrejtőzve; lehetett javítgatni, nem kellett izgulni. Az ének így kúszott be a mindennapjaimba. Amikor a Cédrusból Kiss Gergelyt megkértem, hogy kísérjen kobzán, kiderült, hogy nagyon jól működünk. Ő hozta Bártfai Gábor, ütős-bőgőst harmadiknak. Így született a Hajna zenekar. Már jó ideje énekeltem velük, amikor még mindig küzdöttem a lámpalázzal, és azzal, hogy van-e helyem a színpadon.

Sok előadó azt mondja, a lámpaláz sosem múlik el.

Igen, én is sokakat tudok, például Cseh Tamás. Szerencsére nálam elmúlt. Azt Berecz András mondta egyszer, hogy ő a lámpalázra nosztalgiával gondol vissza. Az izgalom tényleg fontos, és pozitív formában azért megmarad, különben nem lehet színpadra állni.

A neten megtaláltam a nevedet irodalmi vonatkozásban is.

Írogattam, a Magyar Napló egy regénypályázatán különdíjat nyertem. Szerettem volna továbbvinni ezt a vonalat is, de rá kellett jönnöm, hogy a zenélés mellett ennek háttérbe kell szorulnia. Közben meg kellett élni: tanítottam angolt, sőt próbálkoztam multiknál, de szerintem rám volt írva, hogy nem tudom eladni a lelkem a munkahelynek. Mindig vacilláltam, eláruljam-e, hogy zenélek, de úgyis kiderült. Egy cégnél rossz pont, ha nem a munkád a mindened.

Mindig is a népzene vonzott leginkább?

A magyar, ezen belül a moldvai csángó népzene. Amikor a furulyáimat vásároltam, az eladó moldvai furulyákat tett elém és a hozzájuk tartozó tankönyvet. Akkor még nem tudtam, mennyire megfog majd a csángó dalok mélyen archaikus, Ázsiához, a rituális zenéhez kötődő borzongató mélysége. Egyre jobban beleástam magam, közben sokféle más népzenét is hallgattam. Nagyon érdekeltek a különböző hangtechnikák, így kezdtem szibériai torokéneket tanulni. Levadásztam minden felvételt, amit tudtam, próbáltam utánozni. A rokon népek hanganyagait is kutattam, mert a Hajnának voltak például tatár, csuvas dalfeldolgozásai. Hallgattam az érdekes hajlításokat, erősen hatottak rám, és azt éreztem, hogy ezeket jól be tudnám építeni az éneklésbe. Előttem van Gergő és Gábor arca… szerintem jól leplezték a döbbenetüket, mikor először meghallották a torokénekemet. Az érdekes technikákat keresgélve jutottam el az indiai és kaukázusi énektechnikákig. Az angoltanítás kapcsán pedig találkoztam kaukázusi, azeri, iráni emberekkel, akiket megkértem, segítsenek abban, hogy leírnak dalszövegeket. Nagyon meglepődtek.

Biztosan meg is hatotta őket, mindenkit megfog, ha a kultúrája iránt érdeklődsz.

Így igaz. A Szindh vidéken – Pakisztánban – énekeltem idén januárban egy helyi etno-rockzenekar felkérésére. A vezetőjük nagyon karizmatikus valaki a közösségében. Az általa szervezett fesztiválon többezres közönség előtt adtam elő egy szindhi dalt szindhi nyelven, plusz magyar népdalokat. Adtak mellém két helyi zenészt, az egyik helyi dobokon játszott. A hangzást a hangszer határozza meg, ezért a közönség épp úgy táncolt a magyar népdalokra, mint a saját zenéjére.

Hogyan lett az énektechnikák próbálgatásából az, hogy a nyelvekbe is beleástad magad?

A nyelv hozzá tartozik egy dalhoz, tehát meg kell tanulni bármilyen nyelvű szöveget. A nyelveket amúgy is mindig szerettem. A hindit és az urdut komolyabban elkezdtem, majdnem ugyanaz a kettő. Van, akivel angolul nem lehet beszélni, és nagy élmény, ha hindiül megértjük egymást. Helyi pakisztáni nyelveken sokféle szöveget tanultam. Most a pandzsábi nyelvben szeretnék elmélyülni, mert rengetegen beszélik.

Miért pont Pakisztán és India lett a két fő célország?

Pakisztánba először az ottani magyar nagykövetség meghívására jutottam ki. Itthon találkoztam egy pakisztáni zenésszel, később fúziós koncertben gondolkoztunk. A pakisztáni zenészek rengeteget rögtönöznek, ami mindig lenyűgözött. Végül én is Pakisztánban estem át a tűzkeresztségen az improvizációt illetően, és ezzel egészen új perspektívák nyíltak. Nagyon kevés próba után léptünk föl diplomata közönség előtt. Összeraktuk, nagyjából mi lesz, alig volt időnk; ugrani kellett a mélyvízbe. A koncert közben érzékeltem, hogy nem énekelhetek el simán egy párversszakos magyar népdalt, mert pillanatok alatt véget érne a műsorom, míg a pakisztáni énekesek hosszan fognak imprózni, felelgetni, úgy adják elő a saját dalaikat: kitartott hangokból kibontakozik valami, aztán egyszer csak jön a szöveges rész. Tudtam, hogy nekem is rögtönözni kell. Ugyanúgy kezdtem, ahogy ők, majd ami ösztönből jött, engedtem – életemben először. A dalok, mint a Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz vagy a Napot is szeretem, holdat is szeretem éneklése közben kavaloztam is, felelgettünk az ottani furulyással. Visszahallgatva meglepően jó lett az eredmény, itthon ki is adták a koncert felvételét. Ez a 2012-es fellépés meghatározó volt. Rájöttem, hogy én leginkább imprózni, beszélgetni akarok más zenészekkel a színpadon. Persze, ennek a zenei igényességét az adja, ha próbák sora előzi meg, és látszik, hogy értjük egymást.

