Veszélyes játékok, halálos játszmák

Tudjuk, az interneten minden előfordulhat, sőt, annak az ellenkezője is, mégis találkozunk újabb és újabb dermesztő jelenségekkel.
A közelmúlt médiahíradásai épp arról szóltak, hogy az orosz és a közép-ázsiai fiatalok körében már évek óta (!) folyik egy „játék”, amely szuicid kihívásokra buzdít. Ennek hatására legutóbb február végén ugrott le két tizenéves lány egy toronyház tetejéről Kelet-Szibériában, és haltak szörnyet. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy milyen „játék” lehet az, amelynek a vége öngyilkosság?



A nyomozási adatok alapján 2013-ban a Vkontaktye közösségi hálózaton (ez a Facebook orosz megfelelője) nyolc virtuális csoportot hoztak létre azzal a céllal, hogy a felhasználók az önkéntes halált válasszák. Aki ide feliratkozik, az az elmebeteg játék során ötven napon át különféle teljesítendő feladatokat kap egy asszisztenstől (amelyek elvégzését bizonyítani is kell), aki folyamatosan tartja vele a kapcsolatot, majd az ötvenedik napon jön a verdikt: légy öngyilkos! Az idióta ötlet kiagyalója ugyancsak fiatal, bizonyos Filip Bugyejkin, aki rendőrségi kihallgatásakor felháborító cinikussággal magyarázta, hogy csak azt kapták tőle a szerencsétlenek, amit a való életben nem: kapcsolatot, megértést, érzelmi köteléket.

A vád szerint Bugyejkin legalább tizenöt tinédzser halálát okozta, de sajtóinformációk szerint az áldozatok száma ennek sokszorosa, elérheti a százharmincat is. A tébolyodott értelmi szerző kiiktatásával Oroszországban csökkentek a halálcsoportok, viszont a térségben megnőtt a hálózathoz csatlakozó fiatalok száma. Ezt látszik alátámasztani a legutóbbi eset, amelyben a Brassó megyei Feketehalom településen kergettek halálba egy kiskorút.
A kirgiz média arról számolt be, hogy náluk is igen népszerűek, és az iskolákban „vírusként” terjednek a hasonló csoportok. Döbbenetes, hogy sok szülő azzal vádolta a kormányt és a médiát, hogy felfújják a helyzetet, és a dolog hírverése jelent igazi veszélyt a gyerekekre. Igen sajátos reakció ez, bár szerencsére nem általános.
A sajtó szerepe ebben a drámai helyzetben éppen az, hogy felhívja a figyelmet az aggasztó jelenségre, mégpedig preventív módon, és kimondottan a brutális őrület megakasztása végett. Élek a gyanúperrel, hogy az úgymond kritikus szülők megbocsáthatatlanul tájékozatlanok a világhálón előforduló – és, amint látjuk, terjedő – borzalmakkal kapcsolatban, kriminális érzékenységük a zéró körül mozog. Még aggasztóbb, hogy a bekövetkezett tragédiák éveken át zajlottak, mégsem kerültek a hatóság látókörébe. Mindazonáltal az áldozatok mikrokörnyezete is bűnös, hiszen hosszú időről, ötven napról van szó, melynek során a gyerek viselkedése – a feladatok teljesítése miatt – gyökeresen megváltozik, amire mindenképp fel kellene figyelnie a szülőknek, pedagógusoknak, ráadásul vannak fizikai, szemmel látható előjelek is. Tudniillik legtöbbször Blue Whale, vagyis „kék bálna” néven fut az őrület, mert ezek a tengeri emlősök nem csak a szabadság jelképei, hanem állítólag maguk is gyakran követnek el öngyilkosságot. A tinik pedig ilyen állatokat rajzolnak mindenhová, vagy tetoválnak, borotválnak karjukra, lábukra – ami elég feltűnő. Baljós előjel lehet még a Rina név emlegetése is, mert így hívták az első lányt, aki a halálcsoport áldozata volt, mostanra pedig ikonikus szuicid lett.

Az is szembeötlő, hogy amikor a gyerekek bejelentkeznek a weboldalra, folyamatosan öngyilkossági hajlamukat firtatják, továbbá a feladatok is mind ezzel vannak kapcsolatban. Rendre előfordul, hogy az asszisztensek a napok múltával mind több olyan feladatot adnak a mafla tizenéveseknek, hogy tegyenek kárt magukban, vagy okozzanak önmaguknak fájdalmat. Nos, ezeket a változásokat, sérüléseket csak a teljesen közömbös és hanyag környezet nem veszi észre, mert különben számtalan mód és lehetőség nyílna a beavatkozásra, és a tragikus végkifejlet megelőzésére. Gyanítható az is, hogy a virtuális gyilkosok az érzelmileg labilis gyerekekre fókuszálnak, akik keresik identitásukat, érzelmi kötődésre, bizalmi, emberi viszonyokra vágynak, és szeretnének egy közösséghez tartozni. Tehát óriási felelőssége van a felnőtt társadalomnak.



A mikrokörnyezetnek folyamatosan figyelemmel kell kísérnie a fiatalok fejlődését, viselkedését, hangulatváltásait, de legfőképpen azokat az árulkodó jeleket (sokat felsoroltunk), amelyek rizikófaktorokra utalnak. Ritkán kerül szóba, de nekem vesszőparipám: szinte minden önkéntes halálnál tetten érhető az a szeretetdeficit, amely nélkül a cudar végzet elkerülhető lett volna. Az agyalágyult „játék” nálunk még nem vert tanyát, de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az ilyenfajta tragédiákat (is) megelőzzük.