Szimpatika – „Igaz történet, ettől gyönyörű”

„Tavaly 80 olyan krízisterhes kismamán segítettünk, akik szerették volna megtartani a gyereküket, de nem láttak rá lehetőséget. Vagy már megszületett a baba, és örökbe kellett volna adniuk, vagy abortuszra vártak. Mégis meg tudták tartani.” Hitelesebb emberrel nem is beszélgethettem volna erről a nehéz témáról.

Általában akkor merül föl az örökbefogadás, amikor nem lehet saját gyerek. Nálunk nem ez volt a helyzet. Három vér szerinti gyermekem van, de a férjemmel már a házasságunk előtt terveztük, hogy örökbe fogadunk, akárhány közös gyerekünk is születik. Szerettük volna valakinek megadni a jó családot, akinek másképp nem jutna osztályrészül. Először mégsem örökbefogadók, hanem helyettes szülők lettünk. Ez azt jelenti, hogy krízishelyzetbe került családok gyerekeit fogadtuk be ideiglenesen, amíg a szülők újra vállalni tudták a gyerek nevelését.

Ez nagyon emberpróbáló lehet, főleg az elengedés.
Igen, az. Tanulni lehet. Felnőve megtanuljuk a szüleinket is elengedni, vagy szülőként a felnőtt gyerekünket. Amikor a kisebbik fiunk kisbaba volt – aki már 19 éves –, a védőnő mesélte, hogy most csatlakozik be a városunk a helyettesszülő-hálózatba. Erősen érdeklődtem, végül megkérdezte, nem mennék-e el a tanfolyamra. Ez összecsengett a mindig is bennünk lévő vággyal, úgyhogy elvégeztem a képzést. A férjemmel segítettünk több krízishelyzetben, vigyáztunk gyerekekre, sőt, békítettünk ki szülőket, de valahogy azt éreztük, hogy nem ez a feladatunk. Ha tényleg az a dolgod, amire úgymond elhívásod van, érzed. Lehet bármilyen nehéz, vissza tudsz gondolni az első pillanatra, arra, miért kezdted el. Mi is gyakran visszagondolunk, amióta nehéz sorsú szülők gyerekeinek a felnevelését vállaltuk. A sajátjainkként szeretjük őket, mégis hatalmas kihívás a nevelésük. Óriási küzdelmeink vannak, de érezzük, hogy ez a feladatunk, hogy a helyünkön vagyunk. Így az ember mindent elbír.

Hogyan érkeztek a nem saját gyerekek a családba?
A három vér szerinti gyerekünk után éreztük, hogy vágyunk még gyerekre, de csak egyre készültünk. Később is, minden gyerek után úgy gondoltam, nem lesz több, aztán mindig jött egy pont, amikor ez fordult bennem. A fiaim után lányt szerettem volna. 15 éves volt a nagylányom, 11 és 7 a két fiú. Épp kilenc hónapja vártunk örökbe fogadható kislányra, amikor egyik reggel úgy keltem, hogy nem baj, ha kisfiú érkezik. Egy óra múlva felhívtak, hogy mit szólnánk egy kisfiúhoz. Simont a kórházból hoztuk el, román állampolgár volt még. Bonyolult és hosszú hivatalos ügyintézéssel sem lehetett sokáig örökbe fogadni; a szülők eltűntek. Ez idegőrlő volt, de örökbefogadáskor alapesetben is van hat hét, amíg a vér szerinti szülő meggondolhatja magát.
Az édesanya személyét, szerepét mindig tudatosítani kell az embernek magában – és a gyerekben is, mert mindig az édesanyja lesz, aki szülte. Lehet sírni, ha a gyerek nem látja. De tiszteletet kell adni az édes szülőnek kezdettől fogva, ettől én nem leszek kevesebb, sőt: ennél kifizetődőbb dolgot nem tudok.

A gyerek indentitását alapozza meg.
Ami az önértékelésének is alapja lesz. Sokféle sorsú, helyzetű anyukával találkozom a Várva Várt Alapítványnál. Nem tisztem az ítélkezés. Ha valaki megengedi, hogy belelássak az életébe, együtt érzek, ez a dolgom. Másrészt, nem tudhatom, én jobban csinálnék-e bármit az ő helyében. A legtöbbet azzal adhatom, ha tisztelem azt az embert, aki éppen egyáltalán nem tiszteli magát. Aki az élete mélypontján van.

Igen, ha valaki babát vár, és arra készül, hogy eldobja, holott szívesen megtartaná, akkor saját magát vajon épp mennyire értékelheti…? Kik keresik meg az alapítványt, maguk a kismamák?
Ők, vagy a védőnők. Én veszem föl a telefonokat: a krízisvonal száma a magántelefonszámom. Főleg azzal hívnak, hogy megtartanák a babát, de nem tudják, vagy már lecsúsztak az abortuszról, és lehetetlen helyzetbe kerültek. Néha az anya hajléktalan, és aktivistánk szólítja meg. Ami óriási gond, ha a lakhatás kérdéses, mert kevés az anyaotthon-hely. De olyan is van, hogy jó anyagi helyzetben él valaki, egyedül vagy rossz kapcsolatban, és a terhességgel összecsapnak a feje fölött a hullámok. Gyakran csak biztatásra, emberi szóra van szüksége. Vagy arra is. Ezért nemcsak telefonon, de személyesen is beszélgetek a kismamákkal.

