A fiú

2014. 01. 28.
Szerző: Vág Bernadett
Megint egy új év, sóhajtotta Júlia a kirakatok karácsonyról ott maradt fényeit bámulva. Nem volt emiatt se szomorú, se boldog, egyszerűen csak felsóhajtott, mint minden januárban. Az élet már csak ilyen, legyintett, hogy telik…

Szép év volt a tavalyi, Lola elkezdte a harmadik osztályt, és mennyi ötöst hord haza, a férjét kinevezték, végre kicsit fellélegezhetnek. Jó kis év volt, mondogatta, de valami mégsem engedte egészen örülni. Valami ott feszült benne, mint egy apró szilánk.

Amikor a férjével megtalálták egymást, évekig csak a leendő életüket tervezgették. Hogy kell majd egy kertes ház, nagy utazások a világ körül, családi autó, nyaraló, meg egy baba. Egyiküknek sem volt testvére, így aztán valahogy ők sem akartak többet, csak egyetlen gyereket. Hamar várandós lett. Mindig azt mondogatta, mindegy, mi lesz, a fő, hogy egészséges legyen. Pedig titokban fiút remélt, egy kis vasgyúrót, aki majd a tenyerén hordozza, ha felnő. Akinek majd dugipénzt rejt a zsebébe, hogy elhívhassa a lányokat fagyizni. Aztán világra jött a kislánya. Amikor először a kezébe adták, alig látta a könnyeitől. Laurának nevezték el, de mindenki csak Lolának hívja.

 

Akkor is január volt, amikor pár éve Lola kórházba került, rutinműtét, már másnap virgonckodott. De a másik kórteremben volt egy kisfiú, kétéves. Kis kövér kezéből tű lógott ki, belegabalyodott az infúziós zsinórba, ahogy folyton felállt a rácsos ágyban, hogy kilásson a folyosóra. De nem látogatta senki.

– Jó gyerek, sose sír – mondták a nővérek –, tudja, hogy nincs értelme. Az állami gondozottak nem szoktak sírni.

Júlia mindennap odaült az ágya mellé, és mesét olvasott neki. Egy plüsskutyát is vett, hogy legyen, aki éjjel is vigyáz rá. Egy nap megmutatta a fiút a férjének, büszkén, boldogan, mintha köze lenne hozzá. Napokig nem tudott aludni. Fogadjuk örökbe, könyörgött. Titokban kinyomozta a gyerek adatait, utánajárt, mi lenne a módja, de hiába, mert kiderült, nem örökbe adható.

– Annyira akarsz egy fiút? – kérdezgette a férje néha, ha Júlia megbámult egy kiskölyköt. – Hát nem vagyunk elég boldogok hármasban?

Aztán vagy százszor átbeszélték a dolgot, és megegyeztek újra meg újra, hogy elég lesz ez az egy gyerek, ezt se olcsó mulatság tisztességesen felnevelni. Múltak sorra a telek, egyik jó év a másik után, szép, elégedett élet, egészség, család, boldogság. Lola sok örömöt szerez, a karrier is szépen ível felfelé, aztán a régi nagy álmokat is ideje lenne már valóra váltani.

 

És tavaly ősszel, mintha a szép életük addig árnyékban telt volna, felragyogott a nap. Nem tervezték, nem számoltak vele, csak megtörtént. Júlia alig bírta kivárni a buszt, legszívesebben gyalog rohant volna hazáig a rendelőből, hogy minél hamarabb elmondhassa férjének a hírt: lesz egy fiuk.

– Honnan veszed, hogy fiú, hisz csak párhetes! – ölelte a férje. Alig kapott levegőt, úgy szorította.

Onnantól le sem vette a hasáról a kezét. Nagy lesz és erős, mindenhez ért majd, megjavítja a konvektort, megmenti a világot. A fia. Olyan boldogság ömlött szét benne, amilyet már nem is képes nyugodtan elviselni az ember, mert folyton rettegnie kell, hogy elillan.

Néhány hete történt, nem sokkal karácsony előtt. Arra ébredt, hogy vérzik. A férje bevitte a kórházba, megnézték ultrahanggal. Az orvos a fejét ingatta. Faggatták az okokról, mi lehetett a baj, de nem volt semmi különös magyarázat: az első három hónapban gyakori, hogy elhal a magzat. Statisztikákra hivatkozott. Beletörődtek.

 

Megint itt egy január, sóhajtott Júlia, ahogy a fényektől vibráló utcán bandukolt hazafelé. Jó kis év lesz ez is, szépen alakul az életük. Lolát megdicsérte a zongoratanár, a férje nagyobb irodát kapott. Kedves, kellemes, nyugodt év lesz, győzködte magát. Bekanyarodott a mellékutcába, ahogy mindennap. A sarki templomban megkondult a harang. Még sose járt odabent.

A mise még nem kezdődött el, épphogy gyülekezni kezdtek az emberek. Csend volt, monumentális, balzsamos csend. Megbújt a padsorok mögött, és csak volt. Engedte, hogy a sok terv, cél és siker mind lehulljon róla, eltűnjön a sok beteljesült és várakozó álom, a villogó reklámfények, a kérdések, a vádak. Gondolt egyet, és előremerészkedett az első padsorig. Ott megállt. A lágy fényekkel megvilágított oltár mellett megpillantotta a kis jászolt.

Új január, új kezdet. Mennyi titok, mennyi lehetőség, mennyi varázs! Megint egy új év, mondogatta izgatott örömmel, mint egy fohászt.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!