Szimpatika – „Olvad az idő”

Hogyan érez a koncerttel kapcsolatban?

Jólesik, hogy még mindig ilyen igény van Péter dalaira, főleg, mert nem mesterségesen gerjesztik. Ha élne, ennek ő is nagyon örülne. Annak idején létezett egy darab hanglemezgyár, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió, és valaki vagy benne volt a pixisben vagy nem. Péter a lemezgyár igazgatójával nem volt jóban, és ennek meg is lett a böjtje. Olyan volt, aki rögtön eldönti, szeret-e valakit, és akit igen, annak mindenét odaadja, akit nem, azzal meg nem tud mit kezdeni. Smúzolni végképp soha nem tudott. A rádióban a kezdeti nehézségek után működött a munkakapcsolat, a tévében viszont sokáig inkább a bejáratott énekeseket keresték. Idő kellett, míg elfogadták a stílusát. Igazából az utolsó 2-3 évében tudott úgy dolgozni, ahogy akart. Hívták ki külföldre, de nélkülünk nem ment volna, meg amúgy sem – mindketten nagyon ide kötődtünk.

Amikor Önök találkoztak, akkor ő mennyire volt ismert?

Egy-két dala már ment a rádióban, de még nem ismerték túl sokan: 22 évesen. Akkoriban fent dolgoztam a Várban, a Fortuna bárban pincérnőként. Osztályon felüli hely volt, hírességekkel, külföldiekkel. Péter egy este bejött, én nem ismertem fel, de a kolleganőm igen, és elkezdett szekálni, hogy úgysem merem megkérni, énekeljen valamit. Persze, megkértem. Péter boldogan énekelt, ahogy bárhol bármikor: igazi örömzenész volt. Attól kezdve feljárt a bárba. Fél éjszakákat elüldögélt, beszélgetett velünk. Aztán egy éjjel megvárt, és mikor végeztem, előbukkant a Szentháromság-szobor mögül. Körbeutaztuk 6-os villamossal a várost, és jól megbeszéltük, hogy köztünk nem lesz semmi. Ő épp vált, én még 20 éves sem voltam, na meg „vendéggel nem járunk”. Másfél év múlva összeházasodtunk.

Sejtette, mire vállalkozik, ha a felesége lesz?

Azt persze tudtam, hogy más lesz, mintha egy könyvelőhöz mennék. A Vásárhelyi klubban és pár helyen már akkor is játszottak; mindig voltak lányok körülötte, ezt láttam. De még nem dolgozott sokat, tehát nem lehetett felmérni, mennyire lesz majd az élete zűrzavaros, és ezzel együtt a miénk is. Úgy éreztem, hogy nem ahhoz akarok hozzámenni, akinek a jó tulajdonságai a legvonzóbbak, hanem akinek a rossz tulajdonságait leginkább el tudom viselni. Mindig elég stabilan álltam a lábamon, gondoltam, miért pont ezzel ne birkóznék meg. Akkori mércével nem számítottunk szörnyen fiataloknak, és én elég tudatosan választottam. ’70-ben házasodtunk össze, ’71-ben megszületett a nagylányunk. Az évek során aztán Péternek egyre több munkája lett, éjjelente dolgozott: fellépett, hangszerelt, nótát írt. Otthon beült a hintaszékbe fején a fülessel, és ütemre hintázott; én néha erre ébredtem, de igyekezett nem zajt csapni. Hajnalban feküdt, mikor én keltem, elláttam a gyereket, és kapkodtam a telefonokat. Amolyan titkárnője voltam, de menedzsernek nem lettem volna alkalmas – nem bírtam a felhajtást. A gyerekeket pedig szándékosan tartottuk távol a nyilvánosságtól. Péter nem akarta azt sem, hogy a lányai zenéljenek.

Miért nem?

Ismerte a zenei világ kegyetlenségét, a taposást, és hogy mennyire nem a tehetség számít. Ez most is így van, sőt: ma a média futószalagon gyártja az egydalos énekeseket, vagyis egy csomó szerencsétlen embert, akik fél perc hírnév után eltűnnek a süllyesztőben. Persze, mindig akadnak kivételek.

A lányainak milyen volt a kapcsolatuk az apjukkal?

