Szimpatika – Unokáink se?

Bízom benne, hogy a címtöredék még sokakban idézi fel Ráday Mihály legendás urbanisztikai műsorát, miszerint Unokáink sem fogják látni, avagy városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát. Felejthetetlenül kacifántos egy iniciálé, nota bene ihletője maga a valóság, ti. a budai vár Szentháromság terének szegletében álló műremek nem egyszer szenvedte vandálok pusztítását.

Ez van, a barbárok mindig is a kapuban álltak.

A kereken harminc évig (!) prosperáló tévés magazin példásan teljesített, hol oknyomozott, hol feltárt, hol megoldott a közszolgálat jegyében, de még szervezetekbe tömörülő mikroközösséget is aktivizált, messze megelőzve korát az infokommunikációnak. Magától értetődő mifelénk, hogy teljesítményéért az ötletgazdát kitüntetik, majd érdemei elismerése mellett megszüntetik, mármint a műsort, de azt indoklás nélkül. Nem fér bele a készülékbe, vagy mi van?

Semmi. Történt, ami történt, ráadásul az évtized elején, mondhatni „hol van már a tavalyi hó”! Többek között pótolhatatlan műemléképületeink falaiba szivárogva, hogy a lényegre térve indokoljam a dokumentumsorozat váratlan nosztalgiáját.

Tán nincs olvasója ezen országosan terjesztett havilapnak, ki ne szembesülne a múlt monumentumainak permanens állagromlásával településén, vagy vonzáskörzetében. Túl érzelmeken és esztétizáláson, adófizető állampolgárként sem árt tudatosítani, hogy nem csak méltatlan, de egyben drága mulatság a hanyag ingatlankezelés.

Előbb-utóbb komoly rést üt bárki költségvetésén, akár a mostani nullák a számjegyelőtag nélkül. Igen, állok elébe a számonkérés számonkérésének és a köztudottan legatyásodott önkormányzatok jókívánságainak havastul, unokástul. Már-már teljes joggal szegezik a kérdést, mégis miből? Hol nemhogy pénz, de már energia sincs a lokális közigazgatásra, nehéz nem intellektuális nyavalygásként értelmezni a műemlékvédelem hiátusát. Ugyan a megvalósult elképzeléseket sem lehet könnyű figyelmen kívül hagyni.

Ha van is ilyen, hagyjuk. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, és magam is a kritizált értelmiségi attitűd könnyedségével suhanok el olyan meghatározó témaspecifikumok mellett, mint a szabályozás.

Jó, hogy a paragrafusok al-kal-mat-lan-sá-ga okán, de ez így tényleg nem fair.

Nem lehet fennakadni a kiválasztottak kapcsolati tőkéjének, lobbi- és még ki tudja miféle tevékenységeinek szövevényes hálózatán! Bár a végén kiderülhet, hogy valakik komolyan vették a pályázatokban, a tulajdonosi szerkezetek átalakításában, ad abszurdum a civil összefogásban rejlő lehetőségeket, majd menedzselték is azokat. Átláthatóan, szakmunkát és lelkesedést delegálva a projektbe. Khmm.

Most meg írhatják ki világ szégyenére, hogy „valakinek” támogatásával.

Ha értik mire gondolok... Legalább mentalitásunk megváltoztatására, legalább az igény igényének kifejezésére – ha másra nem is, erre mindig van lehetőség.

Épített környezetünk állapotai olykor mindennél jobban árulkodnak a lélek állapotait illetően. Kerülve a további személyeskedés látszatát, egy triviális, de hatásos példával élek: csak mindenki képzeljen maga elé egy nyilvános illemhelyet.

Bírjuk még gyomorral, de ahogy tenmagunk, úgy leépülnek épületeink is. Ebben az értelmezésben minden elhanyagolt kultúrtörténeti helyszín a negatív tartományban is látványos. S valóban, bár görög volt a falóban (sic!), eszme nélkül hiába eszmei érték, nem ér többet egy lyukas garasnál.

A kollektív érdektelenség a milliárdjainkból finanszírozott renoválásokat is ellehetetleníti; vagy ismét az enyészet útjára lépnek, vagy kisajátítódnak valaminek a nevében. Tetszettek volna használni, belakni, visszajárni. Hol van ez a kritérium, a megvédés, az élőlánc, a lelkiismereti szembesítés utcai harcához képest?

Hogy ne a rossz érzés maradjon – és a megidézett WC vízióját is eloszlassam – a magam lakókörnyezetéből ajánlok káprázatos, gyönyörködtető, csillogó-villogó beruházást, csak azért is! Látogassanak el egyszer a Várkert Bazár díszkertjébe Budapesten, tegyenek egy sétát, ámuljanak és ájuljanak a fűbe, örvendezzenek Ybl Miklós kortárs építészeket meghazudtoló megoldásain, és a hálás utokór restaurációján, meg egyáltalán. Könnyen rabul ejtő az érzés, hogy akárhol lehetnének a nagyvilágban, lévén egyetlen magyar szót sem hallani.

De azért a miénk, és se nem kicsi, se nem savanyú. Hát még a fölötte álló épületegyüttes, melynek bármi is legyen jövője, nem veszítheti el köztér jellegét!

Már leendő unokáim végett sem.