Szimpatika – Meghasadva

Amikor Istvánt 25 évesen skizofréniával diagnosztizálták, számára nem létezett – saját belső világán kívüli – realitás. Két év kellett, hogy első csatáját megnyerje a betegséggel szemben, de azóta is naponta küzd vele; egyre több győzelemmel a háta mögött, egyre erősebben. Hála őszinteségének, megértek valamit abból, milyen lehet, amikor az énünket védő átjárót nem mi nyitjuk-zárjuk, hanem kikerül uralmunk alól és szabadon leng, beengedve bármit. De olyan letisztultan képes megfogalmazni, amit átélt, hogy azt érzem, ez a szelíd-barna szemű, jóképű fiú tudatosabb, sőt kiegyensúlyozottabb, mint a legtöbb egészséges ember, akit ismerek.

Hogyan kezdődött a betegséged?

A skizofrénia a negyedik lépés volt. Kamaszkori depresszióból indult: megkérdőjeleztem a személyiségem pozitív oldalait, egyre befelé fordulóbb lettem. Ez főiskolásként átcsapott neurózisba, és mind jobban elszakadtam a külvilágtól. Kiutakat keresve kezdtem el különböző vallásokról olvasni: keresztény lelkiségi irodalmat, ill. az antik görög és főleg egyiptomi hitvilágról szóló munkákat – az ősi hitekben próbáltam megkapaszkodni, ahogy távolodtam a valóságtól, a csekkbefizetéstől, a tanulmányaimtól... Az olvasmányaim lassan beszippantottak; építgettem magamban egy elképzelt új világot, a régi helyén. Ez már a pszichózis kezdetét jelentette. A betegségem erősödésével próbáltam úgy gondolkozni, abban és úgy hinni, mint az ősi egyiptomiak. Biztosan furcsa, miért pont ezt választottam, de szobrászként mindig vonzódtam az antik kultúrákhoz. A saját realitásérzékemet erőszakoltam meg, olyan sikeresen, hogy megbomlott a külső világgal való kapcsolatom... Amiről olvastam, vonzott, húzott. Érdekesebbnek tűnt, mint az élet. Ez összefüggött a neveltetésemmel is, nem nagyon kapcsoltak be a világba, nem tanítottak meg boldogulni benne. A testvéreimnek ment, nekem nem.
De azért elvégeztél egy középiskolát, majd főiskolát...

Csak lassan vesztettem el a realitásérzékem. A begubózásomat épp egy középiskolai tanárom reakciója váltotta ki: belém gyalogolt, lehordott, és nagyon negatív képet festett rólam. Valószínűleg azért sérültem ettől annyira, mert apám hasonlóan megsemmisítően bánt velem, és ezt anyám szeretete sem tudta érvényteleníteni.

Pedig az apáknak a világba való beilleszkedést kellene segíteniük. Barátaid voltak?

Igen, de nem vették észre, mennyire meggyengült az énképem; sokáig nem látszódott semmi. A szüleim sem értették, mi bajom, ma sem értik. Amit látnak, számukra az van. Pedig, amikor neurózisba fordult a depresszióm, rettenetesen szenvedtem. Minden távoli lett, amiről korábban azt hittem, én gondolom, hiszem – minden, ami én voltam. Az ösztönös gondolkozásom is megszűnt. A belső világom idegenné vált, a személyiségem megrendült, szétesett minden. És a legrosszabb, hogy nem töltötte be a helyét semmi, csak ürességet éreztem.

Nem kértél segítséget?

De. Azt álmodtam, hogy sebesen zuhanok egy sötét kútba, és amikor a félelemtől felriadtam, éreztem, ha most nem fogok meg valamit, végleg elszakadok a világtól, belesüllyedek a saját elmémbe. Meg kellett kapaszkodnom egy székbe. Akkor, a kút-álomból felébredve imádkoztam először, és az után kezdtem pszichiáterhez járni. Sajnos az orvos nem látott elég súlyos esetnek, túl értelmesen fejeztem ki magam. Havonta egyszer elbeszélgettünk, közben pedig rettenetesen romlott az állapotom, haladtam a pszichózis felé: építettem a fantáziavilágomat. Csak otthon éreztem magam biztonságban, feküdtem és olvastam. De amikor dolgoztam, az is mellékes, érdektelen maradt az olvasmányaimhoz képest. Egyetlen barátom volt, akivel meg tudtam osztani a félelmeimet, a pszichózisba merülve szintén hozzá fordultam.

