Szimpatika – „Szabadabbnak éreztem magam”

Aki manapság modell szeretne lenni, nagyjából tudja, hol kezdje, hiszen kiépültek a megfelelő csatornák. Miként működött mindez, amikor Ön bekerült a szakmába?

Gyermekkorukban akkor is biztos sokan álmodoztak arról, hogy modellek lesznek, csatornák azonban nem lé-teztek. Manapság aki modell szeretne lenni, csináltat magáról egy anyagot, leadja egy ügynökségnek, akik castingokat tartanak, és megpróbálják kiközvetíteni. Akkoriban gyakorlatilag mindenki véletlenszerűen lett modell: én is, és amennyire tudom, a többiek is. Valaki valahol megpillantott, fantáziát látott benned, lefényké-pezett, és bent maradtál a szakmában. Minden ezzel foglalkozó embernek volt egy notesze, benne pár potenciá-lis lánnyal, őket foglalkoztatták. A szocializmusban persze megpróbálták a dolgot szakmai szintre emelni, bete-relték a lányokat egy kötelező tanfolyamra, de az oktatóknak kevesebb fogalmuk volt a dologról, mint akiknek meg kellett küzdeniük a papírért.

Önt hogyan fedezték fel?

Több párhuzamos szálon. Az első ezek közül Sándor Pál Szeressétek Ódor Emíliát című filmje volt, melyhez Budapest összes leánygimnáziumában kereste a szereplőket, és engem is beválasztott közéjük. Vagyis elindul-hatott volna a színészi karrierem, de szerencsére a harminc napos forgatás alatt felmértem, hogy abszolút tehet-ségtelen vagyok a színjátszáshoz… Ezt követően, már érettségi után elmentem spanyol tolmácsként dolgozni. A Rotschild Szalonban szerveztem programot egy dél-amerikai küldöttség tagjai feleségei számára, de az egyik manöken nem jött el a bemutatóra, így aztán Rotschild Klári néni, a divatszakma akkori guruja megkért, hogy ugorjak be a helyére. Jó kalandnak tűnt, igent mondtam, és a következő nagybemutatón már én is ott találtam magam a kifutón. De még ez sem tűnt egy komoly karrier kezdetének. Nem sokkal ezután egy híres fotós lánya, Németh Andrea megkért, hogy hadd készítsen rólam fotókat az Iparművészeti Főiskolán tartandó vizsgakiállí-tásra. A Fabulon pedig megvette azt a képet ebből az első sorozatból, ami aztán olyan híres lett, és mozaikvál-tozatban a Kálvin téren is kint volt. Tehát ez is teljesen véletlenszerűen alakult, de végül a véletlenekből össze-állt a kép, ami 20 évre meghatározta az életemet.

Mennyiben más egy mai modell munkája, mint amit Ön végzett?

Mindössze a munka lényege azonos. Manapság már sokkal inkább tekinthető szakmának ez az egész, mint az én időmben, régen viszont minden hosszabb távra szólt: aki bekerült a körbe, ott tudott maradni. Ezzel szemben ma a legnagyobb sztárokat leszámítva nagyon hamar bekerülnek a lányok a rendszerbe, és ugyanilyen gyorsan ki is kopnak onnan. Ezt roppant károsnak tartom, főleg annak fényében, hogy amikor én voltam aktív, 18 éves kor alatt nem is lehetett elkezdeni ezt a pályát, ma azonban sokkal fiatalabbak is dolgoznak a kifutókon. Már-pedig ahhoz érettebbnek kell lenni, hogy valaki ennyire kevés idő leforgása alatt sérülés nélkül tudjon be-, majd kikerülni innen. Olyan ez, mintha elhúznánk egy gyerek előtt egy mézesmadzagot, de mire érte nyúlna, már el is rántanánk onnan. Valahol biztosan meg kellene húzni egy határvonalat. Pontosan nem tudom, hogy hol, nem is az én dolgom ezt megállapítani, de anyaként, felnőtt emberként, tapasztalt modellként érzem, hogy ami ma zajlik, az nem stimmel. A pszichés fejlődésnek vannak bizonyos elvárható normái és a szakmából adódó követ-kezményei, és akkor az egészségügyi szempontokról, például a táplálkozásról, a kilókról még nem is beszéltem.

