Szimpatika – „Kovászember”

Lovagolni is a nagyapádtól tanultál?

Nem, neki nem lehettek lovai. A szocializmusban, a kolhozosítás idején a lovakat erőszakkal elvették az emberektől, és nagyrészt levágták. Nálunk a ló a nacionalizmus és urizálás szimbóluma lett, szabályosan üldözték. Bencze István lovas hagyományőrző barátom (egyébként fogorvos-szájsebész) tanított meg lovagolni 28 éves koromban. Ő hívott el a kazahsztáni lovas túrára is, engem és Béres Sándort, akivel együtt tanultam Pécsen.

Miért megy valaki ma Magyarországról lóháton bárhová – és miért pont Kazahsztánba?

István húsz éve jár ki. Az Emberek aranyban című régészeti kiállítást is az ő kapcsolatai segítségével hozták Magyarországra – talán láttad. A 2009-es kazah útjáról lóval jött vissza, ennek befejező szakaszán már én is részt vettem. Amikor 2012-ben szervezni kezdte a lovas túrát Kazahsztánba és vissza, tudtam, hogy ott a helyem. A feleségem azt mondta, ha elmegyek rá, vége a házasságunknak. El is váltunk. Szó szerint nem egyfelé vezetett az utunk. Én 2010-ben már megjártam Csíksomlyót lóval, sejtettem, mire vállalkozom, és semmiképp nem hagytam volna ki ezt az élményt.
Ha lóval utazol, egy nap alatt heteket élsz, egy év alatt évtizedeket. Annyi minden történik. Tudom, a kábítószeresek is ilyeneket mondanak, de nem mindegy, mi vált ki egy állapotot. Ez nem elmúlik és rombol, hanem megmarad és épít. Mintha becsatlakoznánk egy ősidők óta létező eseményáramba.

A kizökkent időt toljátok helyre? Visszatértek az emberi léptékhez?

Így van. És olyasminek a cselekvő részesei lehetünk, ami tiszteletet vált ki az emberekből. Ha léteznek halhatatlanok (hősök, szentek) – én úgy éreztem kint, hogy igen –, ők is jó szemmel néznek ránk. Ettől a lelkiismeretünk zöld utat kap, és amit teszünk, szabadságélménnyé válik.
Bezárom magam egy tevékenységbe, de közben megnyílok az igazi szabadságnak. Minden jelen van a világban valódi és álértelmében. A szexuális szabadosságnak sincs köze a szabadsághoz, ahogy emberek hitének a kigúnyolása sem sajtószabadság (ld. Franciaország). Ezek félreértelmezések. A szabadság csak akkor lehetséges, ha összhangban vagyunk valami nálunk többel. Mindennap történetet írunk azzal, ahogy és amiért részt veszünk eseményekben. Ez sokszor unalmas vagy rút, de néha nagyon szép. Én szép történetek nyomait keresem, ezekbe szeretnék bekapcsolódni, mert velük az örökidejűség is megérint. Ami a művészeknek az ihlet, a szenteknek extázis, az igazi utazónak, főleg a zarándoknak az átszellemültség. A kazah utat – csíksomlyói útjainkkal ellentétben – nem zarándoklatnak terveztük, de tiszteletadás is lett. Sok sírhoz ellátogattunk, ahogy a kazahok teszik, akik rendre felkeresik a batírok sírját.

Kik azok a batírok?

A batír vezér, olykor költő is. Minden ősi kultúrában zenekísérettel adták elő a verseket, a kazahoknál ez máig él. Az egész értelmiség a költők köré szerveződött. Egy Szulejmanov nevű költő és az általa szervezett mozgalom tudta például a kazahsztáni szovjet atomrobbantásokat megállítani. Nekik ma is fontosak a hőseik, annyira, hogy még mindig írnak róluk dalokat. Az oroszok a kommunista időkben is tudták, hogy a kazahok inkább meghalnak, de nem fogadnak el vezetőt csak a régi nemesi családok közül. Sztálin kivégeztette a kazah értelmiséget, de ezt a gyakorlatot mégsem sikerült megtörni. A kazahok a hőst akarják látni a világban. Minket is a batírokhoz hasonlítottak. És tudod, ez úgy működik, hogy akibe belelátnak egy erkölcsi pluszt, az meg is akar felelni ennek. Aki náluk a közösségért sokat tesz, idős korára „agszakál”-ként tisztelik.

Agg szakáll?

Pontosan. Egy életút vezethet el ehhez a címhez. Ezek a megbecsült öregek ott vannak a koncerteken, bárhol, helyük van, a jelenlétük tiszteletet parancsol, sőt, a fiataloknak is példaképek, megfelelő viselkedésre késztetnek.

Patriarchális társadalom?