Hogy lehet ezekre a beszélgetésekre felkészülni?
Nem lehet. Ha van az emberben egy vigasztalási vágy vagy készség, hogy megossza a reményt, az elég. De járok szociális munkás szakra, hogy jobban tudjak segíteni. Sokszor, mikor beszélgetek valakivel egy nehéz helyzetben, senki nem tudhatja a tutit, mégis azt tapasztalom, hogy sikerül pont olyat mondanom, ami pont jó, pont segít. És látom az esetkövetésből, hogy tényleg átkattant valami. Miközben kisebbnek gondolom magam, bárkinél. Mi is kínlódunk, csak mással: a gyerekneveléssel, a kamaszkorral járó nehézségekkel. Sokszor éjszaka is azon agyalunk a férjemmel, hogyan lehetnénk jobb szülők. A 15 éves Simonnal szerencsére már túljutottunk a lázadó korszakán. Most a 12 éves Evelinnel küzdünk, de vele is túl leszünk rajta.

Evelin a második örökbe fogadott gyerek?
Őt és az öccsét, Alexet nem lehetett örökbe fogadni, csak nevelőszüleik lehetünk, mert az anyukájuk, aki egy jószándékú, de nagyon nehéz sorsú asszony, nem mondott le róluk. Látogatja néha őket, de nincs szoros kapcsolat. A gyerekeknek hol sok, hol kevés, hol vágyják, hol dühösek. Ebből a dühből persze nekünk is jut, mivel mi vagyunk ott. Nagyon kell őket szeretni. Sokáig tartottam attól, hogy roma gyereket vállaljunk, féltünk, hogy csúfolni, bántani fogják. Aztán szóltak, hogy itt egy roma kislány, Evelin; igent mondtunk. Négy év után hozzánk került az öccse is. Hatalmas a temperamentumuk, főleg a kislánynak. Most 12 éves, ő fehér bőrű, az öccse barnább, de szerencsére sosem bántották őket a származásuk miatt. Evelin a kamaszkorral sok kihívás elé állít minket…, de közben meg olyan óriási szíve van. Nagyon szereti a kisgyerekeket, óvónő akar lenni. Nemrég tollal ráírta a karjára, hogy „Szeretlek, Anya!!!”.

És ez az Anya Ön. A vér szerinti gyerekeik mit szóltak a többiekhez?
Nagyon várták őket. Mindig megbeszéltük velük, mielőtt befogadtunk valakit. A fiaink is szeretgetősek a mai napig, pedig már 23 és 19 évesek. Abban a 9 hónapban, míg az első örökbefogadott babára vártunk, végig ott volt a kiságy a hálószobánkban, a gyerekek meg kérdezgették, mikor jön már. Stabil gyereknek, aki biztonságban érzi magát, akinek rendben van az önértékelése, ez nem probléma. Sose voltak féltékenyek. Sokkal inkább a fogadott gyerekek. Ők minden szeretetet maguknak akarnak. Az ő identitásuk már sokkal több megerősítésre szorul. Bennük van, hogy őket nem én szültem, miközben végigbeszéltük ezerszer: „Nem tudnálak jobban szeretni, ha a hasamban lettél volna.” Ezt nagyon igénylik. Tanítják a tanfolyamokon, hogy kötelező az igazat mondani kezdettől. Nekünk is így könnyebb. Miközben persze, nehéz. Emlékszem, néztünk egy filmet az ikrekről. Simi ott ült, alig beszélt még. Egyszer csak azt mondta: Anya, én is így voltam a pocakodban. Akkor elmondtuk, hogy képzeld, ez úgy volt… Aztán bementem sírni a fürdőszobába. Mindig gyönyörű történetbe foglaljuk azt a napot, amikor érte mentünk. Nagyon fújt a szél…, és jött a telefon…, csodaszép piros autóval mentünk…, és ahogy megláttunk…, és ahogy elhoztunk… Mintha a születéséről beszélnénk. Igaz történet, ettől gyönyörű.



