Rohampánik

Ha a földi létezés valódi célja az önsorsrontás, nincs is másra szükségünk, mint egy televíziókészülék! Célegyenesében az újesztendőnek mondhatni magam is "kikészülék"; jobb híján a képernyő előtt múlattam a hajnalt, midőn kedves vendégeim sorra eldőltek a szilveszteri hajrában... Valóban, napjainkra a társtalanság a végtelen csatornák valamelyikében vél partnerre lelni, és bizony aki keres, az talál! Bár a rendes éves hülyeség-kínálat csúcsra járatva teljesít az említett jeles napon, némi intellektuális elkötelezettséggel még borgőzös agytódulásunk közepette is megőrizhetjük méltóságukat, csak a tudomány, a kultúrtörténelem tematikáját követő programot kell választunk.

Itt van rögtön a leghíresebb, a legnagyobb múltú, a legnézettebb, így aztán Isten barmaként a legokosabbnak gondolt orgánum, hol január elsején nem kisebb horderejű témával rukkoltak elő, mint az apokalipszis. Mi mással? A beszédes Tíz lehetőség a világvégére címen futó műsor, afféle inverz díjkiosztó, drámai best of, szomorú slágerlista, lévén dramaturgiai eszköztárában semmivel sem tér el a pozitív rangsorolások kapcsán megszokott hatásmechanizmusoktól: pereg a dob, felharsan a szignál, villannak a fények. A narrátor a helyezés sorszámának bejelentése után visszatart, majd őszinte emelkedettséggel konferálja fel változatos armageddon-formátumaink valamelyikét.
Úgy az ötödik helyezett lépfene fertőzés és a kötelező reklámszünet között veszítem el másnapos humorérzékemet, s az életösztöntől vezérelve a túlélés lehetőségeit latolgatom. No meg azt, hogy mi van akkor, ha valakit komoly cselekvésre, mi több, pánikkeltésre ösztönöznek a látottak... Mindenesetre nálam az alkotói szándék elérte célját. Könnybe lábadt szemmel ülök a gondtalan szuszogó gyerekek ágyának szélén, és szétvet a tehetetlenség. Köszönöm!

Az evolúció páratlanul sikeres produktumaiként pszichológiánk pont annyira összetett, mint amilyen egyszerű. Bonyolult kifinomultsággal, sztoikus nyugalommal, tapasztalatból alkotott kinyilatkoztatások sokaságával foglalunk állást olyan kérdésekben, mint hogy miért feszültek egymásnak vadidegenek egy utcasarkon, majd teljes rendszerünk lefagy a kínai tőzsdéről érkező jüan hírek hallatán. Pedig sok beleszólásunk egyikbe sincs, akárhogy is.

Vagy mégis...? Lenne közünk mindenhez, és mindenkihez, hisz a kollektív tudat oly varázslatos szimbiózisa fajunknak, hogy testvérek vagyunk itt e földön hétmilliárd? A lelkes érdeklődőknek is van műsor, akár közvetlenül a pusztulást ünneplő összeállítás és a további kereskedelmi ajánlatok után, már ha akad ilyen.

Akad, csak kevesebb. Minden dráma mérhető érdeklődésre tart számot, még ha rajongóit szét is zilálja, s más típusú összetartásra ösztönzi...
Helyben vagyunk, senki sem hisz az összeesküvés elméletekben, annál inkább a gyakorlatukban! Mert van rá igény.

Reményeim szerint a színházi, irodalmi értelemben megkerülhetetlen Arthur Miller drámaíró vonatkozó színdarabjára, a Salemi boszorkányokra is, hol a szerző ezen elméletek közösségi és egyéni hátterét, társadalomstruktúráját mutatja be egy korabeli történet felidézésével. Az amerikai kontinensre érkező első telepesek nehéz mindennapjainak kompenzációja e boszorkányüldözés, magyarázandó az indiánokkal és a természeti erőkkel folytatott küzdelem veszteségeit. Az igazságnál is fontosabb (tév)hit buzgalmában tucatszám esnek áldozatul ártatlanok, s lesz egyre magabiztosabb a hatalom, perverz örömmel tapasztalva ködösítésének eredményeit. 
Lebilincselő, később kijózanító alkotás, és nem csak a közismert történelmi analógiák okán. Önmagával, esendőségével konfrontálódhat a befogadó, ki állítólag a józan oldalon áll, mégis szívesen rontana fejszével az ostobák sokasága közé - íme, semmivel sem vagyunk jobbak vagy rosszabbak másoknál a félelmeinknek kiszolgáltatott lelkiállapotainkban.

Van kedve szemlesütve szembesülni? Legyen, mert kiváló személyiségformáló gyakorlat a megértés és az elfogadás tekintetében! Nem véletlen írtam befogadót az előbb, ezzel mintegy az interpretációk sokaságára is utalva: a drámakötetek mellett megtalálják filmen (The Crucible - Daniel Day Lewis főszereplésével), és éppen színházban is (Vígszínház, Istenítélet - Mohácsi János rendezése). Értelmetlen kihagyni az értelmetlenség drámáját.