Unokáink se?

Bízom benne, hogy a címtöredék még sokakban idézi fel Ráday Mihály legendás urbanisztikai műsorát, miszerint Unokáink sem fogják látni, avagy városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát. Felejthetetlenül kacifántos egy iniciálé, nota bene ihletője maga a valóság, ti. a budai vár Szentháromság terének szegletében álló műremek nem egyszer szenvedte vandálok pusztítását.

Ez van, a barbárok mindig is a kapuban álltak.

A kereken harminc évig (!) prosperáló tévés magazin példásan teljesített, hol oknyomozott, hol feltárt, hol megoldott a közszolgálat jegyében, de még szervezetekbe tömörülő mikroközösséget is aktivizált, messze megelőzve korát az infokommunikációnak. Magától értetődő mifelénk, hogy teljesítményéért az ötletgazdát kitüntetik, majd érdemei elismerése mellett megszüntetik, mármint a műsort, de azt indoklás nélkül. Nem fér bele a készülékbe, vagy mi van?

Semmi. Történt, ami történt, ráadásul az évtized elején, mondhatni „hol van már a tavalyi hó”! Többek között pótolhatatlan műemléképületeink falaiba szivárogva, hogy a lényegre térve indokoljam a dokumentumsorozat váratlan nosztalgiáját.

Tán nincs olvasója ezen országosan terjesztett havilapnak, ki ne szembesülne a múlt monumentumainak permanens állagromlásával településén, vagy vonzáskörzetében. Túl érzelmeken és esztétizáláson, adófizető állampolgárként sem árt tudatosítani, hogy nem csak méltatlan, de egyben drága mulatság a hanyag ingatlankezelés.

Előbb-utóbb komoly rést üt bárki költségvetésén, akár a mostani nullák a számjegyelőtag nélkül. Igen, állok elébe a számonkérés számonkérésének és a köztudottan legatyásodott önkormányzatok jókívánságainak havastul, unokástul. Már-már teljes joggal szegezik a kérdést, mégis miből? Hol nemhogy pénz, de már energia sincs a lokális közigazgatásra, nehéz nem intellektuális nyavalygásként értelmezni a műemlékvédelem hiátusát. Ugyan a megvalósult elképzeléseket sem lehet könnyű figyelmen kívül hagyni.

Ha van is ilyen, hagyjuk. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, és magam is a kritizált értelmiségi attitűd könnyedségével suhanok el olyan meghatározó témaspecifikumok mellett, mint a szabályozás.

Jó, hogy a paragrafusok al-kal-mat-lan-sá-ga okán, de ez így tényleg nem fair.

Nem lehet fennakadni a kiválasztottak kapcsolati tőkéjének, lobbi- és még ki tudja miféle tevékenységeinek szövevényes hálózatán! Bár a végén kiderülhet, hogy valakik komolyan vették a pályázatokban, a tulajdonosi szerkezetek átalakításában, ad abszurdum a civil összefogásban rejlő lehetőségeket, majd menedzselték is azokat. Átláthatóan, szakmunkát és lelkesedést delegálva a projektbe. Khmm.

Most meg írhatják ki világ szégyenére, hogy „valakinek” támogatásával.

Ha értik mire gondolok... Legalább mentalitásunk megváltoztatására, legalább az igény igényének kifejezésére – ha másra nem is, erre mindig van lehetőség.

Épített környezetünk állapotai olykor mindennél jobban árulkodnak a lélek állapotait illetően. Kerülve a további személyeskedés látszatát, egy triviális, de hatásos példával élek: csak mindenki képzeljen maga elé egy nyilvános illemhelyet.

Bírjuk még gyomorral, de ahogy tenmagunk, úgy leépülnek épületeink is. Ebben az értelmezésben minden elhanyagolt kultúrtörténeti helyszín a negatív tartományban is látványos. S valóban, bár görög volt a falóban (sic!), eszme nélkül hiába eszmei érték, nem ér többet egy lyukas garasnál.

A kollektív érdektelenség a milliárdjainkból finanszírozott renoválásokat is ellehetetleníti; vagy ismét az enyészet útjára lépnek, vagy kisajátítódnak valaminek a nevében. Tetszettek volna használni, belakni, visszajárni. Hol van ez a kritérium, a megvédés, az élőlánc, a lelkiismereti szembesítés utcai harcához képest?

Hogy ne a rossz érzés maradjon – és a megidézett WC vízióját is eloszlassam – a magam lakókörnyezetéből ajánlok káprázatos, gyönyörködtető, csillogó-villogó beruházást, csak azért is! Látogassanak el egyszer a Várkert Bazár díszkertjébe Budapesten, tegyenek egy sétát, ámuljanak és ájuljanak a fűbe, örvendezzenek Ybl Miklós kortárs építészeket meghazudtoló megoldásain, és a hálás utokór restaurációján, meg egyáltalán. Könnyen rabul ejtő az érzés, hogy akárhol lehetnének a nagyvilágban, lévén egyetlen magyar szót sem hallani.

De azért a miénk, és se nem kicsi, se nem savanyú. Hát még a fölötte álló épületegyüttes, melynek bármi is legyen jövője, nem veszítheti el köztér jellegét!

Már leendő unokáim végett sem.

Az épített örökség és természeti környezetük kézenfekvő benyomások civilizációnk mibenlétéről, így szűkebb pátriánk tekintetében identitásunk jelképei is. Már ameddig!