Ő: Székely Éva

Székely Éva, olimpiai bajnok, sokszoros országos csúcstartó és magyar bajnok úszónőnk; többek közt a nemzet sportolója, a Hírességek Csarnokának tagja és a Nemzetközi Fair Play díj birtokosa. Ha még egy könyvet írna – mondja –, az lenne a címe: „Székely Éva voltam”. Csakhogy ő: Székely Éva. Áprilisban lesz 87 éves.

Miért pont az úszást választotta?

Nem én választottam. Mindenfélét sportoltam, az úszás ment a legjobban. 13 évesen a lányok iskolai úszóversenyén vettem részt a Margitszigeten. Férfiak nem lehettek jelen, egyvalaki mégis bejött (úszómesteri ruhában) megnézni, hogy úszunk. A 33 méteres táv kb. harmadánál leesett a sapka a fejemről, és a hatalmas hosszú copfom kiszabadult, elborította az arcom. Azt hittem, megfulladok, de nem álltam meg, nagy fölénnyel nyertem. Amikor kijöttem a vízből, Sárosi Imre – mert ő volt – megkérdezte, szeretnék-e úszó lenni. Aztán feljött hozzánk a Visegrádi utcába, és engedélyt kért, hogy leigazolhasson az FTC-be mint versenyzőt. Apukám megkérdezte, mi ebben a perspektíva, mire Imre bácsi azt mondta: akár olimpiai bajnok is lehetek. Ez teljesen elkábított. Apám hitetlenkedett, hogy „ugyan, ne mondjon már ilyet”, de én elkezdtem könyörögni, és apu kötélnek állt – azzal a feltétellel, hogy nem ronthatok az iskolában. Nem is rontottam, maximalista voltam.

És gyerek létére hihetetlenül céltudatos, ambiciózus.

Nekem ez volt a természetes. A német iskolában, ahová imádtam járni, minden határozottan, tervszerűen, mégis demokratikusan történt. Otthon ugyanígy. Akit nem nevelnek fegyelemre, nem lesz valódi önfegyelme, aki nem tanulja meg, hogy semmit sem adnak ingyen, nem tanul meg küzdeni – és nem viszi sokra. Ma a szülők nagyon rosszat tesznek az ún. liberális neveléssel: akinek semmiért nem kell megdolgoznia, legbelül bizonytalan marad. Minket sem nyomtak el, ellenkezőleg; a nővérem is abban teljesedett ki, ami a személyiségének megfelelt, én ugyanúgy. Ő volt a nőiesebb alkat, én a fiús, küzdő típus. Abszolút hallással születtem, kiskoromtól zongoráztam, a zenei pályán gondolkodtam. Egyszer megkérdeztem a zenetanárnőmet, lehetnék-e Fischer Annie (ő volt a kor Kocsis Zoltánja). Azt felelte, nagyon jó zenész lehetek, de Fischer Annie-hoz azért ne mérjem magam. Akkor hagytam abba a zongorát, és döntöttem el, hogy úszni fogok. Ezen múlott. Mondjuk, mindig sokkal jobban szerettem mozogni, mint ülni: remekül tornáztam, futottam, és imádtam a vizet. Csillaghegynek, ahol mindig nyaraltam, már akkor is megvolt a gyönyörű strandja.

A versenysport akkoriban még jobban meghagyta a gyereket gyereknek?

Nem. Aki gyerek akart lenni, hamar feladta a versenysportot. Ezt szenvedélyesen kellett szeretni. Reggel 6-kor már a medencében voltunk, aztán iskola, megint uszoda, és este tanulás. Játékra nem maradt idő, de imádtam olvasni, villanyoltás után titokban, és a rádiót – akkor telefonhírmondót – hallgatni. A gyerekkoromról sokat írtam, főleg az első könyvemben (a második az életemben szerepet játszó férfiakról szól, apámtól az unokámig; a harmadik az „elvtársakról”, akikkel az ötvenes években sportolóként dolgom volt). Soha nem éreztem, hogy kimaradnék valamiből. Persze, minden élsporthoz nagy monotóniatűrés kell, de mindenki kitalálja a maga szórakoztatását. Én a leckét mondtam fel, verset szavaltam, énekeltem a vízben. Imádtam úszni, de időm se lett volna megunni az edzéseket, mert 1941-ben kizártak a sportéletből.