A kicsi 6 múlt, a nagy 12, mikor Péter meghalt, úgyhogy sok emléket őriznek az apjukról. Az unokái már csak úgy beszélnek róla, hogy a Máté Péter. A gyerekeim a legjobb részt kapták belőle, minden szabadidejét rájuk szánta. Én neveltem, ő rontotta őket. A nyarakat sokáig a Balatonnál töltöttük, mert Péter ott lépett fel a központilag szervezett (ORI) műsorokon. Igazi éjszakai élet folyt akkoriban, és éjjelente megszálltak minket a barátok, ismerősök. Miután megszületett a kisebbik lányunk (akkor volt 6 éves a nagyobbik), és ugyanúgy beesett hozzánk mindenki, azt mondtam, hogy elég! Kerestünk egy helyet, ahol nyáron jó levegőn és vízközelben lehetnek a gyerekek, de nem nyaralóhely. Így lyukadtunk ki egy Velence környéki faluban, Pázmándon, ahol akkor is, azóta is együtt tölti a nyarakat a család. Onnan járt Péter dolgozni. Szinte senkinek nem árultuk el, hol vagyunk. A faluban szenzációnak számítottunk, de az ott lakók nagyon aranyosak voltak. Nekem különösen sokat segítettek, mert szerettem volna ezt-azt termeszteni, földet viszont addig csak virágládában láttam. (Pedig eredetileg kertész akartam lenni, de csak fiúkat vettek fel.) Engem is, a gyerekeket is rengeteg emlék köt a pázmándi házhoz. Egyszer felmerült, hogy el kellene adnunk, de a lányaim nem engedték.

A férje halála után hogyan sikerült talpra állnia?

Igazából talpon kellett maradnom. Éppen Péter halála előtt költöztünk a Budafoki útra; újítottuk fel a lakást. Ő akkor már folyamatosan dolgozott, én a két kislánnyal otthon voltam, és Péter mellett láttam el a teendőket. Napi 4-5 inget kellett kivasalnom, ha több fellépése volt, és iszonyú sokat varrtam: én öltöztettem, stylist még nem létezett. Semmit nem lehetett kapni, mindent úgy kellett összeszedegetni, hogy színpadképes legyen. (Egyébként néha ma is megdöbbenek, miket adtak rá a tévében…) Akkoriban nem olyan sztár-gázsik voltak, mint manapság, szabadfoglalkozású ember ráadásul nem kapott lakáshitelt. (Amikor a könyvtárba beiratkoztam, a férjemet nem fogadták el kezesnek se, a nyugdíjas apósomosat kértem meg.) De meglett az új lakás, működött az életünk. Péter elvesztéséig. Akkor hanyatt-homlok elkezdtem állást keresni, hogy a lakás lakható legyen. A gyerekek mellett már nem mehettem vissza a vendéglátásba, pedig sosem akartam íróasztalnál ülni. Fiatalon nagyon szerettem a Fortunában felszolgálni; de mikor Péterrel járni kezdtünk, ő nem akarta, hogy dolgozzak, vasvilla-szemmel méregette a vendégeket. Végül a terhességemmel eldőlt a kérdés: kiléptem. Azután, hogy Pétert elvesztettem, sürgősen „tól-ig” munka kellett; bármit vállaltam volna. Sokan ígérték, hogy segítenek, aztán eltűntek. Igaz, én sem értem rá ápolgatni a kapcsolatokat. Az a kevés barát viszont, aki tényleg mellettem állt, azóta is megvan. Péter szeptemberben halt meg, decemberben, 600 Ft-tal a zsebemben, teljesen kétségbe voltam esve. Zorán járt közben, hogy kiutaljanak nekünk 20 ezer Ft segélyt, ami akkor életmentő volt. Aztán kínomban felhívtam a Madách Kamara titkárát is, nem tud-e munkát. Másnap szólt, hogy menjek be: a színházszervezésnél kötöttem ki, onnan is mentem nyugdíjba.

Irányultak Önre külső elvárások, mint Máté Péter özvegyére? Próbáltak Önre húzni valamilyen sablont?

Persze. Ezért nem is használtam az asszonynevem. Nem elég, hogy meghal az ember társa, lépten-nyomon részvétet nyilvánítanak idegenek, de sokan úgy néztek rám, hogy én hogy merek egyáltalán élni. A környéken megismertek, és nem egyszer megállítottak azzal, hogy én itt járkálok az utcán, bevásárolok, hozzájuk meg mentőt kellett hívni a férjem halálhírére. Nagyon igyekeztem még jobban kivonulni, eltűnni.

A rajongók, akiket megviselt Máté Péter halála, elvárták volna, hogy feleségként mellé temetkezzen?

Ilyesmi, igen. Miközben a rumliban a félkész lakás közepére tolt ágyban aludtunk a két gyerekkel; itt volt az anyám, nagyon betegen, és az anyósom, aki később szintén beteg lett. Hetente kétszer kimentem a temetőbe, és jól kibőgtem magam. Nem mintha a temető nekem bármit jelentene, csak ott volt nyugalom, ahol kicsit kiengedhettem. Otthon erősnek kellett lennem.

Nagyon ellentmondásos, amiket Máté Péterről hallani lehet: hogy félénk és visszahúzódó volt, közben a két végén égette a gyertyát.

