Aztán úgy hozta a sors, hogy a családban élő hasonló korú gyermekek nálunk töltöttek több napot, illetve volt olyan is, hogy a saját gyerekeink osztálytársait láttuk vendégül.

Az első „turnusban” a nyolc éves fiúnk osztálytársai töltöttek velünk 3 napot, majd a rákövetkező héten az unokatestvérek voltak velünk. A csapat tehát úgy állt össze, hogy Réka volt a legkisebb és egyben az egyetlen óvodás, a többiek pedig sorban jöttek elsőtől negyedikig, akárcsak az orgonasípok.

Ezeket a heteket úgy alakítottam, hogy én csak két napot dolgoztam a héten, a munkám többi részét elvégeztem otthonról, így nem szakadt az egész táboroztatás a feleségem nyakába. Így maradt időm a srácokkal nyársat vágni az esti szalonnasütéshez, elmenni sárkányhajózni, pecázni, kirándulni, minél több időt tölteni saját és a rokon gyerekekkel egyaránt. Ha pedig nem akartunk kimozdulni, akkor kertészkedtünk, ami ennek a korosztálynak még szórakoztató. Esténként pedig gitároztunk, és ha tehettük, akkor a szabadban főztünk, baromi jó volt. A hét végére arra jutottam, hogy ebből szeretnék élni, ráadásul eredeti végzettségem néptáncpedagógus, és be kell vallanom, hogy kizárólag anyagi okokból nem maradtam a pályán.

Azt is ki kell emelnem, hogy a felnőtt és a kamasz gyerekeink is nagyon sokat segítettek a kiskamaszok körül. Bori volt a buli felelős, a nagyfiúk pedig vállalták a kötelező napi focit. És büszkén tudatom az olvasókkal, hogy a kis családi köztársaságunkban a Magyar válogatott még mindig az Eb-n játszik. Sőt! Akár naponta kétszer is képesek legyőzni bármelyik európai ország nemzeti válogatottját! Illetve volt egy olyan nap, amikor Dzsudzsák és Gera a szemem láttára belebújtak az unokaöcsém és a nyolc éves fiam bőrébe és fejenként 20 gólt lőttek a belga kapusnak…