Újra első randi - anyaszemmel

Miközben a gyerekekkel araszoltam kifelé a városból a pénteki csúcsban, olyan izgatottság fogott el, mint már nagyon régen, hiszen randim lesz este! A lányaim vihogtak is egész úton, hogy mi van anyu, száz éve Apával randizol...

Ez így van, huszonegy éve ismerjük egymást, de lassan tizenhét éve, mióta a gyerekszereplők is „színre léptek”, nem túl gyakran voltunk kettesben. Persze voltunk itt-ott, külföldön is néhány napot, sőt, Ádám fiunk egyszer heteket töltött a Mamáéknál, amíg mi turnén voltunk, de olyan „szokványos” színház, mozi vagy vacsi ritkán jött össze. Most, hogy a legkisebb is elmúlt tizennégy hónapos, hagytam magam rábeszélni két teljesen gyerekmentes estére. Eddig Dávid fiam mindig velem volt, még ha a testvérei a Mamánál aludtak is, de most már hiányoznak neki a többiek, nem szívesen jön el velem, ha ők maradhatnak. Úgyhogy itt az ideje, hogy ő is részese legyen annak a titoknak, ami a nagyszülők-unokák között alakul, mikor nincs ott apa-anya. Ő ugyanúgy tudomást se vett a távozásomról, mint a nagyobbak, ez persze egy kicsit rosszul esett, még ha ennek kéne a legjobban örülnöm jelen helyzetben, akkor is.

Szóval igazi randink volt, én úgy készültem otthon, mint húszéves koromban, válogattam a ruhásszekrényben, szépítkeztem a tükör előtt – és vártam, hogy mikor csenget. Ő megjött, letette a laptopot, és ezt alig hittem, de kikapcsolta a telefont is és előhúzott két koncertjegyet, majd ismertette a előttünk álló harminchat óra programját. Persze, hogy potyogtak a könnyeim, olyan volt az egész, mint a romantikus filmekben, akkor éreztem így, amikor megkérte a kezem. Nagyon szép este volt, késő éjszakáig beszélgettünk egy üveg shiraz mellett.

Másnap reggel a csöndre keltem, ami ebben a lakásban teljesen abszurd, így aztán azonnal hívtam is Anyukámat, hogy halljam a hangjukat. Természetesen a Mamánál nyolcig aludt a kicsi is (itthon hat körül jön le a mi ágyunkba), a többiek egymás szavába vágva beszéltek friss kuglófról, épülő hóvárról és arról, hogy ugye csak holnap megyünk értük. Igen, hiszen még előttünk volt egy óriási budapesti séta, Széchenyi fürdővel, forralt borral, kiállítással, kávéházzal, és ugyan a színházba mégse kaptunk jegyet, de helyette egy Duna-parti vendéglőben vacsoráztunk, gyertyafényben, pezsgővel. Ami a legjobb és egyben a legszokatlanabb volt, hogy egész nap úgy beszélgettünk, hogy senki nem szakított félbe, hogy végig csak egymás kezét fogtuk (ilyen tényleg soha nem fordul elő, hiszen minden kezünkre jut gyerek)! Néha ugyan körbenéztem az utcán, mire rájöttem, hogy most nem kell keresnem a szememmel a gyerekeket, néhányszor felkaptam a fejem egy-egy „anya!” kiáltásra, de azért nagyon jó volt pár órára csak feleségnek lenni. Köszönöm.

Loptunk magunknak három napot! Na jó, tulajdonképpen EGY EGÉSZ napot, előtte egy estét és utána egy délelőttöt...de csak ketten voltunk. Rájöttem, néha ilyen is kell!