Szimpatika – Judit legújabb élete

Az ő (1001 éjszaka) meséje azzal kezdődött, hogy megtanult: aludni. Később megtanult „kicsinek” lenni (borravalóért hajat mosni, ebédért szaladni a „nagyobbaknak”…), végül pedig mindent maga mögött hagyott: pályáját, családját és Magyarországot is. Fehér repülőn érte jött a nem-szőke herceg, hogy magával vigye országába – Norvégiába, ahol hideg van és évi 260 napot esik az eső (ahogy az igaz mesékben). Kinti életének fényképeit nézegetem: hegyek, tenger, férj gyerekekkel, persze kutyák és velük – csöppet sem tájidegen elemként – ő: bomba alakú, sokat próbált, barna nő, aki (két éve) hisz az örök szerelemben.

Tudatosan ügyvédnek készültél?

Ellenkezőleg. A jogi egyetemen eldöntöttem, hogy ügyvéd biztosan nem leszek. Így a Pénzügyminisztériumban kezdtem jogászként, ahol kemény három hónapig bírtam a szellemi semmittevést. Feladat híján 6 másodperc alá fejlesztettem magam számítógépes pasziánszban, majd inkább mégiscsak ügyvédjelöltként helyezkedtem el egy jól menő, belvárosi irodában.

Amíg „bojtár” voltam, napi 10-14 órát dolgoztam, sokszor hétvégén is, a hetek repültek, és közben felkészült, jó ügyvéddé váltam. Örültem, hogy így alakult. A szakvizsga után önálló praxisom lett, elkezdett dőlni a pénz, nem kellett bejárnom reggel 9-re, a magam ura lettem. Az ügyfeleket azonban fárasztónak és gyötrőnek találtam, az ügyeket sablonosnak, unalmasnak. Ráadásul Magyarországon a bírói kar olyannyira kontraszelektív, hogy azt éreztem, a rulettasztalnál állok, semmi nem múlik rajtam.

Tuti nyerő ügy veszíthet, tuti vesztő nyerhet. Miután egy hosszabb párkapcsolatom véget ért, a budapesti jólszituált, magukat (alaptalanul) értelmiséginek nevező szinglikből álló „elit” üres világába csöppentem. Aktívan pasiztam, de egyedül éltem: senki nem volt elég jó nekem, ha nagyritkán mégis, annak meg én nem kellettem. Mivel itthon nem éreztem jól magam, rengeteget utaztam.

Ezért, amikor Budapesten voltam, egész nap hajtanom kellett, amit este a „szocializáció” és stresszoldás követett: éttermek, bulizás, társasági ivással, dohányzással összekötve. Nagyon modernnek és menőnek éreztem magam, de – igazság szerint – utáltam hazamenni, hogy azzal szembesüljek: magányos vagyok és boldogtalan. Persze a másnaposság igen kellemetlen volt, reggel a konditeremben kezdtem (heti 3-szor személyi edzővel), este pedig akár másfél órát is ültem a szaunában, hogy kitisztuljak.

Rendesen kizsigerelted a szervezeted…

2001. február 1-jén meg is jelent egy drámai mellékhatás: az álmatlanság. Nem bírtam elaludni 1-ig, fél 2-ig, aztán ha mégiscsak sikerült, akkor felébredtem: minden éjjel, pontban 3.15-kor! Utána már csak vergődtem. Sokszor sírtam kimerültségemben; az arcom egyre nyúzottabb lett, a szemem folyton vörös volt.

Kipróbáltam mindent, amit lehetett: pszichiáter, gyógyszerek, masszázs, alváscentrum, kineziológia, homeopátia, reiki, asztrológus… semmi nem segített. Egy nyugtató eleinte enyhítette a kínjaimat, de míg a dózist egyre emelni kellett, a hatása gyengült. Napi 6 tabletta netto 4 óra alváshoz volt elég. Akadtak jobb periódusok (nyaranta), de 2006-ra olyan lettem, mint a holdkóros.

Nem próbáltál visszavenni a tempóból? Mi hozott változást?

Nem vettem vissza, mert amúgy sem tudtam aludni. Volt egy barátnőm, akivel gyakran jártunk egy buddhista centrum melletti trendi étterembe. Ő a buddhista körhöz tartozott, amelytől én igyekeztem magam távol tartani: nekem egy felszínes, önjelölt guru által vezetett szektának tűnt.

