Szimpatika – Szinetár Dóra: „Hiszek a gondolat teremtő erejében”

Édesapád a maga műfajában igazi polihisztor, édesanyád is színpadi ember. Adott volt, hogy te is a nyomdokaikba lépj?

Nem hiszem, hogy csak azon múlik, milyen foglalkozása lesz valakinek, hogy milyen környezetben nő fel. Nyilván befolyásoló tényező, de én azt gondolom, az embernek vannak képességei és tulajdonságai, amik fejleszthetőek, és van a tehetsége, amit a Jóistentől kap. Operaénekesnő például soha nem lehettem volna, egyszerűen azért, mert nincsenek olyan hangi adottságaim. A szüleim, bár mindketten művész emberek, mégis másféle foglalkozásuk van – az alapvető különbség kettejük között, hogy édesanyám előadóművész, édesapám pedig alkotóművész, aki nem végrehajt valamit, hanem ő az, aki kitalálja, mi a feladat. Mindkettő az önkifejezés egy formája, de engem egyelőre a szakmának az előadóművészeti oldala fogott meg, és édesanyámat, Hámori Ildikót követtem, hogy más emberek által megkoreografált, megzenésített, megírt, megrendezett dolgokat valamilyen formában elővezessek, és ezzel fejezzem ki önmagamat.

Tudatos döntés az is, hogy elsősorban zenés darabokban, musicalekben játszol?

Nagyon kevés színész van, aki énekelni, táncolni is tud. Amikor ilyenre van szükség, hamar beszűkül azoknak a köre, akikből válogatni lehet. Ha az országban valahol bemutatják Shakespeare Rómeó és Júliáját, általában találnak az adott színházban egy fiatal színésznőt, aki alkalmas Júlia megformálására. Amikor Szolnokon 1995-ben Schwajda György mutatta be a West Side Story-t, akkor olyan fiatal színésznőt kellett találnia, aki nemcsak eljátsza Júliát, de el is énekli – az itt Maria néven futó – szerepet. Ilyen az egész országban nem sok volt. Akkor jutottam én az eszébe. Szóval általában úgy kerültem különböző színházakhoz, hogy szükség volt egy olyan színésznőre, aki tud énekelni is. És ha zömében zenés szerepeket játszol, akkor egy idő után leszerződtetnek egy zenésszínházhoz. Ettől függetlenül azért játszottam prózai darabokban is, de akkor is gyakran kihasználták az énektudásomat.

A pályád kezdetén nem volt teher a szülői háttér? Nem kaptad meg, hogy te vagy a „kis Szinetár”?

Az egy másvilág volt. Akkoriban az lehetett ismert ember, aki le is tett valamit az asztalra. A szüleimet azok ismerték, akik a televízió kulturális műsorait nézték, vagy eljártak színházba, és ez egy abszolút pozitív ismertség volt. Én nagyon büszke voltam, hogy a szüleimet felismerik, de szerencsére azt is tudtam gyerekként, hogy a feladataimat nem miattuk kaptam. Amikor 11 évesen a Nyomorultakban játszottam, akkor valóban úgy kerültem a tűz közelébe, hogy az édesapám rendezte az előadást, de az az első összeéneklésen kiderült, hogy 11 évesen csak én tudtam kristálytisztán elénekelni Kis Cosette dalát. Ez egy technikailag mérhető dolog, nem pusztán arról volt szó, hogy melyik kislány aranyosabb. Nem merült fel bennem, hogy bárki azt gondolná, csak az apukám miatt vagyok ott, és nem ezt a visszajelzést kaptam a kollégáimtól sem. Például játszottam egy német filmben, a castingra az iskolám küldött, mert megnyertem a kerületi versmondó versenyt. A német rendezőnek fogalma sem volt róla, hogy kik az én szüleim, tehát nyilván nem ezért választott ki. Érdekes, hogy felnőttként sokkal többször merült fel a kérdés, hogy nem piszkáltak-e ezzel gyerekkoromban. Régebben ez nem volt kérdés, és 14 évesen, amikor megcsináltuk az első poplemezem, már legalább annyian ismertek meg az utcán, mint a szüleimet, a tv-s szerepléseknek köszönhetően. Szóval nem éreztem soha nyomasztónak ezt a fajta családi hátteret.

