Csetel a család

A négy kamasz gyermekemen végzett reprezentatívnak mondható kutatásaim alapján viszont kijelenthetem, hogy az évek számával fordítottan arányos a szülők iránti érdeklődési ráta. Ezek bizony csúnya számok, és nem lehet vitatkozni velük, de azért van remény! További „tudományos” megfigyeléseim során észrevettem, hogy nem szabad levonni következtetést az első flegma visszaszólás, késés, vagy az időnként előforduló ajtócsapkodás alapján. Meg kell várni a következő alkalmat, sőt alkalmakat. Félre kell tenni minden dühöt, amit magunkban érzünk és legfőképpen nem szabad megölni gyermekünket. Na, félre a tréfát, egy átlagos magyar kamasz viselkedése a szüleivel az alábbi táblázat szerint fejlődik:

12-13 év: nagyon ritkán és csak egyszavas válaszokban kommunikál (ha fiú, akkor az anyjával sehogy), még elég sok időt tölt otthon.

14-15 év: ritkán, de beszélget velünk (ha fiú, akkor az anyjának csak egy, maximum 2 szóban válaszol), egyre kevesebb időt van otthon.

16-18 év: beszélget, ha van kedve és/vagy valamit el szeretne érni a szüleinél, csak aludni és enni jár haza.

18+: beszélget, hazajár, már egész jól lehet vele tervezni (ha lány, akkor annyira tud hisztizni, mint 6 éves húga).

De mit tehet a szülő? Nekem egyre kevesebb kommunikációs fortély van a tarsolyomban, és ezt a magam hiúságával nehéz beismerni. Az elmúlt hónapokban feleségem leleményessége viszont lenyűgözött. Létrehozott egy családi Facebook-csoportot, és letöltötte a baromi okos telefonjára a meszendzsert, azóta a lényeges családi eseményekről ezen keresztül kommunikál a gyerekeinkkel. Úgy látom, sikerrel. Mondjuk könnyű neki, mert a fiúknál a hétvégi menü kiküldése hozza meg a legnagyobb érdeklődést, amivel én a kertrendezős, kirándulós programjaimmal nem nagyon tudom felvenni a versenyt. Még több alkalmazást letölteni pedig nem fogok, mert így is egyfolytában berreg a zsebem. Azt viszont észrevettem, hogy tőlem nem is várják el.

Viszont engem hívnak fel, meddig vagyok a városban, és ugyan van vonatbérletük, de ha tehetik, velem jönnek haza. És beszélgetek is velük a barátokról, barátnőkről és mindenről a fenti táblázat szerinti mennyiségben. Persze azért nem mindenről, mert az iskoláról nem nagyon lehet, hiszen ott soha nem történik semmi. Bár ez a mi gyerekkorunkban is így volt.

Arról, hogy mit gondol Anya az internetes kommunikációról, itt olvashat bővebben!