A legkisebb gyerek hogyan került a családba?
Mikor a nagylányunk, Ramóna elköltözött, úgy kiürült a ház egy része, hogy vágytunk még egy kislányra. Óvodást szerettünk volna, de telefonáltak, hogy itt egy újszülött. Goldi anyukája fogyatékkal él egy intézményben. A kislány nyitott koponyával született, nem kis kutacsa volt, hanem óriási: a bőr és a haj alatt lüktetett a feje, plusz ciszta volt az agyában. Nem lehetett tudni, mi lesz, de mi bizakodtunk, és nem hiába. Mikor hozzánk került, elvittem orvoshoz. Kiderült, hogy nem én vagyok az édesanya, erre az orvos így szólt: „Hát nem látja, hogy ez a gyerek torz?” Vissza se néztem. A Dévény-tornán, ahová hordtuk, azt mondták, még nem láttak senkit, aki ennyit javult volna ilyen rövid idő alatt. Nagyon sok csodán vagyunk túl vele. A ciszta eltűnt, a csontok összeforrtak, nagyon jó lett a mozgása. Most 8 éves.

Mintha minden gyerekkel egyre nagyobb feladatot vállalnának.
Igen. De közben rengeteget tanulunk a gyerekeinktől. A 31 éves lányunk jogot végzett, a két idősebb fiam is jól tanult. A fogadott gyerekeinknél viszont mindenféle tanulási képességzavarral küzdünk. Megtanultuk, hogy ne legyenek extrém elvárásaink, mert azzal ártunk. Szabad másmilyennek lenni. A lényeg, hogy emberileg milyenek. Remélem, jó példával tudunk nekik szolgálni, átadhatjuk, ami tényleg fontos. Én személy szerint semmi fontosabbat nem látok az életnél, és nem látom a létemet hasznosabbnak, mint ha az életért tudok tenni.

Az alapítványi munkája is erről szól.
Igen. A kezdetektől, 2014-től részt veszek a gyakorlati munkában. Eleinte főleg védőnők, szülésznők kerestek meg miket, akiknek a látóterébe került krízisterhes kismama, de lassan a bajban lévőkhöz is eljutott, hogy fordulhatnak hozzánk. Ha nincs mód rá, hogy megtartsák a babát, mert sokszor tényleg nincs, abban is segítünk, hogy örökbe adjuk. Elkezdtünk gyűjtögetni tárgyi eszközöket, amelyekre szükség lehet. Babakocsi, babaruha, élelmiszer... Lett egy raktárunk, és szerencsére már az alapításkor kaptunk egy nagyobb adományt, így feltölthettük.



Sok a sikertörténet?
Siker, amikor felszerelünk annyira egy lakást, hogy már érkezhet a baba. Fantasztikus felhívni valakit karácsony előtt, aki örökbe adható babára várt. Az örökbefogadás finisében az édesanyának is lehet beleszólása a családi önéletrajz és fotók alapján, kihez kerüljön a gyereke. Tavaly decemberben a szülő olyasvalakit választott, aki komoly betegségből gyógyult fel, és már nem hitte, hogy valaha anya lehet. Nekem sikerélmény, nagy öröm egy jól sikerült beszélgetés is. Kezdetben a krízisben lévő kismama zavarban van, én is zavarban vagyok, de rá figyelek, próbálom az érzéseit könnyebbé tenni. Nagyon fontos, hogy az akaratát tiszteletben tartom: ha megtartaná, ha örökbe adná a gyerekét, megértem, elfogadom. Könnyű lenne jó háttérrel osztani az észt, de nem ez a dolgunk. Engem nagyon tölt, hogy van remény, van segítség. Jó, amikor ezt át tudom adni. Folytatunk utánkövetést telefonon, és az a tapasztalat, hogy mindenki örül, ha végül megtartotta a gyerekét.

Mi történik, ha nem elég az egyszeri segítség?
Ha van hol lakni, az már óriási dolog, egyben a minimum. Mi pénzzel nem, viszont minden mással, akár tüzelővel, gyógyszerekkel is tudunk segíteni; ha kell, próbálunk anyaotthonban helyet szerezni, de a lakhatást alapvetően nem tudjuk megoldani. Tesszük, ami az erőnkből telik. Óriási odaadással dolgoznak az önkénteseink; rendezvényeket, jótékonysági koncerteket is szervezünk, egyre többen megismernek. Legutóbb a 10. kerület alpolgármestere állt mellénk egy rendezvény erejéig, aki a hét saját gyereke mellett három örökbefogadott down-kóros gyereket nevel. Mikor megtapsolták, azt mondta, a feleségéé az igazi érdem.

Mindahhoz, amit Ön vállal, szintén kell egy fantasztikus férj.
Fantasztikusan jó férjem van! Hihetetlenül szerencsés vagyok. Amikor megismertem, elvált nő voltam, egyedül neveltem a kislányomat. Nem tartottam magam méltónak, elégnek egy olyan hívő életet élő, nálam több évvel fiatalabb, remek emberhez, amilyen ő. Rá se mertem gondolni. De aztán mintha rám tettek volna egy hátizsákot, tele érzelmekkel, egyik pillanatról a másikra, hiába küzdöttem ellene, holott nem hittem, hogy mi egy pár lehetünk. És akkor egyszer csak, tényleg minden előjel nélkül, megkérte a kezem. Huszonnégy éve élünk csodálatos házasságban.

www.varvavart.hu