Mintha az utóbbi években már azért kicsit fordulna ez az anorexiás divat…

Igen, szerencsére. Pont most jártam egy divatbemutatón, ami megnyugtató trendet tükrözött. Nagyon jó volt ránézni a lányokra: fiatalok voltak, de nem 14 évesek, vékonyak, de nem anorexiások.

Ha visszagondol a modellkarrierjére, mely pozitív élmények a legmaradandóbbak?

Az utazások. A szocializmus egyik jellegzetessége ugye az volt, hogy nem lehetett szabadon mozogni, ez a szakma azonban kiváltságos helyzetbe hozta azokat, akik bekerültek az utazókeretbe. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyon sokat utazhattam: azért is, mert beszéltem nyelveket, azért is, mert az egyik legismertebb modell voltam, és azért is, mert szerettek azokban a körökben, ahol a vonatkozó döntések szület-tek. Ha nincsenek ezek az utazások, biztosan nem maradtam volna a szakmában 20 évig, hiszen akkor ma már csak a kőkemény fizikai munkára emlékezhetnék vissza. Amit persze lehet, hogy akkoriban néha élveztem… Így viszont óriási lehetőség volt arra, hogy világot lássak, és ezáltal szabadabbnak érezzem magam, mint egy normál halandó.

Biztosan érték azért csalódások is…

Nagyon furcsa, hogy a talán legemlékezetesebb csalódás összekapcsolódik egy kellemes élménnyel. Egy 18 éves lánynak fantasztikus lehetőség és óriási érzés, amikor egy őt ábrázoló fotó óriásplakátként az utcára kerül, de ebben a korban az ember még azt hiszi, hogy ő hozza meg a döntéseket az életében. Így aztán nekem is na-gyon furcsa volt, hogy történt velem valami csak úgy, amiről előzőleg senki sem kérdezte meg, akarom-e. Per-sze akartam volna – sőt, ma már hálás vagyok annak a lánynak, hogy elkészítette rólam azt a fotót –, de abban a pillanatban nem így éltem meg. Nem voltam bugyuta, hülye csaj, akivel azt csinálnak, amit akarnak, és mégis így történt… Ilyen értelemben nagyon furcsa kettős helyzet állt elő, szerencsére pozitív végkifejlettel.

Manapság meg szokták keresni aktív modellek tanácsért, útbaigazításért?


Inkább csak olyanok, akik modellek szeretnének lenni. De mindenkit visszautasítok, mert a mai dolgokhoz már nem igazán tudnék hozzászólni, szakmai tanácsokat adni. Amikor abbahagytam a modellkedést, felmerült annak lehetősége, hogy létrehozok egy iskolát vagy ügynökséget. Ez üzletileg biztos nagyon jó húzás is lett volna, de az az igazság, hogy nem érdekelt. 20 év alatt belefáradtam a dologba, elveszítettem az érdeklődésemet, ami már soha nem is tér vissza. Ma is szívesen beülök egy divatbemutatóra, hogy megnézzem a legújabb ruhákat, de ezen túlmenően nem érdekel a szakma.

Amikor Ön volt keresett modell, a világ még korántsem volt annyira egészségtudatos, mint manapság. Hogyan tartották magukat formában?

Akkoriban mindez valóban nem volt központi téma, vagyis egyáltalán nem is foglalkoztunk vele azt leszámítva, hogy ne legyünk kövérek. Hozzáteszem: sajnos, hiszen nagyon fontos, miként élünk, táplálkozunk, mennyit sportolunk. Egy modell ráadásul mintát is mutat. Annak idején semmiféle tudatosság nem létezett, pedig a világ civilizáltabb felén a ’70-es, ’80-as években már elkezdődött az egészséges életmód iránti érdeklődés, és megin-dult az ehhez kapcsolódó információáradat: jött a Jane Fonda-féle aerobic-őrület, és így tovább. A lényeg első-sorban persze nem az, hogy meddig maradunk szépek, hanem hogy meddig maradunk aktívak, és milyen minő-ségű életet tudunk élni. Látható és statisztikailag is kimutatható, hogy a mai öregedő korosztály sokkal rosszabb állapotban van, mint azok, akik majd néhány évtized múlva lesznek ennyi idősek. Én a koromnál fittebb és ak-tívabb vagyok, és a fizikai aktivitás a szellemi aktivitáshoz is segítséget nyújt. Érdeklődve olvasom az újabb és újabb információkat, és részt is vállalok ezek továbbításában.

