Szimpatika – „Hiszem, hogy szól még nekem a Himnusz az olimpián!”

Hogy emlékszik vissza a döntőre, mit érzett az ellenfele gyakorlatát nézve?
Kapcsolatban áll az ezüstérmes Louis Smithszel?

Abszolút jóban vagyunk. Igyekszem fair play módon versenyezni, de nekünk, tornászoknak ez könnyebb is, hiszen nem full-contact sportágunk van. Megcsináljuk a gyakorlatot, és várjuk az eredményt. Még drukkoltam is neki az olimpián, hogy otthoni pályán jól szerepeljen. 2005-ben Debrecenben, a hazai rendezésű Európa-bajnokságon sikerült nyernem, tudom, milyen csodálatos élmény, a mai napig ez a győzelem áll a legközelebb a szívemhez.

A riválisának drukkolt az olimpiai döntőben?

Igen, illetve nemcsak neki, mindenkinek, aki épp a szeren volt. Izgulva nézek minden gyakorlatot. Ha Smith akkor ront, netán leesik, és úgy nyerek, simán lehetett volna olyan a visszhangja, hogy csak azért győztem, mert a nagy ellenfélnek nem sikerült. Sportolóként hamar el kell fogadnunk, hogy egyszer én, egyszer a másik a jobb. Rögtön gratuláltunk egymásnak, jóban vagyunk azóta is, persze nagy beszélgetések nincsenek köztünk, és az sem derült ki, ő vajon szurkolt-e nekem…

Olimpiai bajnokként mennyire volt nehezen feldolgozható, hogy a következő olimpiáról lemaradt, nem lehetett ott Rióban?

Szerencsére a pályafutásomban váltakozva volt sok jó, és bizony sok rossz dolog is, megtanultam kezelni a hullámvölgyeket. Nem a riói, hanem a pekingi távolmaradás volt a mélypont. Fiatal versenyzőként, életem első olimpiájára készülve nagyon akartam. Most, címvédőként és egyéb nemzetközi érmekkel a zsebemben ez már könnyebben emészthető. Hiszek a számmisztikában: egyszer az élet elvett tőlem valamit Pekingben, Londonban pedig visszakaptam. Rió nem sikerült, Tokióban újra jó lehetőségem lesz. Hiszem, hogy fog még szólni nekem a Himnusz az olimpián.

Miért pont a lólengést választotta? Mi lett a többi szerrel?

Köszönik szépen, jól vannak, én nem használom őket. Utoljára 2006-ban versenyeztem hat szeren. Tulajdonképpen egy szerencsés sérülésnek köszönhető, hogy lólengés-specialista lettem. Tizenhét évesen készültem a junior Európa-bajnokságra, és kiugrott a bokám. A lovon kívül nem tudtam a többi szeren rendesen tornászni, viszont lólengésben erős gyakorlatom volt, kijutottam a csapattal a versenyre, és ezüstéremmel zártam. Ott kezdtünk akkor az edzőmmel, Kovács Istvánnal specializálódni, kizárólag a lóra koncentrálni.

Van-e olyan sport vagy mozgásforma, amelyet szívesen kipróbálna, de a tornászkarrier miatt nem teheti meg?

Ha választhattam volna, és ha lett volna rá anyagi lehetősége a szüleimnek, akkor a technikai sportok felé fordultam volna szívesen. Szeretek autót vezetni, szeretem a sebességet. Most, 32 éves fejjel hiába tudnék jól vezetni, valószínűleg komoly hátrányban lennék azokhoz képest, akik már gyerekkortól kezdve nyomják a pedált.

Sérülések? Balesetek?

Már huszonnyolc éve tornászom, de huszonöt évig nem kellett hozzányúlni a felsőtestemhez. A jobb bokámat, ami arra kényszerített, hogy lólengés-specialista legyek, kétszer is műtötték, de a többit megúsztam. Szerencsés vagyok. A hatszeres versenyzők fájdalmai, sérülései nagyon komolyak tudnak lenni. Boka, térd, könyök, vállak, csuklók, csontok, ízületek: mind-mind rendkívüli igénybevételnek vannak kitéve. Alkati adottság, hogy milyen terhelést bír a szervezet, de a balesetek attól még bekövetkezhetnek, és az edzések is fájnak.



Mit mondhatunk a szülőknek ezek után, miért vigyék tornászni a gyereket?

Változatos, még nekem is, aki egy szeren indulok. Többszeres versenyzőknek még inkább. A saját testünket ismerjük meg folyamatosan, a saját határainkat kell legyőzni újra és újra. Súlyt emelni sok erősítéssel lehet, de a saját súlyunkat, a saját testünket az elvárásoknak megfelelően mozgatni nem kis munka, gondolhatunk akár a kötélmászásra is. Egyedivé teszi a sportágamat.

Tudnak kötelet mászni a suliban a gyerekek?

Ahogy hallom, jóval kevesebben, mint régen. Aki sportol, és aki otthon is ezt látja, nyilván könnyebben motiválható. De én például nem családi hagyomány miatt lettem tornász. Nekem nem sportolók a szüleim, én egy rozsdás porolón lógtam egész nap kisgyerekként. Egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy tornász lettem. Velünk szemben pont egy szertornaedző lakott, ő látta, ahogy próbálgattam kézen állni, cigánykerekezni, a mozgásigényem megvolt, könnyen levitt a tornaterembe.

Milyen az arány a termekben, a fiúk vagy a lányok vannak többségben?

Ezt még nem igazán figyeltem meg. Arra emlékszem, hogy a londoni olimpiát követő időszakban nagyon népszerű lett a torna a kisfiúk, és pláne a szüleik körében. Tudok arról, hogy Szombathelyen csak női szakosztály működött, és úgy megnövekedett a jelentkezés, hogy férfi szereket is kellett szereznie az egyesületnek. Változó. Megvannak azok a szakosztályok, ahol inkább lány-, és ahol inkább fiúspecifikusak az edzések.

Gyakran a kislánya is elkíséri az edzőterembe. Tornász lesz?

Lia most volt hároméves, a koránál ügyesebb, fel tudja húzni magát a nyújtón és a korláton, de ez még nem sok mindent jelent. Előre tudom, milyen megható pillanat lesz, amikor cigánykerekezik, kézen áll, szaltózik. Ha látom majd, hogy a kislányom tehetséges, és szereti is a tornát, akkor nyilván nem fogom megfosztani ettől. Ha pedig mégsem a torna, akkor más sportág, de nehezen tudom elképzelni, hogy ne legyen a mindennapjai része a mozgás. A feleségem is válogatott sportoló volt, teakwondózott, rég abbahagyta, de rendszeresen jár mozogni. Lia sorsa pedig majd eldől, az anyukájával nyilván azon vagyunk, hogy a legjobbat választhassa.



Miből él egy élsportoló ma Magyarországon? Berki Krisztián meg tud élni a tornából?

Támogatók, együttműködő partnerek és szponzorok függvénye. Persze függ a személyiségtől is, de elsősorban attól, hogy milyen eredményeket ér el a versenyző, mennyire eladható a sportága, és konkrétan a személye. Akiknek sokat köszönhetek: a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Torna Szövetség, az UTE és Újpest önkormányzata. Gyakran hangoztatom, hogy szerencsés vagyok: azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és egyelőre még meg is tudok élni belőle. Ez óriási áldás.