Sok a duma!

Mindenki a maga szabadságának gondnoka, legyen szíves ennek tudatában eljárni a tudatában; mit enged be, és persze mikor lelke bugyraiba?

Naná, hogy két külön felvetés ez – akár a lenni, vagy nem lenni toposz – súlyukkal nyomatékosítva a kiszolgáltatottságot... Külön-külön még adekvátak feleleteink, miszerint mindent vagy mindig, de egyidejű applikálásuk nyomasztó függőség.

Mindent? Igen, és egy lapra, ha lehet! Minap otthon felejtettem kifejezetten okos telefonomat, túlélésem zálogát. Az utóbbi tagmondat nélkül bagatellnek gondolhatnánk az eseményt, de fogadok, most önök is meglapogatták zsebeiket, kompenzálandó a legfontosabb hozzátartozó eltűnésének gondolatával felmerülő pillanatnyi frászt! Bizony, pánik a javából, ha nincs, lemerül, vagy felmondja szolgálatát csodafegyverünk, mint a civilizált világ kihívásaira adott válaszcsapás eszköze.

Nem voltam rest leizzadni rögvest, már-már a sztrádán vállalt szabálytalanság kockázatától sem riadva, hogy kijavítsam e gondatlanságból elkövetett rendellenességet megszokott rendszeremben. Hiába görgették elmém mikroprocesszorai a naptár menüpontja alatt bejegyzetteket, hívtak elő híváslistát és levelezést, osztottak, szoroztak emléktöredékeket, minduntalan a teljes megsemmisülés százalékos esélyeit prognosztizáltam az elkövetkezendő munkanap vetületében, amennyiben nem jutok hozzá külső csatlakozású agyvelőmhöz, de azonnal. Elképzelhetetlen lettem, nem csak mások, önvalóm számára is.

Mindig? Természetesen. Legyen reggel, dél vagy este, az éter hullámait tekintve nonstop az égbolt! Magam is éjjelnappaliként kívánok működni, üzenetek sokaságára állok nyitva huszonnégy órán át, lassan topográfiai korlátok nélkül. El is várom az elérhetőséget – bár tudva tudván micsoda különbség az éj tehetetlen idején, vagy napi bontásban szembesülni bármivel – dafke rátenyerelek a küldésgombra, napszaktól független. Mindent és mindig! Ki tudja, mi múlik ezen?

Senki. Így aztán sok a duma, s a biztonság kedvéért nem csak az alja, de a teteje is sok. Ha volt is valós mondandó, ott bolyong e kommunikációs légvárépítés táguló labirintusában, hol kifinomult kommunikációs eszközök virtualizálják emberi kapcsolataink ez idág elérhetetlen, de kézzelfogható elemeit is. Már ha nem hagyom otthon a készüléket.

Persze, még sosem voltunk ennyien tagjai egy közösségnek, és ez jó!

Ámbár, még sosem voltunk ennyien tagjai egy közösségnek, és ez nem jó!

Élni, vagy visszaélni vele: az itt a kérdés. Az pedig nem, hogy ennek okán kulcsfontosságú lenne a minőség. A tartalom és felhasználás minősége.

A tömeghatás populációnk jellemzője, de a lehetőség, hogy gyakorlásának eszköztára bárki számára elérhető, valódi újdonság! Nem beszélve a hatásfokról, hogy az egyén társadalomra gyakorolt befolyása független valós hatalmi, tudásbéli, vallási stb. bázisaitól, hogy a világhálón bármikor támadhat szikra egy gondolat nyomán.

Tisztító- és pusztítótűzként egyaránt. Ez tartalmi felelősség. Hogy jellemzően több a füstje, mint a lángja, már felhasználói.

Élni, vagy visszaélni vele? Virtuális jelenlétünk a létezés valóságos kivetüléseit kérdőjelezi, hiszen túl a net-anonimitás hőskorán, még mindig alacsonyan szállnak a like-ok, sülnek el a kommentárok, akár névvel, címmel láttamozva a mennyei, vagy pokoli teóriák sokaságát. Tömeges az állásfoglalás, ez jó. De a véleménynyilvánítás valós tét, azaz a szembesülés élménye nélkül, csak a látszat demokráciája, és ez nem jó. Miként védekezünk a mindent és mindig kiszolgáltatottsága ellen hús-vér tapasztalatok hiányában?

Nota bene, még mindig ott a cselekvés – tán egyetlen valós szinonimájaként a szabadságnak – mint az önkifejezés legbiztosabb formája, s minden megvalósítási terv része. Leszokni róla nem tanácsos, vagy csak a duma marad. Abból meg már nagyon sok. Tömegesen, egyénileg egyaránt.