Játékban élni

Amit ő egyszer a fejébe vesz, meg is valósul: legyen az film, vagy az egyetlen létező képregény műfajú nyelvkönyv. Pedig tanári fizetésből él, s családapaként talán többet is aggódhatna, mint egy átlagos szülő; de inkább nem teszi.

Hogy jutott eszedbe képregényes nyelvkönyvet írni?

40 éves vagyok, húsz éve tanítok. Már az ELTE német szakát végezve magánórákat adtam, azután tanítottam általános és középiskolában, nyelvsuliban, nyelvi táborokban; és most tizedik éve ugyanabban a gimnáziumban vagyok német tanár. Nem jó untatni a diákot, sem beleunódni a tanárságba, ezek ellen pedig csak a humor segít. Rendszeresen használtam képregényeket, hogy a gyakran száraz tananyagot feldobjam, amit a diákok – velem együtt – nagyon szerettek. A mai 14-18 évesek kevesebb szöveget viselnek el, képi kultúrában nevelkedtek, a nyelvoktatás viszont még nem alkalmazkodott hozzájuk. Megpróbáltam olyan nyelvkönyvet találni, amiben kizárólag viccek, képregények, karikatúrák vannak. A neten több nyelven rákerestem, de hiába, ezért kénytelen voltam én megírni. A Deutsch mit Comics első kötete 2012 januárjától novemberig készült; a nyári szünetben napi 12 órában dolgoztam rajta. A kész fejezeteket rögtön teszteltem is a diákjaimon ősszel, és nagyon pozitívak voltak a visszajelzések. Még a memoritereket is szívesen tanulták belőle, mivel viccek. A legjobban annak örülök, hogy maguktól előveszik otthon a könyvet, csak, hogy olvasgassák!

Nagy karikaturisták jegyzik a rajzokat.

Igen, méghozzá harmincan! 2000-ben én írtam a Kaposy Miklós szerkesztette Humorlexikonban a karikaturisták szócikkeit, így ismerhettem meg a magyarországi rajzolók krémjét. Mindenki vállalta a munkát, akit felkértem, még a 98 éves Kaján Tibor is. Három tanítványom rajzai szintén szerepelnek. A főleg egyoldalas képregényeket úgy találtam ki, hogy tartalmazzák a beszélt nyelv legfontosabb szavait, szerkezeteit, és minden sztorinak legyen csattanója, amiért érdemes végigolvasni. A rajzok pedig szerintem fantasztikusak, minden karikaturista saját stílusát dicsérik.

Miért vonz a képregény – meg tudod fogalmazni?

Az elsőt négy-ötévesen kaptam anyukámtól, a Király utca antikváriumában, majd úgy egy év múlva fedeztem fel a Ludas Matyit, benne a karikatúrákkal. Szerelem volt első látásra, ami azóta is tart. Lenyűgöz a rajzok grafikai megvalósítása, másrészt elgondolkodtat a mögöttes üzenetük. Nem tudom, miért, egy vicces, színes rajz nekem meghittséget sugároz, és megnyugtat. Egyébként egy könyvespolc látványa is megnyugtató – főleg, ha képregényekkel van tele, mint az én szobámban. A mai napig úgy alszom el, hogy elolvasok pár oldal humoros képregényt. Azt hiszem, fanatikus vagyok. Régen szinte mindent megvettem, hogy tejes legyen a palettám, most már csak a kedvenceimet, de mindig fedezek fel újakat. Velem a képregények szerettették meg úgy általában az olvasást, és ösztönöztek nyelvtanulásra, mert meg akartam érteni a képhez tartozó szövegeket. Ennek köszönhetem, hogy ma négy idegen nyelven – német, angol, holland, francia – olvasok. A gyűjteményem kb. 1500 karikatúrakönyvből, több ezer képregényből és vicclapból áll.

A filmezés a másik szenvedélyed...

Igen, képregények mellett forgatókönyveket is régóta írok. Az első egész estés filmem egy abszurd vígjáték, a Nomen est Omen. Egyszerű ötleten alapul: felfedeztem, hogy négy névrokonom is van, ami rengeteg félreértéshez vezethet. De belegondoltam: mi lenne, ha Szabó Jánosnak hívnának, mert belőlük több mint ötezer szaladgál kis hazánkban. A film főhőse is egy Szabó János (metróvezető), aki megelégeli, hogy folyton összekeverik a névrokonaival, ezért nekilát likvidálni őket. A mindössze 70 ezer forintból készült film 2004-ben megnyerte a Budapesti Független Filmszemlét, és a legjobb főszereplőnek járó különdíjat az Országos Független filmszemlén. Az Uránia moziban mutatták be, két budapesti művész mozi játszotta, és, úgy tudom, ez volt az első amatőr film, amely DVD-n is megjelent.

A családi élet hogy fér össze azzal a sok mindennel, amit csinálsz?

A filmezés kulisszatitkai szerintem a legtöbb gyereket érdeklik, úgyhogy ha forgatok, jön az egész család, és – kamera előtt vagy mögött – részt vesz a „munkában”. Amikor a Nomen készült, összekötöttem a kellemeset a kellemessel: bevettem a családtagokat a filmbe. A nagyobbik fiam, Kornél akkor félévesen játszott benne, de a feleségem is kénytelen volt szerepelni. Bettivel 17 éve vagyunk együtt, rég immunis a mániáimra, de a kapcsolatunk elején is kifejezetten elnéző volt. Türelmes típus: óvodában dolgozik gyógypedagógus asszisztensként.