Később sem csatlakoztam volna, de időközben sok haverom lett ott, és egyszer, vacsi előtt a többiek belökdöstek a szomszédban kezdődő meditációra.

Aznap éjjel 7 órát aludtam, megszakítás nélkül. Maga volt a csoda! Sikerült, buddhistául szólva, „lenyugtatni” a tudatomat. Nem sokkal később kiutaztam Spanyolországba egy kurzusra, ami napi 6-7 órás meditációt jelentett. Kemény volt, de végigcsináltam. Ezután minden nap megvolt a magam kis 20 perces meditációja, és lassan változni kezdett az életszemléletem. Az utazásaim célpontjait pedig már a buddhizmus motiválta: Nepál, India, Bhután. Újra jól aludtam, és az életem is teljesen megváltozott.

Sikerült kilépned a turista-szerepből, amikor utaztál?

Nekem kelet a buddhizmusról szól. Pl. a Taj Mahalt még sosem láttam, pedig volt, hogy 3 km-re autóztunk el mellette. Meditálunk, kolostorokat látogatunk, lámákkal találkozunk, beavatásokon veszünk részt, felajánlást teszünk. Semmi turistáskodás nincs benne. Bhutánba pl. nem is lehet turistaként beutazni.

Mi a királyi család meghívólevelével, szervezett csoportban tölthettünk ott 10 napot. Nagyon klassz volt, számomra mégis India a legnagyobb csoda. Az utazótársaim azt mondják: nekem csak azért jöhet be az a mocsok, mert oda kötnek az előző életeim. Így lehet… De a Himalája is elképesztő élmény. Ott éreztem először a buddhizmus lényegét: tér és öröm egységét.

Azt értem, hogy végre tudtál aludni, ami továbblendített a meditáció gyakorlásában. De hogy lettél innen: buddhista? Ez még nagy ugrásnak tűnik…

Szerintem én előbb lettem „buddhista”, mint hogy a buddhizmusról bármit is tudtam volna. A meditáció nekem módszer volt ahhoz, hogy a lelki békémet megtaláljam, az meg, hogy mögötte olyan tanítások állnak, amelyeket követendőnek tartottam, csak külön szerencse. Mint minden vallásban, itt is rengeteg a visszásság, de a vallási oldal abszolúte nem foglalkoztat. A buddhizmus számomra életirányító bölcsesség és menekülés a modern, erkölcstelen, én-központú világból.

Hogyan lett a buddhizmusból Norvégia?

Norvégiát nem választottam, csak azt, hogy külföldi párt keresek, interneten. A magyar férfiak el vannak kényeztetve: itthon túl sok a szép, értelmes lány, akik ráadásul még jobban elrontják őket, mert nálunk gyakran a nők versenyeznek a pasikért. Aki nekem tetszik: vagy már elkelt, vagy sajnos a legrosszabb fajta, mivel tudja magáról, hogy minden csajnál befutó. 2007 őszén regisztráltam egy nemzetközi társkeresőn, és volt is kb. 10 randevúm azokkal, akik megfeleltek a magas elvárásaimnak – de valahogy egyik sem fogott meg.

Közben a szokásos India-Nepál „zarándokutamról” hazatérve másnap már egy yacht-túrára voltam hivatalos a Karib-szigetekre. Az agyam teljesen megzavarodott a 34 órán belül megtett hatalmas távolságtól. Ezért az első napokban félrevonultam, sokat meditáltam.

Ott a hajón, ebben a tudatállapotban jött a nagy elhatározás: abba kell hagynom az ügyvédkedést, és el kell költöznöm Magyarországról, különben nincs esélyem a boldogságra. De mi legyek? Mi az a szakma, amivel bárhol a világban el lehet helyezkedni….? Tíz nap múlva beiratkoztam egy fodrászsuliba. Muris volt, főleg a gyakorlat: kapkodtam a telefont, mindenkinek én mentem ki hamburgerért…, és kaptam egy-egy százast borravalónak, hajmosásért. Nagyon-nagyon élveztem!!!

Közben a netes társkeresés folytatódott… Melyik országba vágytál?