Bizonyos értelemben igen, de nagyon becsülik a nőket. Rengeteg a női művész, tanár, iskolaigazgató és politikus is. A nőket védik, akik ezért bátran lehetnek nyíltak, mert senki nem fogja szexuális célzásnak tekinteni a kedvességüket. Nekünk azt mondták, ha nem veszekedős feleséget szeretnénk, kazah nőt vegyünk el. Direkt figyeltem, alárendeltek-e a nők, de nem: kiegyensúlyozottak, mert a helyükön érzik magukat.

Kazahsztán iszlám ország – ez mennyire meghatározó?

Belső-Ázsiában az iszlám megreformált, finom változata él. Kazahsztánban nincs csador, nem veszik túl szigorúan a vallást. Az iszlám a meglévő tengrista ősvallásra telepedett rá megőrizve számos elemét. Tengri (ld. tenger), a Végtelen tisztelete is megmaradt.

Ők mit gondolnak rólunk, magyarokról?

Kazahsztán ma is törzsekből épül fel. Van egy madjar nevű törzs, amelyről az orosz tudósok közt is elismert Kuskumbajev professzor írt könyvet, szerinte – szemben a magyar akadémiával – ez a törzs azok leszármazottaiból áll, akikhez Julianus barát kiment. Találkoztunk velük, ők hisznek a rokonságban. Az biztos, hogy a madjar törzs részt vett a kazah honfoglalásban, és számos szabadságmozgalom kiindulópontja volt a központjuk, Tor­gaj. Van egy mondás: „Ha valaki Torgajban leejt egy szál gyufát, lobban az ország.” Például egy XX. századi, Dulatov nevű madjar költő volt az oroszok elleni szabadságharc központi alakja is; Petőfi-verseket fordított, majd írt Petőfi stílusában, végül az oroszok kivégezték.

2012-ben mennyi időt töltöttetek Kazahsztánban?

Március 2-án Gödöllő mellől indultunk. Négy és fél hónapra terveztünk, benne két hajóúttal; maga a kint töltött idő két és fél hónapot tett ki. Nem volt még fű, ezért nagyon kellett a kísérőkocsi, vittük az abrakot. A Fekete-tengerig akartunk menni saját lovakkal, majd hajóval, de Galacból nem indultak hajók. El kellett mennünk Moldáviába. Ott derült ki, hogy felvizezték a kocsink gázolaját, leállt a motor, nem volt javítható. A lovainkat hazaküldtük már, és még nem volt érvényes a kazah vízumunk. Egy hetet dekkoltunk Odesszában, majd még kettőt a Krímben magyar segítséggel. Mikor beléphettünk Kazahsztánba, hirtelen minden gördülékennyé vált. Egy órán belül ott volt a polgármesteri hivatal, tejben-vajban fürösztöttek.
Náluk a bürokráciát a vezetők át tudják lépni, mert szavuk van. Nemzeti politizálás folyik, de nyitottak az idegenekre, és becsben tartják a kisebbségeiket. Az oroszok és az ukránok szeretnek ott élni. Van tévé, internet, mégis fontosabb, hogy összejárnak, énekelnek. Amikor vendégül láttak minket, sokszor alakult ki „énekpárbaj”: egy kazah dalra magyar népdallal válaszoltunk. A falu-megye-járáshatárokon is zenével fogadtak minket; sokszor a mi addigi utunkat is megénekelték benne. Új lovakat hoztak, fánkkal, erjesztett ló- és tevetejjel kínáltak. A lótej, a kumisz a boltokban is kapható, de a házi sokkal finomabb. Gyakran esett, márpedig az eső náluk azt jelenti, hogy Tengrinek különösen kedves a vendég. Hatalmas lakomákkal vártak minket. A főzőkultúrájuk gyökerei közösek a miénkkel: a pörkölt- és gulyásételek is megvannak, csak más a fűszerezésük.

Említetted a boltot. Az útjaitok során leszálltok a lóról, kikötitek egy bolt elé, és vesztek mondjuk kiflit meg szalámit?

Persze, de Kazahsztánban nem volt erre szükség. Sokszor már arra vágytunk, hogy lóra ülhessünk a sok evés után. Megvolt a napi távunk, de azt is a vendéglátóink találták ki, merre menjünk, hogy kikerüljük a sivatagot. Bencze Pisti kapcsolatai nagyon kellettek, a lovak váltását is ők működtették.

Milyen volt az ő lovaikon, egyáltalán, ismeretlen lovon ülni?

Ettől én is tartottam, de nem volt sok gondunk. Hetvennél több lovon ültünk fejenként az út során. Még lovasíjász-bemutatót is tartottunk. Remek lovaik vannak, magabiztos, nyugodt csődörök; nem törik meg, nem herélik ki őket. A fejüket fent tartják, ami Európában azt jelenti, a ló nincs belovagolva – ott nem. Csíksomlyóra a saját lovunkkal mentünk, az persze más volt: sokat gyalogoltunk, hogy kíméljük őket. De ott is gyakran előre tudtuk küldeni a csomagjainkat, hogy ne a ló cipelje. Úgy 40 km-t tettünk meg naponta.