Ha már így szóba került az aktivitás, manapság elsősorban filmproducerként hallani Önről. Férjével együtt olyan, egymástól elég távol álló alkotásokat jegyeztek, mint az Üvegtigris vagy a Delta. Mi alapján választják ki, melyik alkotó mögé állnak oda?

A minőség a döntő szempont, azaz olyan projektekben veszünk részt, amiket van értelme elkészíteni. Ilyen szempontból a Delta és az Üvegtigris között nincs különbség: igaz, hogy mindkettő mást tud és mást akar, de amit akartak, azt elérték. Ez nagyon fontos. Megérzés, tapasztalat és kredit alapján választunk. Igazi jelentősége ennek nyilván az elsőfilmesek tekintetében van, hiszen Rudolf Péterrel nem nagy kockázat összeállni egy vígjá-tékra: remek humora van, vág az esze, ismeri a magyar társadalmat, és van is róla mondanivalója. Mundruczó Kornél, Hajdú Szabolcs vagy Török Ferenc ugyanígy mind-mind bizonyítottak már korábban. A filmjeiket le-het, hogy nem nézték meg 300 ezren, de a minőség akkor is ott van a vásznon.

Vagyis nem a megtérülés az elsődleges szempont?

Egyáltalán nem. Egy kulturális termék lényege egyébként sem ez. Az elsőfilmesek esetében az intuíció számít: a szemébe nézek, meghallgatom, mit mond, elolvasom, mit ír, és vagy elhiszem neki, hogy érdemes a produk-ciójába pénzt tenni, vagy nem. Ez persze roppant nehéz, ám annál izgalmasabb dolog, hiszen sok múlik rajtunk. A kipróbált rendező nélkülünk is boldogulna, egy elsőfilmes azonban nem biztos. Került már hozzánk olyan ötlet, amit huszan dobtak előttünk vissza, mi pedig megcsináltuk.

Milyen konkrét projekteken dolgoznak jelenleg?

Köves Krisztián rendezte a Halálkeringő című thrillert, neki és a forgatókönyv-írónak is ez az első filmje, a főszerepeket pedig Dobó Kata és Kern András játsszák. Nagyon mai módon megfogott történet, egy szobában játszódik. A Filmszemlén szeretnénk mindenképpen bemutatni, a mozikba pedig valószínűleg januárban kerül. Ez például igazi mélyvíz, a rendező felkészültsége és eltökéltsége viszont olyan szintű volt, ami gyakran ta-pasztalt alkotókról sem mondható el. Koprodukciós partnerként részt veszünk Mundruczó Kornél új filmjében, A Frankenstein-tervben, és az utolsó simításoknál tart az új Hajdú Szabolcs-mozi, melyet a Katapult Filmstúdi-óval együtt készítünk is. Jövő nyárra pedig elkészül az Üvegtigris 3 is.

Az azért nem tűnik olyan nagy kockázatnak…

Az első százezer nézőt könnyű lesz bevinni a moziba, a következő százezreket viszont nagyon is nehéz, hiszen össze fogják hasonlítani az előzőkkel. Egy brandet felépíteni verejtékes és hosszú munka, lerombolni azonban egy pillanat. Eredetileg egyébként már az idén le akartuk forgatni, de a történet végül sokkal bonyolultabb lett a korábbiaknál. Így aztán az alkotók időt kértek és kaptak.

Az imént szóba került a híres Kálvin téri mozaik. Lehet már tudni, mikor kerülhet ki újra valahová?

A mozaikot Bojár Iván „Mentsétek meg Pataki Ágit!” mozgalmának köszönhetően műemlékké nyilvánították, így jelenleg is a Műemlékvédelmi Felügyelet védelmében és birtokában van. Ma egy fotóról számítógéppel nem ügy ekkora mozaikot készíteni, az akkori technikai körülmények között viszont mindez komoly művészi teljesítmény volt Erdélyi Miklóstól, és nagyon örülök, hogy én lehettem ennek az alanya. Egy kortárs múzeum-ban lenne a legjobb helye, de a méretek miatt nem könnyű feladat elhelyezni, így aztán a dolog egyelőre várat magára.