A szociális érzékenységedet is tőlük örökölted?

Szerintem ezt az ember nem örökli, hanem tanulja és látja. Persze úgy neveltek, hogy egyrészt legyek érzékeny másokra, másrészt ne vegyem természetesnek a nagy dolgokat. Édesapám gyakran forgatott külföldön, és előfordult, hogy nem tudtak neki a devizatörvények miatt fizetést adni, így többször egy nyaralással honorálták a munkáját. Mindig nagy energiát fordított arra, hogy felhívja rá a figyelmemet, hogy ez nem egy olyasmi, ami jár, hanem egy különleges helyzet, amit meg kell becsülni. Egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy bármi, ami más gyerekhez képest nekem esetleg megadatott, az jár, és mindig tisztában voltam a dolgok múlandóságával is.

Számos gyerekekkel kapcsolatos jótékonysági akcióhoz adod az arcod...

A Református Szeretetszolgálat akkori sajtófőnöke keresett meg tavaly előtt, hogy vegyek részt az adventi kampányukban. Azt gondolom, hogy ha valakit megkeresnek, hogy hívja fel az emberek figyelmét arra, hogy a gyermekéhezés egy létező probléma, akkor természetes, hogy ezt vállalja. Aztán úgy hozta az élet, hogy egymás után több munka kapcsán is közel kerültem ehhez a témához, nyilván, két gyerekes anyaként nekem is a gyerekek a gyengéim. Magyarországon két alapvető probléma merül fel velük kapcsolatban: egyrészt sajnos bizony sokan éheznek, másrészt sokakat érint a gyermekbántalmazás. Most épp a Uniceffel kezdtem el együtt dolgozni, óraadó tanár leszek az Ébresztőóra című programjukban. Általános iskolásoknak beszélünk arról, hogy mik a gyerekjogok a világon, illetve nálunk. Az óra egyik fele az „érzékenyítés”, hogy megmutassuk egy – talán nem is tudja milyen jó körülmények közt élő – magyar gyereknek, hogy milyen az, amikor valaki Afrikában egy műanyag csomagban kapja a pépesített mogyorót, amit három napra kell beosztania az életben maradáshoz. A foglalkozás másik felében pedig a gyermekbántalmazásról beszélgetünk. Az is nagyon fontos, hogy tudjanak erről a gyerekek, és tisztában legyenek a jogaikkal. Szeretem azt érezni, hogy valóban tudok tenni valamit. Amikor tavaly megjelent az a rengeteg menekült a Keletiben, akkor nagyon élesen kiderült, hogy sok ember van, akiben igenis van segítőszándék, de jól segíteni nem egyszerű. Amikor elindultak a határ felé, mi is utánuk mentünk a barátnőmmel. Vittünk magunkkal kétszáz darab általunk elkészített szendvicset, és gyerekruhákat. Ott álltunk az autópálya szélén, és nem tudtuk kinek odaadni őket, mert épp nem voltak éhesek, a gyerekruhák mérete nem volt jó azoknak, akik épp arra jöttek, felesleges dolgot pedig nem akartak magukkal cipelni. Ott is szembesültem vele, hogy nem elég, ha az ember segíteni szeretne, a módját is meg kell találni.

A saját gyerekeidet is ebben a szellemben neveled?

