Halálfélelem ellen

Mint Charles Grob a 2011-ben megjelent, az interneten szabadon olvasható tanulmányban megjegyzi: az elmúlt években egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a közeli véggel szembenézők és családtagjaik, barátaik által gyakran megtapasztalt pszichológiai, spirituális és egzisztenciális krízissel a szakmának sokkal szakszerűbben és hatékonyabban kellene foglalkoznia. Ezt alátámasztandó, Grob idézi többek között H. M. Cochinov áttekintő tanulmányát, amely feldolgozza azokat a szakirodalmi publikációkat, amelyek a következő témákról szólnak: az életet veszélyeztető állapotok során jelentkező pszichológiai kérdések, a palliatív gondozás során jelentkező családi problémák, az élet végi gondozást nyújtó egészségügyi szakemberek által tapasztalt pszichológiai kihívások, valamint a haldoklók által tapasztalt depresszió és szorongás. Az áttekintés végén Cochinov leszögezi: „Bár a pszichiátria hatalmas utat tett meg, és egyre jobban tudja az embereket támogatni életük során, jelenléte az élet végi problémák enyhítésében éppen hogy csak elkezdődött.”

Mindazonáltal a helyzet biztató: napjainkban négy kutatócsoport is foglalkozik a haldoklók félelmeinek pszichedelikus pszichoterápia általi csökkentésével, megszüntetésével (ebből három psilocybint, egy pedig MDMA-t használ a pszichoterápia hatékonyságának fokozására, a speciális hatások kiváltásának elősegítésére). Charles Grob és munkatársainak az UCLA-n végzett munkáján kívül ezzel a témával foglalkozik Roland Griffiths és csapata a Johns Hopkins Egyetemen, Stephen Ross és munkatársai a New York Egyetemen, valamint John Halpern és csapata a Harvardon.

A halálfélelem ellen a múlt században

A halál közeledtével az emberek gyakran kezdenek belső utazásba, hogy áttekintsék a létezés nagy kérdéseit, az élet és a halál értelmét. Mindebből az következik, hogy az orvosoknak az egész személyiséget kell figyelembe venniük, amikor végstádiumú betegekkel foglalkoznak, és tisztában kell lenniük azzal, hogy a spirituális dimenzió a haldoklás folyamatának szerves része. Mindenki, aki a halállal néz szembe, arra vágyik, hogy életének célja és értelme legyen, ezért az orvosok kötelessége, hogy támogassák a betegeket a spirituális kérdésekkel való szembenézésben, és ezáltal hozzásegítsék őket ahhoz, hogy békében haljanak meg.

A modern időkben először egy gyermekorvosnő jött rá arra, hogy a pszichedelikus hatóanyagok hasznosak lehetnek a gyógyíthatatlan betegségben haldoklók terápiájában. Sokéves etnomikológiai tanulmányok után Valentina Pavlovna Wasson és férje, Gordon Wasson tanulmányúton vett részt Mexikóban, és felfedezték, hogy az őslakos indiánok pszichedelikus hatóanyag-tartalmú gombákat használó gyógyító hagyománya nem veszett ki teljesen (a 16. századtól kezdődően a spanyol inkvizíció tiltotta az elfoglalt amerikai területeken a bennszülöttek spirituális, gyógyító praxisát, és irtotta az azt gyakorlókat). Miután a Wasson-házaspár részt vehetett egy pszichedelikus gyógyító szertartásban, amit a mazatec sámánnő, Maria Sabina tartott, Valentina Pavlovna rájött, hogy ha sikerül a gomba pszichedelikus hatóanyagát izolálni, akkor az alapvető eszköz lehet az emberi psziché működésének feltárásában, és minden bizonnyal hasznos lehet az addikció, a mentális betegségek gyógyításában és a haldoklók szenvedésének enyhítésében. A gomba főbb hatóanyagait, többek között a psilocybint később Albert Hofmann, az LSD-t felfedező svájci vegyész izolálta.

Ezt követően a haldokló rákbetegek fájdalmainak pszichedelikus terápia révén történő enyhítésében az úttörő szerep Eric Kast chicagói aneszteziológusé volt, aki vizsgálataiban az 1960-as években többek között megállapította, hogy az LSD hatékonyabban és sokkal hosszabb ideig (több napig, szemben a néhány órával) csökkenti a haldoklók fizikai fájdalmát, mint a hydromorphone vagy a meperidine, így csökken a narkotikus medikáció iránti igény is. Kast azt is kimutatta, hogy a fizikai fájdalom csökkenésén túl a betegek depressziója is enyhült, javult az alvásuk és csökkent a halálfélelmük.

