Nagykorú lesz a gyerek

Arra hivatkoztak, amíg bűncselekményre utaló jelet nem látnak, addig nem adják ki a körözést és mivel a gyerek már „felnőtt” arra megy amerre akar. A történet sajnos tragédiával végződött, bár ez akkor is így történt volna, ha azonnal elkezdik keresni a fiút.

Felfoghatatlan a történet, nem is értem, hogyan lehet feldolgozni. Mostanság azonban többször is eszembe jutott, hiszen nálunk is nagykorú már az első gyermek, Bori elmúlt tizennyolc. Jogilag nincs közünk ahhoz, merre jár, kivel van és mikorra tér haza. Tehát, ha bármi történik vele, akkor nem biztos, hogy segíthetünk? Nem jó érzés. Nem csak a fent leírt tragédia okán jutott eszembe ez a kérdés, hanem azért is, mert hamarosan megváltozik a viszonyunk minden tekintetben. Még gimnazista, de pár év és elköltözik, utána pedig sorban a többiek is. Erre jutottam, sajnos nincs sok időnk, ennyit tölthetünk a gyermekeinkkel, amit nem az önzőségem miatt sajnálok, hanem azért, mert nagyon jó velük lenni. Sajnos tényleg gyorsan múlnak az évek. Igen, ez közhelyes, de amikor az ember a saját bőrén tapasztalja a „közhelyeket” akkor azok sokkal keményebbnek tűnnek.

Néha elgondolkodom, a gyerekeinknek meddig van szüksége a szüleire? Ha megnézem magamat azt látom, felnőttkoromban is nagyon sokat köszönhetek az enyémeknek és nem feltétlenül csak az anyagi segítségre gondolok. De azt is ki kell mondani, nagyon furcsa érzés tölt el, amikor arra gondolok, hogy elköltöznek a gyerekek, most még képtelenség elképzelni, hogy egyszer csak ketten maradunk itthon.

Szóval egy érdekes új fejezet kezdődik az életünkben, és két év múlva folytatják a fiúk is a nagykorosodást.

És hogy mit gondol minderről Anya? Itt elolvashatják!

Egy kedves barátomnak egy napon nem ment haza a húszéves fia. A korából adódóan gondolhatnánk, hogy valakinél ott maradt, de a fiú nem volt egy „bulizós” típus. A rendőrség nem adhatott róla felvilágosítást, mondván már nagykorú és lehet, hogy nem akar velük élni, kvázi elképzelhető, hogy előlük menekült el.