A származása miatt…

Zsidóként ’45-ig nem állhattam rajthoz. Közben elvittek a nyilasok, deportálni akartak, volt, hogy már a falnál álltam…, de valahogy mindig megúsztam. Amikor az országot megszállták a németek, és Szálasiék átvették a hatalmat, 16 évestől minden zsidónak jelentkeznie kellett munkára. Kb. hat hétig voltam tankcsapdát ásni. A magyar táborban nem haltak meg, viszont ott hallottuk a deportálások és a német tömeggyilkosságok hírét. Amikor Németországba vittek volna, megszöktem. Egy svájci védett házban laktam, de ahogy közeledtek a szovjetek, és eluralkodott a vérengzés Budapesten, már az sem jelentett menedéket; hatvanketten laktunk egy 80 négyzetméteres lakásban, és tizenketten maradtunk életben.

A sportkarriere, hihetetlen módon, ott folytatódott, ahol abbamaradt. Nem tört meg?

Amíg lehetett, a háborús évek alatt is ugyanúgy edzettünk tovább, bár nem lehetett tudni, versenyezhetek-e még valaha, egyáltalán, életben maradok-e. De én tudtam. A védett házban – tényleg azt hitték, megőrültem – több százszor felmentem az ötödikre meg vissza, lábujjhegyen, hogy erősítsem a vádlim. Apukám igazi erdélyi góbé volt, anyukám felvidéki, mindketten Trianon áldozatai – azt hiszem, tőlük örököltem a túlélőképességet. Életem legnagyobb ajándéka a gyerekkorom, a szüleim, az iskolám – még a háborúval és a fasisztákkal együtt is. Talán furcsa, de biztonságban éreztem magam. És amint az edzőm visszajött a frontról, folytattam az úszást. Utoljára ’41 májusában javítottam meg az addigi magyar felnőtt női mellúszásrekordot, 14 évesen, és ’45 nyarán, négy év kiesés után, a Császár uszoda első versenyén új magyar rekorddal kezdtem a versenyzést. Életem során vagy 66 bajnokságot nyertem, több mint 100 csúcsot és 12 világcsúcsot úsztam…

Játszották a magyar himnuszt.

Azt nem lehet elképzelni, milyen érzés… A mai napig ezt álmodom. És olyan jó volt hozzám a sors, hogy a lányomnak is játszották úszóversenyen, és az unokámnak is vízilabdameccsen. Sokszorosan teljesült a gyerekkori vágyam. Még abban a hihetetlenül nagy élményben is részem lehetett, hogy a férjemmel együtt nyertem olimpián: Gyarmati Dezsővel, aki a vízilabdásokkal győzött. Ez az ’52-es helsinki olimpia volt a pályám csúcspontja, 25 évesen. A nemzetközi sajtó Pillangókisasszonynak hívott – még a ’47-es a párizsi főiskolai vb után neveztek el így a franciák. Mell-lábtempóval, pillangózó karral úsztam, ami szabály szerint mellúszásnak számított, de nem volt szokás. ’52-ben is egyedül én pillangóztam. Helsinkiben nyerni euforikus volt, és euforikus volt magyarnak lenni. Hihetetlen sikereket értünk el. A pontversenyben csak a szovjetek és az amerikaiak előztek meg. Annyira összetartottak a magyar sportolók (még az aranycsapat focistái is velünk voltak), hogy akik élnek (kevesen), a mai napig tartják a kapcsolatot. Sváb, zsidó, cigány, a Gulágról és Auschwitzból hazatért is volt közöttünk, és egyet akartunk: megmutatni, hogy mi, magyarok nyerünk.

Nem volt párttag: ez az ’50-es években kihatott a pályája alakulására?

Nagy karriert futottam be: először ki akartak irtani, aztán lettem „osztályidegen”, „a dolgozó nép ellensége”, majd az első világcsúcs után „a dolgozó nép kiváló képviselője”. Én sosem politizáltam, csak úszni akartam. A férjem viszont látványosan nem kedvelte a kommunistákat; belefolyt a politikába, és ’56-ban a Forradalmi Olimpiai Bizottság elnöke lett. Nagyon megverték, sose derült ki, hogy kik. Elmentünk egy időre Ausztriába, mert féltünk, hogy megölik. Én rendkívül tiszteltem, amiért kiállt a meggyőződéséért. A szüleim is ilyenek voltak. Mikor ’41-ben az izraelita vallásúaknak el kellett menniük a német iskolából, maradhattam volna, ha megkeresztelkedem. Apukám rám bízta a döntést. Megkérdeztem, ő mit csinálna. Azt felelte: az ember a hazáját és a vallását nem cserélgeti. Igen. A meggyőződését sem.

Az, hogy a férjével sportolóként is egy nyelvet beszéltek, nagy könnyebbség lehetett.

Máshogy ma sem tudnám elképzelni, pedig ’64-ben elváltunk: Dezső beleszeretett a kor legszebb színésznőjébe, Bara Margitba. Fájt, de nem tudtam rá haragudni. Szerelmes lett – megértettem, és elengedtem. Szerintem ez így normális. Dezső második házasságából született Andreának a testvére, egy nagyon helyes gyerek. Margittal sosem találkoztam, de a volt férjemmel nem szakadt meg a kapcsolatom: ő tavaly év végén halt meg.