A fiam már 19 éves, neki megvan a maga szociális érzékenysége. A kisebbiknek sokat mesélek ezekről a témákról, és gyakran jön velem, amikor az egyik közelünkben lévő parkolóban lakó hajléktalanoknak viszek ételt vagy meleg ruhákat. Fontos, hogy lássa ezt is. Szeretném, hogy ne féljen tőlük, mint általában a gyerekek, hogy tudja, sajnos így is élnek emberek, és lehet, és kell is rajtuk segíteni. Nem akarom, hogy abban a tudatban nőjön fel, hogy ez a normális, mert ha ezt elfogadjuk, akkor ilyen lesz a jövő is. Nem hiszek abban, hogy a problémák elől a homokba kell dugni a fejünket, de a gondolat teremtő erejében igen. Ezért például híradót nem nézetek vele – ahogy más tv műsort sem – mert azt viszont nem szeretném, hogy a hiszteralizált félelemkeltés az élete része legyen.

Épp a Shrek című musicalt próbálod, amiben te leszel Fiona. Gondoltad volna valaha, hogy egyszer egy rajzfilmből készült musicalben fogsz szerepelni?

Volt már szerencsém rajzfilmfigurát alakítani, hiszen játszottam Bell-t a Szépség és a Szörnyetegben, de Fionáról sosem jutott eszembe, hogy ez egy létező szerep lehet, bár tudtam róla, hogy készült egy Broadway előadás az eredeti meséből. Miután belenéztem néhány videóba a neten, kellemes csalódást éreztem, mert nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire jól sikerülhet. Fiona egy nagyon jó karakter, szókimondó, bátor, fel meri vállalni az érzéseit, közben mégis egy igazi királylány. Szóval nagyon boldog voltam, hogy a többkörös válogatás után a producer, Rosta Mária és a rendező, Szente Vajk végül engem választottak – annak ellenére, hogy engem nem láthattak túl sok harsány, extrovertált figurát alakítani. Én inkább a kedves, naiv jókislány szerepekről híresültem el.

Ez a történet is sok szempontból alkalmas arra, hogy toleranciára neveljük vele a gyerekeket...

A Shrek azon túl, hogy egy vicces és kedves mese, jóval mélyebb mondanivalóval bír. Azt hiszem, a gyerekek sok mesét nem is értenek teljes mélységükben, ennek ellenére tanulnak belőlük, úgy, hogy elraktározódnak az agyukban, és a kellő pillanatban jönnek elő a tanításaik. Ezért nagyon fontos, hogy milyen mesét olvasunk nekik. A Shrek leegyszerűsítve arról szól, hogy van egy társadalmilag elfogadhatatlan valaki, akit a mese folyamán megszeretünk és kívánjuk a boldogságát. Ellentétben más mesékkel, itt azonban a főszereplő boldogságához ezek után sem az kell, hogy társadalmilag elfogadhatóvá váljon, hanem az, hogy megtalálja a társát, aki szintén felvállalja a lelke mélyén meglévő másságát, és külsőleg is nehezen elfogadható karakterré válva, párja lehessen hősünknek. Szerintem ez egy nagyon szép mese, ami arra tanít, hogy az ember merje felvállalni önmagát. Mert ha tisztességes és az értékrendje a helyén van, akkor előbb-utóbb úgyis meg fogja találni a boldogságát. Nem azért kell küzdeni, hogy az ember csúfságból szőke herceg legyen, mert lássuk be, ez nem így működik. Hanem hogy megtalálja azt, aki a maga ízlése-mércéje szerint annak látja.

Vannak még szerepálmaid?

