Szimpatika – Kinek nézel engem?

Jelmezbál. Na, ott voltunk múlt szombaton, a Szaki, a Pisti meg én. Már ha tényleg mi voltunk, mert ki tudná biztosra megmondani, ki kicsoda, mikor mindenkin álarc van.

A bált egyébként Pisti munkahelye szervezte egy pazarlóan fényes irodaház aulájában, durrogott a pezsgő és ömlött a koktél, szanaszét hevert a kaja, és mindenki annyit evett a sok terülj-terülj asztalkámról, amennyit nem szégyellt. Na, mármost, ki szégyenkezne bármennyit is enni, mikor úgyis maszk fedi. Igaz, bizonyos álarcok megnehezítik a táplálkozást, például amelyik a szájat is takarja, vagy épp műbajuszos.

A Pisti például műbajuszban volt, mert ő volt a Nagy Hegyi Tolvaj, szerintem. Szerinte viszont tök bunkó vagyok, hogy nem ismertem fel benne az ultraszexi Johnny Deppet, amint épp a Karib-tengeren támasztja az árbocot, vagyis egy foszlott felmosónyelet, amelyet egész éjjel magával hurcolt. Tény, hogy a pamutbumszlit előzőleg lecsavarta. Az is tény, hogy Pisti fél szeme is le volt ragasztva – így már tiszta Johnny, ugye? Szemben a Nagy Hegyi Tolvajjal, akiről szerinte csak én hallottam, ha létezik egyáltalán, de tuti, hogy annak legalább két szeme van, rúdja meg egy se.

Szaki egy kicsit meg is volt rökönyödve, hogy Pisti férfinak öltözött, miközben normálisan csupa hamvas fürt, szexi csipke meg necc, ja, mert ha még nem mondtam volna, Pisti egy lány. (Kicsit vénlány, mondhatni, mert elmúlt harminckettő, és még hajadon, de mit számít ez manapság.)

A mi Pistink amúgy csak azért Pisti, mert pár éve volt egy elmúlhatatlannak tűnő szerelme (na, vajon hogy hívták?), és akkoriban, meg utána még két évig csak azt hallgattuk, hogy Pisti így, Pisti úgy, aztán az igazi Pisti végleg köddé vált, de a neve addigra ráragadt a mi barátnőnkre, mint egy maszk. Magyarázkodhatunk is miatta az új Józsiknak, Gyuriknak és Petiknek, akik újólag kívántak a mi Pistinkre ragadni, mert isten ments, hogy megtudják, hogy egy régmúlt szerelem bélyege ez a név. Így aztán olyasmiket találunk ki, hogy Pisti azért Pisti, mert remekül focizik, vagy éppen autót is tud szerelni, meg mindenféle vagány dolgokat tulajdonítunk Pistinek, amire ő nagyon büszke, mert imádna vagánynak feltűnni, holott kicsit sem az. Többször is javasoltuk neki, hogy vesse le ezt a régi címkét, és legyen végre önmaga, esetlen és esendő, nagyszívű és ügyetlen, és hadd hívjuk újra a régi nevén, melyet a keresztségben kapott, és legyen megint Juli, és ahhoz méltón kedves, csacsogó, odaadó. Ő viszont kikérte magának, mert ő kicsit sem akar sem kedves, sem odaadó, sem nagyszívű lenni, inkább higgyék róla, hogy vadóc és nemtörődöm, egy szívtipró szipirtyó, de semmiképp sem Juli. Ezért hazudta egy srácnak, hogy síelni tud, míg el nem tört a lába, ezért tettette, hogy nincs is szíve, míg az bele nem szakadt, ezért csinál úgy azóta is, mintha egy semmi kis lepke volna, és csak pörögne, forogna a láng körül viháncolva. Míg bele nem szédül.

Komolyan aggódtunk, Szaki meg én, hogy Pisti meddig akar még másnak látszani, mint ami, és mire jó ez egyáltalán. De aztán elhallgattunk, mert hisz álarc mögé bújunk mi is, mindannyian. Úgy teszünk, mintha örökké tartana, ami jó, és nem is létezne, ami rossz, mintha nem volnánk így is, úgy is teljesen egyedül ebben a dermesztően sötét, csillámos mindenségben, mintha a kezünkben mágikus erő volna, és szilárdan tartaná a hajókötelet, mintha magunk volnánk a rendíthetetlen árboc, és belőlünk fújna a szél is.

A jelmezbál lassan véget ért, szanaszét hajigált arcokon taposva lépdeltünk kifelé a fényes teremből. Odakint már várt az előbb említett hűvös és vaksötét mindenség, meg az éles szél is, ami mégse belőlünk fújt, mert majd megfagytunk, kivéve Szakit, aki végre fellélegzett a mackójelmezében. Pisti a csomagtartóhoz érve gondosan visszatekerte az árbocra a felmosófejet, aztán ledobta a félszemű maszkot meg a műbajuszt, és visszaillesztgette a műszempilláit, mondván, fiatal még az este, mehetünk tovább bulizni. Szaki kicsit kérette magát, merthogy ő per pillanat medve, másik jelmeze meg nincs, de Pisti felajánlotta neki a műbajuszt, így megnyugodott. Én meg, ahogy elnéztem őket, ezt a két kis röhögcsélő hülyét, meg a suta arcukat, arra gondoltam, nincs itt se sötét, se magány, se szél, és egy frászt vagyok én jégkirálynő.