Amikor imádkoztál, kihez szóltál?

Ha igazán mélyen vagy, akkor „az” Istenhez imádkozol, nem egyiptomi istenekhez. Én ebben a kétségbeesett állapotomban lettem keresztény. Az ima sokat segített, kifelé vitt magamból, ahogy az is, hogy elköltöztem, tanítani kezdtem. A barátom hívott az ő városába, munkát szerzett nekem, emberek közé vitt. Elkezdtek épülni a kapcsolataim, belépett az öröm az életembe. Szerettek, töltődtem, nyíltam. És ekkor, 2001-ben jelentkezett a skizofrénia. A neurózis önmagamtól, a pszichózis a világtól vágott el – a skizofrénia pedig már a személyiségem felbomlását jelentette.

Általában fiatal felnőttkorban jelenik meg, mint nálad is.

Igen. Nem tudják, mi okozza, genetikusok is kutatják. Több minden elősegítheti annál, aki hajlamos rá, pl. a drog, az alváshiány. Nálam az utóbbi játszott közre. Majdnem gyógyultnak hittem magam, holott csak jó időszakot éltem. Keveset aludtam, alig ettem; vallási túldimenzionálásba csúsztam át; keményen dolgoztam, akkor is, amikor pihenhettem volna. Szigorú keretek közt éltem, közben pedig átengedtem az életem irányítását a legjobb barátomnak, mivel gyenge volt az énem; de ezzel csak tovább gyengítettem. Meghasonulsz, ha nem aszerint működsz, aki te lennél, hiába akarja a másik a legjobbat. Nem kellett gondolkodnom, döntenem: ami látszólag segít, valójában árt. De erre csak később eszméltem rá. Akkoriban nem gondolkodtam, nem aludtam, gyengült az énem – és vele az akaratom. Próbáltam megrendszabályozni magam, a nyári szünetben is dolgoztam, hátha segít, megtart. De téves út volt. Jöttek az átcsúszások, és megjelent egy fontos tünet: elkezdtem hangokat hallani.

Mit gondoltál, mi történik veled?

Hogy angyalok vagy ördögök szólnak. De igazából csak negatív hangok voltak. Irányítottak, megaláztak. Mondok példát. Sétáltam, és megszólalt bennem valaki, férfihangon. Nem igazi emberi hang, félig gondolat, de érzékeltem, hogy nem tőlem jön. Azt parancsolta, forduljak jobbra. Meg kellett tennem. Azután balra irányított, majd megint jobbra, és egészen addig űzött, míg egy sikátorfélében találtam magam. Akkor így szólt: „Most nézd meg, hol vagy!”. És hallottam a nevetését.

Hátborzongató... Feltetted a kérdést, hogy ez valóság vagy csak képzeled?

Ma úgy gondolom, hogy legyengült a lelki immunrendszerem, ezért érhettek ezek a behatások. De valós volt, hogy valaki beleszól az agyamba, és az tényleg hátborzongató. Minden vacsora előtt azt mondta, ha eszem, a sátánt éltetem vele. Nem mertem enni. Tanítás közben kényszerített, boruljak le a gyerekek előtt, és kérjem a bocsánatukat, mert ha nem teszem meg, akkor egy senki vagyok. És mert nem tettem meg, gyalázott. Emberek között maradt bennem némi kontroll. Látszott a zavarodottságom, de hogy mi zajlik a mélyben, az nem. A barátom minden percét rám szánta, csakhogy én már teljesen a hangok bábja lettem. Csontsoványra fogyva kerültem kórházba. Érdekes módon ez az egész megsemmisült személyiség, a hangok irányításában élt szenvedés még mindig jobb volt, mint az azt követő időszak. Az első gyógyszer bevétele után lényegében eltűntek a hangok. De a káosz maradt, gyengén és akarattalanul vegetáltam, majd amikor a kuszaság is megszűnt, a semmiben találtam magam. Teljesen kiüresedtem. És feladtam. Mondtam a barátomnak meg Istennek: „köszönöm, de ennyi”. Sokáig abban éltem, hogy innen nincs visszaút, rombolódom tovább, majd egyszer csak az utcán fogok feküdni és meghalok.

