Szimpatika – „Infantilis marha vagyok”

Ezt 2005-ben fogalmazta így. Most mégis Budapesten találkozunk, nem imádott falujában, Kékkúton. A Centrál Kávéházba beszéltük meg. Tyutyu – én csak így hívom – éppen Sára lányától köszön el. És látom, már szürke a cipője…

Nyolcvannyolc óta élsz Kékkúton, a saját különbejáratú arborétumodban.

És néha már azt se tudom, hol van Budapest. Volt, hogy 3 évig nem jártam erre.

Most mégis…

Mert Parti Nagy Lajos barátom írt egy fantasztikus mesekötetet, a Pecsenyehattyút, abból meg hangoskönyvet csináltunk, és most ezt a 13 szépséges mesét próbáljuk „eladni”. Gyönyörű volt ebben a nyelvben, megannyi nyelvi leleményben lubickolni! Kirándultam a gyereklétembe, aztán színészként végiggondoltam a szöveget, amit mondok, és közben észre sem vettem, már megint visszakóboroltam gyereknek. Jó volt – és most kellett csinálnom, amikor már felnőttem a mesékhez.

Ne keseríts! Ugye, felnőtt azért nem lettél?

Ha az ízületeimet meg a csontjaimat faggatod – bizony felnőttem. De különben infantilis marha vagyok. A felnőtté válás nem mindenkinek áll jól. Meg ha megkaparod, a legtöbb ember nem is nőtt fel. Nem felnőttek, ahogyan az apám vagy a nagyapám azok voltak: mögöttük teljesítmény és felelősség állt, ők meg tudták tartani a rájuk bízott dolgok méltóságát minden sugallat ellenére. Azok, akik eltolják maguktól a felelősséget, akik áthárítanak, azok nem felnőtté válnak, csupán kapcsolati tőkésekké lesznek.

Hogyan lesz az örök lázadóból felelősségteljes nem-felnőtt?

Úgy, hogy színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal, hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról. Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal inkább az, amit közlünk, amit képviselünk. Akkor is, amikor éppen kiröhögjük az életünket, akkor is, amikor beismerjük a kacajok mögötti szorongásainkat. Tegnap épp Garassal ültem órákat – és röhögtünk. Azon, hogy mi, ősmasszívumok már csak így bírunk ki mindent. Hiszen ebben telt az életünk: hogy már csak ezt kell kibírnunk. És jött, jön egy újabb „már csak ezt”. Ha mindet kibírjuk, örökéletűek leszünk. És közben nevetünk a mai, mindent tudó, nagyképű harmincasokon, meg azon, amivé az országot tették. De szerintem ez nem mehet így a végtelenségig. Jönnie kell egy nemzedéknek, amelyiket már nem lehet tovább hülyeségekkel és ígéretekkel etetni, akik kihányják a nadrágszíj behúzásáról szóló örökletes mondatokat – vagy elmennek innen kiereszteni a nadrágszíjat és akkor majd nézhetünk.

Mintha nem nagyon szólna erről se a színház, se a mozi, se az irodalom.

Ez bizony, tisztelet a kivételnek, többnyire így van. Mintha kimaradnánk a saját történeteinkből. Pedig a mi életünk kis projekt, nem kerülne túl sokba. Az építészet a jó párhuzam arra, ami történik. Valamelyik nap álltam a pesti oldalon a Nobel-díjasokról elnevezett gazos telken, ráláttam a Nemzeti Színház, a MÜPA meg a Lágymányosi híd elkeserítő hármasára, és az jutott eszembe, hogy nálunk is sokminden épül, csak épp nem szépül. Paulo Viriglio azt írja, hogy minden, ami nem a jövőnek épül, az egyszerű telekspekuláció. Hát én ezt érzem a mai hazai kultúrában. Az idő gyarmatosítása folyik, mi meg lassan mindannyian szellemi és fizikai telekspekuláció áldozataivá válunk. 2010-ben ott tartunk, ami már 80-ban is kevés lett volna.

„Van, amihez ragaszkodni kell. Ilyen az igen és a nem.” Ezt a hatvanadik születésnapja körül mondta Tyutyu. Merész és nagyívű vállalás.

Azért járok egyre kevesebbet színházba, mert túl sokszor érzem, hogy ezt én láttam már!

Ami ma Magyarországon modern színház, az jórészt megtörtént velünk már a 80-as években. A vak ló bátorságával küzdünk, miközben Moliére vagy Bulgakov „gyávaságára” lenne szükségünk. Az utolsó húsz évben végig kellett néznem, ahogyan a kultúrpolitikának nevezett valami ki akart találni bennünket. Ahogy mindenki mást is… ahelyett, hogy kultúrpolitika helyett politikai kultúrát teremtettek volna. Ezen a kényszerpályán a színház is betagozódik, hogy túléljen. És ennek ára van.

