Szimpatika – Könnyes szemek – anyaszemmel

Szóval: drága férjem kisebbik húgának megkérték a kezét, majd ártatlanul előadta, hogy egy egyszerű bulira gondoltak a balatoni szabadstrandon, mezítláb a fűben, bogrács, zene, szerelem, miegymás. A szervezés közben ezerszer megbánták az örömszülők és az én főszervező férjem is, hogy szó nélkül beleegyeztek a dologba, de utólag már késő volt. Az ifjú párnak nászajándékba magát az esküvőjüket adtuk, minden apró és óriás részletével együtt, mint sátortelepítés, asztalok, vacsora, pezsgő, zenekar, szállás a násznépnek, díszítés, virágok, riksa és a többi. Ők maguk csak a ruhájukat és a jegyesoktatást intézték, a többi meglepetés volt. Hála az égnek az egyetlen külső tényező is mellénk – illetve melléjük – állt, hiszen minden előrejelzés ellenére csodálatos idő volt: napsütés a templomkertben, naplemente a vacsoraasztaloknál. Egyszerűen minden varázslatos volt, ezért aztán legalább tízszer sírtam el magam a nap folyamán. Először mikor elpróbáltuk a dalokat, merthogy a templomban nem orgona szólt, hanem a családi zenekar játszott, majd amikor elkészültünk a menyasszony sminkjével, és fűztem össze a hátán a fehér ruhát, azután mikor megláttam a lányaimat bevonulni koszorúslányként a templomba, majd természetesen az esketés alatt párszor (hiszen minden esküvőn meghatódom), később a sátornál, amikor láttam, mennyire tetszik nekik, azután mikor drága apósom beleszőtte a köszönetét „gyönyörű menyének” a pohárköszöntőbe, majd este, mikor az én máskor ördög gyermekeim szó nélkül lefeküdtek. Éjjel pedig zokogtam, talán a előző stresszes hét jött ki rajtam, vagy csak elképzeltem, ahogy majd az öt gyerkőcünk áll az oltár előtt. Ki tudja?

Egy biztos, a házasság messze van még tizenhat éves fiamnál is, de Bencénknél egyenesen elképzelhetetlen ezen pityeregni, amikor jelenleg maga a reggeli felkelés és az elindulás is óriási kihívás, majd a liftben (a suli felé, az iskolakapuban vagy csak az udvaron) kitör belőle a zokogás, majd’ megszakad a szülői szív. Ez még fokozódhat, ha én vagyok a kiválasztott, és nekem kell elkísérni a suliba. Múltkor minden anyai rutinom csődöt mondott, amikor lecövekelt a kapuban, és közölte, hogy hazajön velem: szorítanom kellett a karját, úgy húztam befelé, közben ordított, mintha nyúznám, és az osztályban úgy kellett letépni rólam, majd gyorsan becsukni az ajtót, nehogy utánam rohanjon. Már ott, a folyosón zokogtam, és azon gondolkodtam, mit csináltunk rosszul, hiszen délután semmi baja, azt mondja, jó volt a suli, akkor kiegyensúlyozottnak látszik, csak ne legyen reggel… Már három nagyobb testvérét vittem elsőbe, de Rozikám kétnapi könnyeit leszámítva nem volt még csak hasonló jelenet sem a családban. Bencém alaposan feladta a leckét, most éppen a hiszti és sírásnélküliség jutalmazása a módszerem, ugyanúgy matricát gyűjt vele, mint a suliban. Megpróbáljuk azt is, hogy Ádám vagy a lányok kísérik majd be, hátha (biztos) csak az anyai szívnek szól a sírás.

El kell gondolkoznom, hogy ha ennyi könnyet ejtek egy családi esküvőn vagy az egyik gyerekemnél az iskolakapuban, vajon mennyit fogok még elsírni öt gyerekkel számolva…