Szimpatika – Hogyan tudnék továbblépni? A bosszú és a megbocsátás pszichológiája

Ismerős mondatok, érzések? Egy-egy súlyos (sőt, olykor akár apróbb, de komolynak megélt) sérelem után az ember könnyen válhat múltjának foglyává, aki nem tudja élvezni a jelent, mert figyelmét a fájdalom, a veszteség, a méltánytalanság érzése és az intenzív bosszúvágy köti le. Ráadásul sokszor még bűntudat és szégyen is kínozza, amiért minden igyekezete ellenére képtelen megbocsátani, és agresszív gondolatok járnak a fejében.

Hogyan tehetjük le azokat a terheket, amelyek cipelése nemhogy nincs hasznunkra már, de megakadályozza, hogy teljes, örömteli és értelmes életet éljünk? Miért nem hozza el a remélt megkönnyebbülést a bosszú? Ha megbocsátunk, azzal nem mentjük-e fel a sérelem elkövetőjét a felelősség alól? Milyen testi és lelki hatásai vannak a bosszúvágynak és a megbocsátásnak?

A népszerű pszichológus szerző, dr. Szondy Máté a tőle megszokott tudományos igényességgel, ugyanakkor könnyen érthető, élvezetes és felszabadító stílusban vezet be a megbocsátás lélektanába. A továbblépést megcélzó belső munkát számos, önállóan elvégezhető gyakorlat is segíti.

Részletek a Hogyan tudnék továbblépni? A bosszú és a megbocsátás pszichológiája c. könyvből

„Az érzéseinkre vonatkozó elvárásokkal (érkezzenek akár a szüleinktől, akár a vallásos vagy spirituális tanításokból) az a baj, hogy teljesíthetetlenek. Utasításra vagy parancsszóra nem tudunk nem érezni valamit (bosszúvágyat), vagy érezni valamit (megbocsátást). Ezért ezek az elvárások sokszor rendkívül nyomasztóvá válnak: »jó kereszténynek tartom magam, ezért meg kellene bocsátanom, de képtelen vagyok rá«. Ez a gondolat pedig gyakran vezet rágódáshoz vagy súlyos, állandósult önkritikához. Ezt a jelenséget nevezzük a »kell zsarnokságának« vagy Albert Ellis amerikai pszichológus kifejezésével »musterbation«-nak (a must – kell és masturbation – önkielégítés szavak összevonásából).”

„A megbocsátásnak gyakran tulajdonítunk erkölcsi minőséget. Az önsegítő könyvek, az önjelölt »terapeuták« és a kulturális mítoszok ellenére azonban a bosszúvágy nem betegség. Egy olyan érzésről van szó, amely meglehetősen gyakori (az emberek 64%-a állítja, hogy az elmúlt hónap során érezte), és amely az emberi lélek természetes megnyilvánulása. Tévedés azt gondolni, hogy a bosszúvágy embertelen, »emberalatti« érzés, míg a megbocsátásra való képesség a humánum valódi jele. A bosszúra és a megbocsátásra való képességünk párhuzamosan alakult ki az evolúció során, és bizonyos körülmények között mindkettőre szükség van. (Ez pedig még azzal együtt is igaz, hogy a krónikus bosszúvágynak vitathatatlanul káros hatásai vannak.)”

„A pszichológus Steven Hayes a bosszúvágy állapotát a következő szemléletes hasonlattal írja le: amikor valamilyen sérelem után elégtételre szomjazunk, olyanok vagyunk, mintha felnyársaltak volna egy hatalmas kampóra, amelyre közvetlenül utánunk ráhúzták a minket megbántó személyt is, így ő szorosan hozzánk nyomódik. A kampó mélyen a húsunkba szánt, mindenhova elkísér –eképpen persze a sérelmet okozó személy is részese valamennyi élményünknek. Hiába napozunk a tengerparton, veszünk részt kellemes beszélgetésekben vagy megyünk moziba, a kampó (és persze a rá felszúrt másik fél is) ott van velünk. Ez pedig érthető módon megnehezíti az élményeink tudatos megélését és élvezetét. Egyetlen módon szabadulhatunk a kampóról: ha engedjük, hogy előbb a másik fél lemásszon róla. Ha ezt nem tesszük meg, akkor akár egy életen keresztül is szenvedhetünk tőle és a helyzettől. Mi tehát a megbocsátás? A sérelem előtti állapotunk helyreállítása, melynek során visszaadjuk magunknak mindazt, amire korábban képesek voltunk.”

„Mind állatoknál, mind embereknél kimutatták, hogy a fizikai fájdalom megnöveli az agresszív viselkedés valószínűségét. Evolúciós szempontból ez teljesen érthető: amikor a fájdalom valamilyen fizikai támadás következménye, a gyors ellentámadás hatékonyan csökkentheti a további sérülés veszélyét. Sőt, a fájdalominger már az előtt hatással van a motoros (mozgató) rendszerre, mielőtt tudatosulna maga a testi kín: ebből az következik, hogy az általa kiváltott agresszió tudatos kontrollálása nem könnyű. A másoktól elszenvedett elutasítások, sérelmek a fizikai fájdalom átéléshez kapcsolódó agyterületeket aktiválnak – ezért hajlamosak vagyunk ezekre a társas élményekre ugyanolyan automatikus (vissza)támadással reagálni, mint a testi fájdalomra. Ez azért jelent problémát, mert – szemben a fizikai támadással – társas helyzetekben a visszatámadás felerősíti és fenntartja a konfliktust. Ezekben a szituációkban nem hasznos ez a stratégia, sokszor mégis így reagálunk, mert agyunk nehezen tud különbséget tenni a fizikai és a társas fájdalom között.”

„A falumba való visszatérés traumatikus élmény volt – a múltam megsemmisült, mindenütt csak fű és törmelék. Ennek ellenére nem volt bennem gyűlölet. Ám nem azért határoztam el, hogy nem akarok gyűlölni, mert jó ember vagyok. Azért döntöttem így, mert a gyűlölet befejezte volna azt a munkát, amit a szerbek sikeresen elkezdtek. Megmérgezett volna.”


Forrás: www.nyitottakademia.hu