A lánya születése, az anyaság hogyan fért össze a versenyzéssel?

Szegénykém, úgy született, hogy be volt tervezve két olimpia, Helsinki és Melbourne közé. Úgy is házasodtunk, hogy két edzés közt megesküdtünk. Nászút helyett három év házasság után elmentünk egy hétre a Balatonra: kilenc hónap múlva megszületett a lányunk. Kihagytam az Eb-t, de ’56-ban Melbourne-be nyerni mentem. Azért lettem csak második, mert itthon kellett hagynom a kétéves Andreát, miközben kitört a forradalom, és Ausztráliában nem tudtunk semmit, csak a nyugati híreket hallottuk: hogy nincs is már Budapest stb. – kilenc kilót fogytam.

33 évesen vonult vissza. Ezt hogyan élte meg?

Készültem rá, továbbtanultam a sport mellett. Az orvosi pálya vonzott, de túl erős volt bennem az empátia, és nem bírtam a vért. Ezért választottam a gyógyszerészetet, és nagyon megszerettem. ’50-ben végeztem. Végig dolgoztam versenyzőként is nyolc órában, a MÁV Kórház patikájában. Csak én 10-kor kezdhettem, az edzések miatt. Párhuzamosan elvégeztem a TF edző szakát, majd Andrea kedvéért átmentem főfoglalkozású edzőnek. Alapítottam egy úszóiskolát a BVSC-uszodában – nekünk építették –, évekig ott voltam vezető edző.

Milyen volt a saját lánya edzőjének is lenni?

Ő szinte a vízben született, én egy héttel a szülés előtt még úsztam. Utána is folyton az uszodában voltunk, vittük őt is, hát, úszni kezdett, persze. Hívták Amerikába, nem akart menni. Azért én edzettem, mert nem mertem senkire bízni. Akkor a sport már nem ugyanaz volt, mint az én időmben, bezavart a pénz, a dopping. De skizofrén állapot volt anyjának és edzőjének is lenni: hajtani, miközben pontosan tudtam, mikor mit él át. És nem mondhattam neki, hogy „a hülye edződ a hibás”. Olimpia előtt beteg lett, így „csak” ezüstérmet nyert. A mai napig hurcolja azt a terhet, hogy ő az én lányom, olimpikon apával, plusz olimpikon férjjel (Hesz Mihály). Ez egy rejtett konfliktus köztünk is, amivel nincs mit tenni, ettől még nagyon jó és szoros a kapcsolatunk. De úgy érzem, nagyot hibáztam azzal, hogy én edzettem.

Az unokájának tudott még tanácsokat adni a sportban?

Nem. Ő fiú, vízilabdás, nagyon más generáció. Annyit tudtam neki mindig mondani, hogy csak akkor van eredmény, ha keményen dolgozik. Különben ne nyavalyogjon. Őt noszogatni kellett. Andreát soha, a sport mellett kitűnően is tanult; most ismert gyerekorvos.

Így, a beszélgetésünk végén már meg merem kérdezni: hogy van?

Akkor őszinte leszek. Apukám azt mondta: „Bármit csinálhatsz, csak ne hazudj.” Amikor rákban haldoklott, kérte, hogy a háború után magamhoz vett ciánt vigyem be neki: nem bírja tovább a szenvedést. Képtelen voltam rá, hazudtam neki. Gyakran eszembe jut, jól tettem-e. Hogy a kérdésre feleljek: ha írnék még egy könyvet, az lenne a címe: „Székely Éva voltam”. Sajnos, átmentem kriplibe. Nagyon fáj a lábam, alig látok, elkopott a csípőm, és a szívemmel operáltak. Ki vagyok szolgáltatva. Két éve még naponta leúsztam 3 km-t a Császárban. Nekem, aki mindig mozogtam, olyan otthon ülnöm, mint Kufstein börtönében – és hogy szellemileg friss vagyok, attól csak még nehezebb. De nem panaszkodhatom. Van segítségem, családom, és más ilyenkor már nem él.

Leghíresebb könyve a Sírni csak a győztesnek szabad. Ez egyben életfilozófiája is?

Ezt a lányomnak mondtam egész gyerekkorában: hogyha nyer, sírhat a dobogón, de ha nem, nem szabad elrontani a győztes örömét. Amikor 18 éves korában, Münchenben lemaradt az aranyról, láttam, milyen a szomorú a szeme a dobogón, hogy ökölbe szorítja a kezét – de a szája mosolygott. Összefacsarodott a szívem.