Csíksomlyóra hányszor zarándokoltatok?

Kazahsztán felé is érintettük; de kétszer mentünk célzottan oda. Tavaly lett volna a harmadik alkalom, de sajnos baleset ért az első napon. Először 2010-ben a már említett két barátommal plusz Nagy Ferenc állatorvossal zarándokoltunk el. Gödöllőről indultunk, hogy ne kelljen átmennünk Budapesten. Anno volt infrastruktúra a lovak etetésére, pihentetésére, ma sztrádák vannak. Ha a nagy forgalom elől ki akarunk térni, kerülünk. Csíksomlyóra három-négy hét alatt érünk oda. Sok szervezéssel jár, hogy mindennap legyen, aki fogad minket a lovakkal. Papok, lelkészek, polgármesterek segítenek a legtöbbet, de a lovas hagyományőrző kapcsolatokban is bízhatunk – és Budapesttől távolodva egyre élőbb a hagyományos vendégszeretet.

Milyen visszajelzéseket kaptok: másoknak mit jelentenek a ti útjaitok?

Sokan úgy érzik, értük is zarándokolunk. A székelyeknél az is él, hogy a belső-ázsiai népek rokonaik; lelkesítette őket, mikor megtudták, hogy oda készülünk. Gyimesben az ezeréves határon szabályos ünnepséggel fogadtak minket, majd elbúcsúztattak. Ott történt meg először, ami Kazahsztánban aztán sorozatosan, hogy a településhatárig kísértek, és átadtak a fogadó csapatnak. Gyimesben úgy köszöntöttek minket, mint „kovászembereket”. A zarándok a szent és a mindennapi helyek, a múlt és jelen közt képez összeköttetést, illetve a különböző állomások közt is, ahogy meséli a kalandjait. A ló is kapocs a múlthoz, a természethez. Egy „hely szelleme” nagyon meg tud mutatkozni, amikor lassan megyünk és megtesszük, amit mi tehetünk.

Például korabeli ruhákba öltöztök.

Igen. Bencze Pisti XII. századi öltözékrekonstrukcióban – az Iparművészeti Egyetem viselettörténeti tanszékvezetője készítette neki –, Sándor és én csikósruhában utazunk, a régi betyárok öltözékében. A Habsburgok idején a nép sok betyárban hőst látott. Persze más a történelemhűség és a népi emlékezet; a képzelet mitologizál, de nem alaptalanul. És ahogy a kazahoknál is látjuk, ha valakibe belevetítik a hőst, annak ez visszahat az erkölcsiségére. Rózsa Sándorról például tudjuk, hogy nem engedte a káromkodást a betyárjainak. A korabeli jegyzőkönyvek erről nem szólnak, pusztán lajstromba vették a bűnöket. Amikor ilyet olvasok, eszembe szokott jutni a tavalyi balesetem. Az orvosi papíron ennyi állt: leesett a lóról, lova rálépett, hét bordája eltört. Ez a valóság. De aki ezt száz év múlva olvassa, azt fogja hinni, hogy „ez nem tudott lovagolni”, és hogy „milyen lova volt ennek?!”. Nem tudják majd, hogy a ló több száz méteren át húzott, kereste az egyensúlyát, nem akart rám lépni, csak szabadulni; hogy halálközeli élményem volt – és hogy olcsón megúsztam, mert szerencsémre kijutottam a kengyelből. Pedig ez az igazság.

Ha a következő tíz évedre gondolsz, mit látsz? Lehet, hogy egyszer megkér valaki, hogy ne utazz el hónapokra, és te nem utazol?

Lehet. De egyelőre utakat látok. A Kárpát-medence megkerülése lesz az első, idén tavasszal. Majd nagyon szeretnék egy múzeumot létrehozni a nagyapámtól örökölt igen jelentős néprajzi gyűjteményemből. Nemcsak a földművelés használati tárgyait fogom bemutatni, de komplett kovács-, bognár-, fésűsműhelyt rendezek be, plusz egy kis bányászmúzeumot.
Nyugati mintára interaktív lesz, mindent meg lehet fogni, kipróbálni, de a múzeum felépítése a kazah példát követi majd: vagyis egy település történetét az ott élő hírességeken keresztül mutatja be egészen az ősidőktől máig. A személyesség teszi élményszerűvé a tárgyak nézegetését. Egy kazah múzeumban a régmúltból indul a látogató: be van rendezve egy jurta, tele nomád használati eszközökkel, és ami a legfontosabb, két-három ott élő batír életét ismerhetjük meg. A következő terem már az iszlámot felvett kazahoké, majd a XX. század bemutatása költők, tanárok, tudósok köré épül. Ahogy megérkezünk a jelenbe, találkozhatunk azokkal is, akikre ma nagy tisztelettel néznek. Meglepve láttuk az egyik kiállítás végén a 2009-es kazah út magyar lovasainak emléket állító vitrint!