Ez is igaz, meg az is. De nagyon kedves és közvetlen volt mindenkivel; nyaranta a fél faluval barátkozott. Emellett tökéletesen próbált megfelelni annak, amit elvártak tőle. Rettentő fontos volt számára, hogy szeressék, és hízelgett neki a népszerűség – kinek ne hízelegne. Ment az utcán, boldog-boldogtalannak előre köszönt, nehogy azt mondják, hogy bunkó.

Megosztotta Önnel, ha valami bántotta, vagy inkább magában őrlődött?

Egyáltalán nem volt rágódós típus. Annyi marhaságot beszéltek aztán róla, pl. hogy depressziós volt. Nem igaz. Volt benne sok félelem, fellépések előtt drukk, szorongás, hogy meg tudja-e tölteni a nézőteret, volt önbizalomhiánya, de depressziója sosem. Gátlásoktól szenvedett, főleg a külseje miatt, mert abban az időben a vékony típus (mint Szécsi Pali) volt az etalon, ő pedig küzdött a súlyával. Táncolni sem tudott, ami szintén feszélyezte – pedig énekelt, gitározott, zongorázott, hangszerelt, dalokat írt, nem is akárhogy. Túl nagy volt rajta a nyomás. Rengeteget kávézott, dohányzott, és az alkohollal is küzdött – ezt nagyon nehéz volt látnom. Néha ultimátumot adtam neki, az hatott egy ideig, aztán kezdődött minden elölről. Voltak hosszú időszakok, mikor egy kortyot sem ivott. Amikor megismerkedtünk, egy kóla mellett ült minden este, játékosan még én szekáltam vele. Viszont ha olyan periódus jött, egyetlen ital elég volt, hogy ne legyen megállás. De akkor is tökéletesen el tudott beszélgetni vagy akadémiai székfoglalót tartani. Ritka intelligens férfi volt. Ha ott voltam, próbáltam időben megállítani, de én igyekeztem távol maradni a buliktól.

Máté Péter elénekelte Önnek, hogy „Ott állsz az út végén”, benne a refrénnel: „Tévúton járok sajnos néha-néha én..”

Az igazság az, hogy már a házasságunk előtt láttam, miket művelnek a csajok. Nem akartam semmiről tudni, hogy ne fájjon. De mindig akadt olyan „jóindulatú” ismerős, aki felhívott, hogy megint mi történt, aztán leszoktak róla, látták, hogy nem vagyok vevő rá. Persze, ha kaptam egy nótát vagy megszaporodtak a virágcsokrok, így is tudtam, miért. Azért lehetett elviselni, mert mindig éreztem, hogy mi, a családja vagyunk a legfontosabbak. Rengeteg hülyeséget, hazugságot leírtak Péterről, az életéről, a haláláról is. Például máig nem tudni, miért kellett meghalnia 37 évesen – ami biztos, hogy az érrendszere rossz volt, és leállt a szíve. Az emberek fantáziálnak. Péter temetésén a hátam mögött beszélgetett két ember arról, hogy megkéselték. Próbáltam megkímélni a lányainkat a negatív hatásoktól, amennyire lehet. De még az unokatestvéreik is kaptak a hullámverésből: Péter 15 évvel idősebb bátyjának a gyerekéhez odament valaki azzal, hogy „Miért nem inkább a te apád halt meg?!”

Ön nem ment újra férjhez. Ez tudatos döntés volt, vagy egyszerűen így alakult?

Nem határoztam el, de fel sem merült, hogy újra kezdjem mással. Eleinte lekötöttek a teendők, azután meg megszoktam a függetlenséget, nem szerettem volna már alkalmazkodni senkihez. Ez így jó volt nekem. Nagyszerű családom van, két klassz lányom, kutyáim; jó, tulajdonjogilag a lányaimnak a két-két kutyája. Az unokáim (10, 12, 13 évesek) értelmes, talpraesett kölykök – a fiú alkatilag tiszta Péter –, és egész nyáron együtt vagyunk a Velencei-tónál, a régi házunkban… Így teljes az életem.

Idefelé azon gondolkodtam, milyen lehet, ha az elvesztett társunk hangja bármikor megszólalhat véletlenül, elég bekapcsolni a rádiót.

Évekig ezért egyáltalán nem is hallgattam. Aztán egyszer csak, nem tudom, miért, de ez átfordult abba, hogy amikor mindenből elegem lett, nagyon nehéz volt, nagyon sok, akkor a rádiót addig tekergettem, míg bele nem akadtam Péter egy dalába. Akkor úgy éreztem, ez az, ami segít. Ma már, ennyi idő után, nem keresem a dalait, nem is kavarnak föl. De, néha most is fölkavarnak…