A jelenkori kutatás

A pszichedelikus terápia alkalmazásának következő lépcsője a Marylandi Orvosegyetem pszichiátriai kutatóintézetéhez fűződik, ahol 1965 és az 1970-es évek eleje között Walter Pahnke és Stanislav Grof vezetésével LSD-asszisztált pszichoterápiával kezelték a rákbeteg haldoklókat. Pahnke beszámolója szerint a kezeltek kétharmada esetében történt jelentős javulás (csökkent a depresszió, a szorongás és a halálfélelem), és a legdrámaibb hatás mindig akkor következett be, ha a pácienseknek misztikus élményben volt részük (egyéb kutatások bizonyították, hogy megfelelő körülmények között a pszichedelikus szerek a misztikus élmény potens katalizátorai).

Mint Pahnke írja: „Megnövekedett bennük a derű, békesség és nyugalom érzése. A legdöbbenetesebb az volt, hogy csökkent bennük a halálfélelem. Úgy tűnik, hogy a misztikus élmény kinyit egy egyébként nehezen hozzáférhető ajtót az emberi tudatban, és olyan biztonságélményt ad, ami még a halált is transzcendálja. Így a páciens képes arra, hogy pszichés energiáit, amelyek eddig a halálfélelemhez és a jövő miatti aggodalomhoz láncolták, felszabadítsa és arra használja, hogy értelmesen vegyen részt a jelenben. Most már képes arra figyelni, ami az itt és most-ban a legfontosabb. Ez az attitűdváltozás a haldokló körüli többi emberre is befolyással van. Az interperszonális közelség mélysége és intenzitása annyira megnő, hogy lehetővé teszi az őszinteséget és a bátorságot, és a szituáció teljes elfogadását (idézi Charles Grob a Psychedelic Medicine című összefoglaló műben).

A magyarul is hozzáférhető, LSD pszichoterápia című könyvben Stanislav Grof részletesen beszámol a haldoklókkal kapcsolatos munkáról, és ő is megjegyzi, hogy a legdöbbenetesebb és legmeglepőbb az az eredményük volt, miszerint megváltozik a betegek halállal kapcsolatos koncepciója és a haldokláshoz fűződő attitűdje.

Egómentes állapot a fizikai halál előtt

Mint Charles Grob írja: a spiritualitás, az élet értelmének megtalálása, az életesemények jelentésének megértése, amit a pszichedelikus pszichoterápia akár egyetlen pszichedelikus élmény révén adhat, alapvető egzisztenciális erőforrássá válik, ami segít a páciensnek abban, hogy kibéküljön a múltjával, megértse a jelenét, és elfogadja a bizonytalan jövőt. Nincs nagyobb egzisztenciális krízis, mint a haldoklás, és mint Victor Frankl, az auschwitzi koncentrációs tábort túlélt pszichiáter hangsúlyozza, az egzisztenciális krízist feloldó jelentést, értelmet az élet utolsó pillanatáig, az utolsó leheletig lehet találni. Az értelem meglelése az élet végén azt a célt szolgálja, hogy ezáltal a szorongás, kétségbeesés és reménytelenség transzformálódik, az illető képessé válik arra, hogy új módon szemlélje a saját magához és másokhoz fűződő kapcsolatát, és elérje az érzelmi és spirituális jóllét állapotát. A pszichedelikumok hatása alatt (megfelelő körülmények esetén) az egyének túllépnek azon, hogy elsődlegesen a testükkel azonosítsák magukat, és megtapasztalhatják az egómentes állapotot a fizikai halál előtt. Új látásmóddal térnek vissza a „hétköznapi” tudatállapotba, és elfogadják az élet állandó változását. Az elkerülhetetlennel való megbékélés drasztikusan megváltoztatja a hozzáállásukat a maradék időhöz, megszűnik a pánik, a félelem és a fájdalom, ami korábban betöltötte tudatukat. A pszichedelikus misztikus élmény felkészíti őket arra, hogy kíváncsian álljanak szemtől szembe a halállal.

forrás: Dr. Kazai Anita, https://www.medicalonline.hu