És ezt azért nem illene a világ általános állapotjára fogni…

De nem ám! Vannak országok, ahol nem állt meg a gondolkodás – pedig ugyanez a civilizációs borzalom veszi körül őket is. Nézd meg, mivé lett a hazai tárgyi kultúránk, mi ömlik a képernyőkről, a reklámokból! Amikor a tárgyaink, még a műtárgyaink is elmennek a használhatatlan, a jövőtlen semmi felé, akkor szellemileg is megérkeztünk a gagyi földjére.

Isten hozott a sikeres televíziózás világában, ahol két reklám közé ékelünk egy célközönségre hivatkozó…

…gagyit, mondd csak ki bátran, megteheted, az egész életed, munkád ennek tagadásáról szólt… Ahol az életet eseménnyé silányítják, ahol a verseny arra megy ki, hogy ki tudja kihozni az emberből a legalantasabbat, ahol a közélet egykor megbecsült figurái vacsoracsatáznak jónak hitt gázsiért, pedig ők hozzák a reklámbevételt, melynek egy százalékát sem kapják meg, és szereplésükkel szalonképessé teszik a gagyit – ott nemigen lehet föltenni azt a kérdést, hogy van-e még lejjebb?! Osztrovszkij mondja gyilkos iróniával: és akkor kiszólt a lyuk a gödörből… Erre nem magyarázat az az önfelmentés, hogy egyébként nem ismerné őket a kutya se. Mert én például sosem vállaltam ilyesmit, mégis megismer kutya is, macska is.

„Generációm férfi idolja, hőse, mindannyiunk nagy, közös, beteljesült szerelme, példaképe, vetélytársa voltál. Talán inkább azért, mert egyike vagy azoknak az emblematikus alakoknak, akik gondolkodásukkal, személyiségükkel, művészi véleményükkel formáltátok a körülöttünk lévő világot, kalapáltátok világnézetünket, kupáltátok ízlésünket.”

Novák Eszter születésnapi köszöntője Tyutyuhoz, 2008Mindig büszke leszek arra, hogy az én műsoromban mondtad ki még 1977-ben a lefúrt lábú színészetet, amivel egy teljes, nem csupán színházi korszakot jellemeztél.

Akkoriban divat volt a színház, de műhely is. Nagyon komoly szakmai munka folyt. Munka most is van, szakmai nagyon ritkán. A próbafolyamat szépséges gyötrelmét nem szabad megúszni. Ezt nem helyettesítheti, ha a rendező otthon kitalálja, én meg odaállok, ahová ő mutat. Mert ez megúszás, olyan attitűd, ami történelmi léptékben is leszoktat az önálló gondolkodásról. Lefúrt agyú színészet lesz belőle. És most sem csak a színházról beszélek. A lefúrt lábú színészet akkor arról szólt, hogy hibernált társadalomban minden, ami mozog, deviánsnak látszik. Most minimum két hibernált társadalom létezik egyetlen országon belül – hát ez a mi csendes evolúciónk.

Akkor most ez az életünk vagy a sorsunk?

Óriási a versenyfutás a két szó, a két szó tartalma között. Az élet úgy teljes, ha nem eladó. Ha sors, azaz tartalom tölti ki.

Ezt régebben mindig bor mellett beszéltük meg…

A bor az apropó volt. A lényeg a beszélgetés. A megnyílás – mint amikor a filmet előhívják. Hajnóczy Péter barátom, Isten nyugtassa, anno az Egyetem Presszóban (de kár, hogy az a hely sincs már meg), máskor a Múzeum Kávéházban (az szerencsére még megvan) ült és ivott. És írt. És minél többet ivott, annál világosabban, pontosabban fogalmazott. Talán épp tőle hallottam először a hetvenes-nyocvanas évek bon mot-ját, miszerint a magyar értelmiségnek két útja van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

Mint a nagy beszélgetéseinkkor még Veszprémben, Latinovits Zoltánnal.

Azok voltak az igazi filmelőhívásos beszélgetések. Nekem az igazi egyetemem.

Sose felejtem el azt a napot, amikor Latinovits veled és egy ajtóval próbált egész délelőtt, és abban a sok bejövetelben ott rejlett egy egész világ.

Fantasztikus próba volt. Utána azt mondta: Látod, Gyurka, ha a szakma egy lepedő, akkor ez ma a csücske volt – el ne ereszd!

Olyan barát nem sokszor adatik az életben…

Nekem a szakmámból négy barátom volt összesen. Latinovits, Bódy Gábor, Őze Lajos meg Gobbi Hilda. Már nem tudom, melyikük mondta, hogy a nagy színészek magányosak, az epizodisták között viszont örök barátságok szövődnek. Nehogy azt hidd, hogy csak a múltban élek. Azért nézek vissza, mert ha tetszik, ha nem, az embernek van egy múltja. Jelenem meg csak akkor és attól, ha képes vagyok reflektálni a múltamra és a jövőmre is.

„Hatvanévesen nem engedik az embert működni vagy inkább működtetni. Van egy súlyos előítélet, miszerint negyven-ötven éves korig lehet, utána nem.” Ezt is Tyutyu mondta a rendezései megítélése kapcsán. De ne feledjék: sosem csak a színházról beszél…