Olyan szinten kiüresedsz, hogy kiszáll belőled a lélek? Mégis a kontroll maradékának tűnik, hogy ha már nem irányíthatsz semmit, azt eldöntheted: nem csinálod tovább.

Nekem az orvosok mindig azt mondták, szerencsére az énemnek maradt egy sértetlen része. Nem lettem őrült. Az őrület jeleit cipelve, de nem szakadtam el teljesen a világtól. Egy szál megtartott. Két évig éltem ebben a feladom-állapotban. Közben alkalmi munkákat vállaltam, pl. takarítottam. Rengeteget köszönhetek az akkori barátnőmnek. Még a felívelő szakaszomban ismertem meg, és bár a gyengülésemkor szakítottam vele, meglátogatott a kórházban. Rákérdeztem, folytatná-e velem. Úgy döntött, igen, pedig látta az állapotomat; utólag azt mondta, katasztrofális volt. De valamiért szeretett. Ő tartotta az életemet, döntött helyettem – tényleg rászorultam. Megmondtam neki, hogy feladtam, de nem érdekelte; hajtott, hogy éljek, keressek munkát. És amikor épületszobrászként sikerült elhelyezkednem, csodálatos módon az öröm ismét belépett az életembe. A munkán keresztül tudtam újra megkapaszkodni; annyi idő után érezni, hogy élek. Megértettem, hogy ha az ember fel is adja, ez nem biztos, hogy végleges, van „mégsem”. Nekem ezt átélni és elhinni: óriási élmény volt. Kitágult az élet, egyre jobb állásokat találtam, képes lettem váltani. A párkapcsolatban is. Ahogy elkezdtem önmagamra hasonlítani, a barátnőmmel már nem fértünk össze. Szakítottam. Megsirattunk mindketten, de jól döntöttem. Két héttel később ismerkedtem meg a lánnyal, akit egy év múlva feleségül vettem. Mintha rögtön mindent értett volna abból, amit elmeséltem neki a kálváriámról, és nem ijedt meg tőle, ellenkezőleg. Hitt és hisz a teljes gyógyulásomban. A kisfiunk 2,5 éves, most várjuk a kislányunkat.

Felgyorsultak az események...

Igen, elkezdtem élni. Fantasztikus volt, hogy lélek tölt el, nem a semmi. Azt hiszem, azon a döntésen is múlott, hogy élni akarok. Nem lett minden rózsaszín, előfordultak visszaesések, de olyan mélységek sohasem, mint azelőtt. Nagy ritkán megszólalnak a hangok, de nem veszek tudomást róluk, nem tudnak lehúzni. Ha kétségbe is esem, nagyon rövid ideig tart: arra gondolok, ismerem ezt a kört, de nem hagyom magam, meg kell szakítani, elkezdeni cselekedni – bármit, csak nem magamba fordulni. És tudatosítani, hogy most ezt érzem, de el fog múlni. Én, ha nem is a gyógyulásban hiszek, abban igen, hogy a személyiségem ép része erősebb lehet a betegségnél. Ha jön egy gyenge szakasz és elakad a gondolkodásom, ami tipikus tünet, akkor nem pánikba esem, hanem küzdök: előveszek egy papírt, és kierőszakolom a gondolatok egymásutánját. Nagyon sok részegységből áll a személyiség, sok minden működik, de ha pl. új gondolatkörbe ütközöm, leblokkolok, kínkeservesen kell tekernem a fogaskerekeket. Ezért naponta szánok időt annak gyakorlására, hogy végigvigyek egy-egy gondolatmenetet. Ahogy arra is, hogy újra és újra elfogadjam magam a sérültségemmel együtt, tudatosítva, hogy másoknak meg más nehéz. Filmen láttam egy táncoló férfit, akinek a fél lába fából volt. Biztosan átment azon a szakaszon, amikor azt érezte, sosem fog tudni dolgozni, csökkent értékű. De elkezdte használni a falábát, nem sajnálta magát, és ahogy gyakorolt, egyre ügyesebb lett, míg végül ugyanolyan felszabadultan örülhetett a táncnak, mint bárki más. Ez az én ars poeticám.

Sokan vagyunk, akik az ellenkező utat járjuk: ép lábbal sem táncolunk, vagy évek óta nem gondolkodunk. Inkább tévézünk (olvasgatunk), és közben arra vágyunk, hogy kicsivel több életet élhessünk, mint egy.