Kornél mit szól mai fejjel a filmhez?

Háromévesen nézte meg először, kicsit „sokkolta” a vicces, de azért véres filmgroteszk, ahol mulatságos módon, de mégiscsak kioltanak több ezer életet. Szerencsére hamar megértette, hogy ez csak játék, hiszen a filmben elhalálozó családtagok és barátok rendszeresen jártak hozzánk. Kornél most tavasszal 12 éves lesz, a Noment és a Deust (Deus ex machina, 2006.) azóta sokszor megnézte, szinte kívülről fújja az egyes jeleneteket. Viszont mára direkt kerüli az erőszakos filmeket, valamiféle önvédelemből. Karcsival, a kisebbik fiunkkal óvatosabbak vagyunk, ő ötéves lesz, és még nem látta a Noment. Igyekszünk távol tartani az olyan képektől, amiket még nem képes feldolgozni. Kornélnál nem szűrtük ezeket eléggé.

Úgy látod, hogy a véres képek negatívan hatottak a gyerekre?

Én nem hinném, hogy a filmekhez van köze, de Kornélnál második osztályos korában viselkedési zavarok jelentkeztek. Addig imádott suliba járni, de ahogy elkezdődött az osztályzás, a kezdeti motivációja semmivé foszlott. Látványosan romlott a helyzet, egyeseket kapott, nem is keveset, mert nem lett kész az órai munkája, magában beszélt, nevetgélt. Egy nap azzal jött haza, hogy az osztályfőnöke és az igazgató bekamerázta a lakásunkat, és az igazgató kutyákat öl, konkrétan csivavákat. Elkezdett abban az álomvilágban élni, amit magának teremtett, kitalált figurákkal beszélgetett hangosan, nehezen lehetett belőle kizökkenteni; ugrándozott, furcsa, repkedő kézmozdulatokat produkált. Korábban is rá tudott kattanni bizonyos témákra, ez is nagyon felerősödött. Ugyanazokat a kérdéseket tette föl, egyoldalúan kommunikált: a visszajelzésekre nem volt vevő, nem érezte, hogy pl. zavarja-e a másikat, amit mond, jó helyen mondja-e, témába vág-e stb. Jártunk vagy öt orvosnál, és mindenki más diagnózist állított fel. A tanulási képességeket vizsgáló szakértői bizottság belevette a szakvéleményébe, hogy a gyerek autista, de mivel a Vadaskert Gyermekpszichiátrián csak az ADHD-t (hiperaktivitás és figyelemzavar), illetve a „pszichés fejlődés egyéb rendellenességeit” állapították meg, a háziorvos továbbküldött a Heim Pál Gyermekkórházba. Ott megkérdeztem, nem lehet-e, hogy aspergeres a gyerek, és a doktornő végül maga is ezt a diagnózist adta.

Honnan tudtál egyáltalán az Asperger-szindrómáról?

Pár héttel korábban hallottam Czeizel Endre egy előadását a tehetséges emberekről; a téma kapcsán az aspergerről is beszélt. Több tünet is ráillett Kornélra. Szerencsére az autizmusnak ez az enyhe formája jól kezelhető. Ha belegondolok a mániáimba, simán elképzelhető, hogy én is kicsit aspergeres vagyok/voltam, csak anno ismeretlen volt ez a fogalom, és a régi oktatási rendszer sem tolerálta volna. Kornélt átírattuk a Vadaskerti Alapítványi Iskolába, ahol nagy örömünkre szépen javul az állapota. Figyelnek rá, jól érzi magát, és ismét vannak sikerélményei.

Nagyon aggódhattatok érte.

A feleségem, Betti sokkal inkább, mint én. Ő nem ismert engem 10-12 évesen, és nem tudja, hogy milyen gyerek voltam. Kornélban sokszor magamat látom. Szerintem, ha engem kisfiúként orvoshoz visznek, még mindig egy gumiszobában ülnék: a gyerekkori rajzaimon levágott fejek és hasonló nyalánkságok szerepeltek, a felnőttek megrökönyödésére és az én óriási elégedettségemre, hogy sikerült kiakasztanom őket. Ez az enyhe autizmus is valami családi tradíció lehet nálunk, de inkább legyünk aspergeresek, mint unalmasak. Egyébként mindkét fiam olyan, hogy nagyon rákattan arra, ami érdekli, és önmagában ezt nem is bánom. Eredményeket az élet bármely területén csak konok kitartással lehet elérni, és ebben segít némi fanatizmus.

Mi a következő célod? Képregény? Film...?

Célok mindig vannak, pedig de szeretnék nyugisan képregényeket olvasgatni! Ha a nyelvkönyvem második két kötete is kész lesz, visszatérek a filmekhez. Aztán biztosan jön majd egy újabb mánia, hobbi, gyerek, ki tudja…

 

Szalay Kristóf úgy játssza az életet, ahogy legtöbbünk csak gyerekkorában merte. Teremtőkedvét nem fékezi se teljesítménykényszer, se megfelelni akarás. Ha azt hinnénk, a világ pofonokkal honorálja, s szemébe vágja: „Légy felnőtt, hajtsd a mókuskereket!”, akkor tévedünk.