Ez egy nehéz kérdés. Decemberben 40 éves leszek, de közben olyan fizimiskám van, amivel egy nagybetűs Anyát még nehezen játszhatok el. Viszont van, ami meg már nem megy: például irgalmatlan energiába kerül naivát alakítanom, egyszerűen azért, mert fejben már máshol tartok. Biztos hihetetlen, de amikor az ember ott áll a színpadon, és valamilyen szinten azonosulnia kell azzal, akinek a bőrébe belebújik, vannak dolgok, amiket már nem tud nem meghallani és meglátni. Ezért keresem azokat a lehetőségeket – bár nem sok ilyen van –, ahol külsőségeiben még királylánynak kell lenni, de a karakter gondolatai már egy felnőtt, szókimondó embert takarnak. Sok olyan szerep van, amit nagyon szívesen eljátszanék, de „szerepálmom” nincs. Előfordult, hogy egy vágyott szerepet megkaptam, és végül a körülmények okán rémesen éreztem magam benne. Hatalmas tanulság volt számomra, és rájöttem, hogy nem a szerepen van a hangsúly, hanem a csapaton, és a rendezőn. Például a Pulitzer-ügy című darabban egy bírónőt alakítok, ami eredetileg nem egy különösebben izgalmas karakter, de attól, hogy ott van partnerként Fodor Tamás, és a férjem, Makranczi Zalán, nagyon érdekes, és komoly feladat eljátszani. Ezt már nevezhetjük egy vágyott szerepnek. A színházban az a legjobb, hogy ez egy társasjáték. Ha jók a játszó-társak, és a darab is szerethető, akkor hívhatom szerep-álomnak.

Civilként nehéz elképzelni, hogy milyen lehet, ha nemcsak a magánéletben, hanem munka közben is, egész nap együtt van valaki a férjével vagy a feleségével. Amikor színpadon vagytok, el lehet felejteni, hogy reggel odaégett a tojásrántotta, vagy ki megy a suliba a gyerekért?

Zalánnal nem dolgoztunk annyit együtt, hogy nagy tapasztalatom legyen ilyen téren. Az előző férjemmel nagyon sok közös koncertünk volt, de mivel nagyon szerettünk együtt dolgozni, a közös munka sokszor megoldotta a civil életünkben egyébként felmerülő konfliktusokat is. Két embert sokszor pont ez tud összetartani. Más kérdés, hogy mi a színpadon civilként voltunk jelen, hiszen a saját nevünkön koncerteztünk, és nem drámákat játszottunk együtt. Egy-két előadás volt, amiben konkrétan partnerek voltunk, de ez nem volt jellemző. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy ha valaki a mi mesterségünket űzi, és házasságot köt valakivel, szerintem az csak úgy történhet meg, hogy a másikat szakmailag is elismeri. Nem azért megyek hozzá, mert jó színész, de ha az egyik fél nem néz fel a másikra, akkor abból nem nagyon lehet hosszú kapcsolat. Persze láttam olyan házaspárt is, akik egész nap a legszebb szerelmi történeteket játszották el, aztán hazamentek, és ahhoz képest a saját életük olyan lapos és unalmas volt, hogy egy idő után azt mondták, itt a vége. Itt is nagyon fontos a mérték. Amennyit mi Zalánnal így találkozunk, az pont jó, és örülünk, hogy egy kicsit dolgozhatunk együtt.

Szerzőpárosunkat, akik hat gyereket nevelnek közösen, sokszor keresik meg azzal a kérdéssel, hogy hogy lehet megoldani a hétköznapokat, amikor mindkét oldalon vannak gyerekek az előző házasságból, és közös gyerekeik is születtek. Nálatok ebből sosincs probléma?

Egy ún. patchwork családban nemcsak azok élnek együtt, akik fizikailag is megosztják az otthonukat, hanem családtaggá válnak olyanok is, akiket szinte alig ismerünk, mégis közünk lesz hozzájuk, például mert ugyanazt a gyereket nevelik, mint mi. Én csak azt tudom elmondani, hogy nekünk mi működik, és mit találtunk mi megoldásnak erre a nem könnyű helyzetre: akármit is gondolunk egy másik – sokszor félidegen – emberről, csak abba érdemes energiát fektetni, hogy megszeressük. Talán közhely, de ha olyan emberek élnek együtt, valamilyen közelebbi-távolabbi életközösségben, akik szeretik egymást, akkor a legnagyobb problémák is megoldódnak. Sokszor pokoli nehéz megértőnek, elfogadónak és toleránsnak lenni, nekem se mindig megy, de megéri, mert ha az ember néha rá tudja magát szánni, hogy csak pozitívan gondoljon mindenkire maga körül, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz.