Én is egyre több időt töltök munkával, ami a szülések sajátosságát tekintve, elég kiszámíthatatlan, ezért folyamatos „újratervezésre” vagyunk beállítva, hiszen kevesebb az ugrasztható segítség itt, mint a nagyvárosban volt. Mégis úgy látom, hogy jól döntöttünk. Dávidkám nagyon boldog az új suliban, ő a tizenhetedik az osztályban, az osztályterem ablakaiból a Velencei-tó látszik, a tanító bácsinak pedig van kulcsa a műfüves focipályához. Minden fiú a barátja, viszont minden lány már messziről köszön neki, és reggel mindössze öt percet kell bicajozni a kapuig.

Rékám még szokja az új ovit, sokszor emlegeti Andi nénit és a régi halacska csoportot. Azon én is eltűnődöm, mennyire tetszene Andi néninek, hogy a rétről a réten, az erdőről az erdőben, a vízről a tóparton lehet mesélni a gyerekeknek, lovarda és madárkórház van a faluban, és egy kis séta alatt is számtalan élőlénnyel találkoznak az óvódások.

A kamaszaim megismerték a reggeli vonatozás jó oldalát, hiszen mindig van idő a leckére vagy a szavak tanulására, bár Bence szerint aludni is szuper utazás közben. Ha pedig Apa viszi őket, fél órával később szólhat az ébresztő. A hajnali kelés persze nehezen megy, főleg, mikor még sötét van, ezért fontos a kávé és a reggeli finom illata, hogy legyen kedvük lejönni a lépcsőn.

A délutánok nagyon szórakoztatóak, mindig van mit csinálni a ház körül, így Ádám suli után lépcsőt ácsol, Bence és Gergő tűzifát aprít, vagy a kertet rendezi, Dávidkám a kártevők ellen segít, mert Anya nincs még jóban a csigákkal, a tetvekkel vagy a vándorpoloskával, ami ráadásul az első paradicsomtermésünket szinte megsemmisítette. Rékával gazolunk és ültetünk, és a metszést tanuljuk az internetről… Amíg tartott még az indián nyár, kora este a tóparton találkoztunk az éppen hazaérkezőkkel, és nagy családi csobbanással, néha pedig egy hétköznapi hekk evéssel ünnepeltük, hogy kiköltöztünk a városból…

És hogy mit gondol Apa a vidékre költözésről, arról itt olvashat!