Indiába, de ott ugye nem lehet élni, ezért Nepál volt a favorit. Emlékszem, anyunak bejelentettem: Kathmanduban leszek fodrász. Azt mondta, jól van, kislányom, csak sok meleg ruhát vigyél. Decemberben írt valami pasas Norvégiából. Éppen válófélben, 3 gyerekkel, még gimibe sem járt, ráadásul az egyik fotón dagadt volt, a másikon öreg, a harmadikon meg úgy nézett ki, mint Joe Pesci a Casinoban. Még mit nem! De egyszer véletlenül elkezdtünk csetelni.

Csak úgy sziporkázott. Kérdeztem, mivel foglalkozik. Fodrász, mondta. Másnap vett egy webkamerát. Egész helyes volt. Január végén beadtam a derekam, jó, találkozzunk, bár ebből úgysem lesz kapcsolat. „És mi van, ha te vagy AZ…?” – írta sms-ben a reptéren, és amikor megláttuk egymást, becsapott a ménykű.

11 randevú után, augusztusban házasodtunk össze, azóta Bergenben élek. Az angol a közös nyelv, de annyira egy hullámhosszon vagyunk, hogy nem zavaró. Ő korábban helyi médiasztár volt, azután váltott – akárcsak én. A spiritualitásunk is rokon, és ezt ő olyan fontos szempontnak tartotta a társválasztásban, hogy azt állítja, még a fotóimat sem kellett volna látnia. (Na, persze…)

Most fodrászként dolgozol, mint a férjed…

Szeretem a divatot, szeretek emberekkel foglalkozni, és ez a szakma volt gyorsan megtanulható. Persze, csodafrizurákat nem kell kreálnom, arra ott vannak a kollegáim. A fodrászatunk Skandinávia legnagyobb egyetemi kórházában van: a vendégkörünk kórházi dolgozókból és betegekből áll. Jó érzés, ha a vendég örül, amikor feláll a székből. Nemrég volt az első saját parókás vendégem, nagyon büszke vagyok. Tudod, kórház vagyunk, sok a rákos beteg.

Ilyenkor a kemoterápia előtt egész rövidre vágjuk a vendég haját, mert a kezelés csúnya meglepetéseket tartogat. Nemcsak a betegséget kell elviselniük, hanem azt is, hogy meg kell válniuk a hajuktól. Sokan sírnak. Azután felpróbálják a parókájukat, és végül gyakran már azért sírnak, mert hálásak, hogy mégiscsak mehetnek emberek közé. Nagyon megható. Persze van, amikor mi sírunk.

A férjem fantasztikus személyiség, tőle próbálunk tanulni: végtelen az együttérzése, mégsem szentimentális. Naponta jár fel halálos betegekhez, gyermekintenzívre, traumatológiára. Mert ugye van, amikor a beteg már nem tud lejönni.

Budapest vagy a magyar nyelv nem hiányzik?

Nem. Egyelőre a társaság sem. Norvégia amúgy cseppet sem jobb, mint Magyarország, az emberek nem kedvesebbek, a közigazgatás sem gördülékenyebb, az áruválaszték silány, a kajáról jobb nem is beszélni. Az átlag norvég kissé műveletlen; és a nyelvükben nem létezik az a szó, hogy: „kérem”… De a tenger sok mindenért kárpótol. A férjem családja és a természet köti le minden szabadidőmet.

Három gyerek, két kutya, anyós, após. Van egy kis halászhajónk, azzal pecázunk, rákászunk. Kirándulás, kajak, kenu, búvárkodás, bringa, futás, görkori, sí, sziklamászás… nincs olyan, amit a férjemmel ne lehetne csinálni. Mindig humorizálunk, vajon hány életet húztunk már le együtt. A kórházban látunk öreg párokat, akik napi 24 órában fogják egymás kezét. Mi is hiszünk benne, hogy végleg összetartozunk. Pedig nem tinik vagyunk, én lassan 38, ő 42, rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött. Ilyen, amikor két idealista egymásra talál.


Nem biztos, hogy az a boldogság, amire rá van írva. Nem feltétlenül kell úgy éreznünk, ahogy mások éreznének a helyünkben. A jegesmedvés vicc bölcsessége jut eszembe: „A kis bocs kérdezgeti anyukáját: – Anyu, te jegesmedve vagy? – Igen, kicsim. – Apa is az? – Igen. – Nagyapáék is jegesmedvék? – Persze, de miért kérdezed?! – Azért, mert én annyira fázom.”

Polgár Teréz Eszter