Indiába hogyan jutottál el?

A neten kutakodva beleszerettem egy régi, már kihalt műfajba: ez a tappa. A tevehajcsárok szórakozása volt, az emberi hang végső lehetőségeit próbálgatták az egészen aprólékos díszítésekig. Komoly edzés, mire eljut az ember a műveléséig. A neten hallgattam, próbálgattam, de nem tudtam, kitől tanulhatnám. Kalkuttában találtam kurzust, de főiskolai szintűt. Kislányom van, nem mehettem el. Az élet összehozott egy kalkuttai kulturális szervezet fejével, egy világzenei fesztiválon. Ő hívott meg Kalkuttába két és fél hétre. Kaptam egy tappa-tanárt, majd a végén élő koncerten kellett részt vennem. Magyar népdalt énekeltem helyi zenészekkel, és bengáliul négy helyi dalt, amit választottak nekem. Fonetikusan leírták, és cd-n is hallgathattam. Egyes hangok a hindiben is előfordulnak, ez segített. Nem akarták elhinni, hogy sosem tanultam bangla nyelven. Szép, emlékezetes koncert volt.

Itthon sokan az indiai zenére asszociálnak Rólad – talán a megjelenésed miatt is.

Igen, Indiában helyiek is mondják, hogy ha felöltözöm helyi viseletbe, elmehetnék indiainak. Északon élnek kékszeműek is. Ha az ember jó visszajelzéseket kap, szeretik, hívják, az nagyon lelkesítő. De nekem nem az indiai vagy pakisztáni zene a lényeg, hanem a kreatív zenélés lehetősége. Afrikai dialektusokban is csodás lehet énekelni, nekem nem ez jött. Én a magyar népdalok közt, azokban, amelyek a beszéd tempójában mondják el az emberi keserveket, ugyanazt az időtlenséget érzem, mint az ázsiai dalokban. Sokszor rokonították az ütőhangszeres kíséret nélküli énekemet szufi dalokkal is. Nagyon örültem, mert a szufi zenének mély lelki kiterjedése van. Gyakran úgy élem meg az éneklést, hogy a hangommal festek. Van egy fehér lap, arra rakok fel mintákat. Ha ütőhangszer szabályozza a ritmust, akkor mintha négyzethálós papírom lenne, de ritmus kötöttsége nélkül, sima lapra még izgalmasabb festeni. Viszont ezt csak az a közönség tudja igazán élvezni, aki a nyelvet érti. Ázsiában a költészet és a zene még sokkal inkább együtt van.

A gyakorlatban hogyan épültek ki a kapcsolataid ázsiai zenészekkel?

Mindig másképpen. A szindhi dalomból itthon videoklip készült a régi Hajna zenészeivel. Ez, rejtélyes módon, eljutott az indiai MTV-re. Vagy a neten talál meg egy kinti koncertszervező, aki rácsodálkozik, hogy én éneklek az ő nyelvükön. Ez tényleges kapcsolat két kultúra között, ami nekik referenciaértékű, akkor is, ha már hazajöttem. Indiában és Pakisztánban meg szoktam lepődni, mennyien ismernek. Az a jó, ha a meghívóim választják ki, mit énekeljek, mert ők tudják, melyik dal fontos nekik. Én úgy éneklem el, hogy legyen benne európai íz, de legyen érthető, és a helyi díszítésekből is hozni kell szép aránnyal.

Milyen ennyire más kulturális közegben lenni európaiként és nőként?

Indiában kasztrendszer van, valamilyen szinten Pakisztánban is. Nőként sem lenne kint egyszerű, de engem vendégként védőburok vett körül. Azoknak, akikkel együtt zenéltem, a zene a legfontosabb, a legjobbat akarták kihozni a közös produkciókból. De az is igaz, hogy meg kell szabni a határokat. Sosem kalandorkodom, nem megyek ki az utcára egyedül, már csak azért sem, mert akik meghívólevelet adnak, mindent megtesznek a biztonságomért, és nem dolgozhatok ellenük.

A magyar közönség hogy reagál a zenédre?

Nem igazán tudom, milyennek látnak, biztos valami furának. A Szimpla Kertben, a Dürerben vagy a Művészetek Völgyében nagyon befogadó a közönség, szereti az etno zenét. De előfordult, hogy elkezdtem a szibériai torokének technikával énekelni, és vagy megdöbbentek, vagy zavarukban nevettek. Azóta tudom, hogy ezt a technikát szóban fel kell vezetni. Én mindig nagyon érzékeny voltam arra, hogy aki felnéz a színpadra, mennyire veszi, amit adni tudok. Egy ideje a Kati Burns Ntettel lépek föl leginkább: ez a zenekar főleg kortárs hangszerekkel dolgozik, bulizósabb, nagyszínpadosabb zene, sokan szeretik. Mivel a hangszer szabja meg az alaphangzást, nem az, hogy én milyen nyelven éneklek, befogadható.

A kislányod zenél?

Nem, most 13 éves, és inkább rajzol. Most azért beadta a derekát, hogy furulyázgassunk együtt.