Szimpatika – Meglátjátok, mindjárt itt a karácsony

A levelek épp csak hullani kezdtek a fákról, és szép volt az ősz, meleg és bársonyos. Minden nap olyannak tűnt, akár az örökkévalóság. Tele volt izgalommal, mesével és titokkal. De délutánonként, amikor ballagtunk hazafelé az iskolából, furcsa szél támadt, hajamba túrt, köpenyem alá bújt, a leveleket pörögve hajszolta lefele a fákról, és ekkor anyám azt mondta: „Meglátjátok, mindjárt itt a karácsony.”

Nem értettem én ezt akkor. Kicsi voltam még, éppenhogy iskolás. Azt gondoltam, olyan sokat kell még aludni addig. Karácsonyig. Olyan sokat, hogy megszámolni sem tudom.
Akkor még úgy tűnt, végtelen hosszú az élet. Nem az évek, hanem a hónapok, napok, sokszor csak a percek mérték a ballagó időt. Hosszú volt a délelőtt, és lassan szivárgó a délután is. Korán sötétedett, de én szerettem a cserépkályha duruzsolását, a villanyfényben úszó lakást, és azt, hogy együtt volt a család. A korai sötétedés, a kinti nyirkos ködök, a barátságtalan idő miatt bezárva. Tévé se volt még. Csak öreg, fekete rádiónk macskaszeme világított, míg apám a Kossuth rádió híreit hallgatta. De csak rövid ideig, hogy engem ne zavarjon. Aztán, hogy a szépen bekötött füzetembe megírtam a leckét, bólintott. Akkor most játszhatunk, mondta.
Ráért.
Nem csöngött a telefon, nem követelőzött az internet. Apám krampuszfejet csinált nekem papírból. Lenyűgözve figyeltem, amint az ide-oda hajtogatott lapot a szájához emeli, s a levegőt a kis lyukon keresztül a papírba fújja, az megtelik, és élni kezd. Aztán szemet rajzoltunk, a nyelvét kiszíneztük pirosra, és csináltunk nadrágot, kabátot neki; meg sótartót és kis hajót. Együtt csináltunk fényes, színes papírból karikákat, s azt lánccá összefűztük, azért, hogy a Jézuskának legyen mivel díszíteni a fát. S én nem tudtam megunni ezt soha, mert nem az volt a fontos, amit csináltunk, hanem az, hogy együtt csináltuk.

Talán ezért van az, hogy minden év novemberében én is elkezdem Eszter unokámmal a karácsonyi készülődést. Angyalkákat hajtogatunk színes papírból, ruhájukra csillogó flittereket ragasztunk. Üvegfestékkel télapót rajzolunk az ablakokra, és karácsonyfadíszt készítünk. Mézeskalácsból házikót sütünk, karácsonyi dalokat hallgatunk. A párologtatóba fahéjat, narancsot, citromot csepegtetünk. Egyenként megszagoljuk mind az illatos olajakat. Mécsest gyújtunk, és persze beszélgetünk. Néha arról, hogy mi lesz, s olykor arról is, hogy mi volt. Amíg csak lehet, őrzöm ezeket a perceket. A délutánokat, amikor megáll az idő. Mert tudom, hogy milyen kivételesek. Mert pontosan emlékszem arra, amikor gyerekéletemben megjelent, s nem sokkal rá elkezdett szaladni az idő. Amikor a diavetítő az előszobaszekrény legfölső polcára került, és már a tévémaci mondott mesét apám helyett. Emlékszem, amikor megjelentek lakásunkban a gépek. Az automata mosógép, a frizsider meg a porszívó. Amikor fellakkoztattuk a parkettát. Szombatonként nem kellett többé apám hatalmas tenyerét fogva, puha ronggyal és kefével, csúszkálva felvikszelni a lakást. Egy napon a pincébe se mentünk le többet, mert bevezették a cserépkályhánkba a gázt. S én örültem, amiért ilyen modern lett a világ. És nagyon sokáig kellett élnem, amíg rájöttem, hogy hiába végzik el a háztartási munkát a gépek helyettünk, nem lett több időnk egymásra. Sőt, ellenkezőleg: éppen a tárgyak utáni hajsza zabálja fel az életünket.

Meglátjátok, nemsokára itt a karácsony, mondom ma már én is, amikor elkezdenek a fákról hullani a levelek. Pedig tudom, hogy családom józan, komoly, felnőtt tagjai kinevetnek. De hát olyan jó mondani, és rágondolni is. Mit tegyek, szeretem a karácsonyt. Szeretem már jó előre kigondolni a karácsonyi dekorációkat, kitalálni és megvenni a csomagolópapírokat, a hozzájuk való szalagokat, masnikat, ajándékkísérő lapokat. Pedig tudom, hogy mindez fölösleges, hiszen úgyis mindenki letépi, félredobja. Tudom, hogy káros, egyenesen rossz, hiszen fák halnak meg miatta. Mit tegyek? Gyenge vagyok. Szeretem jó előre kigondolni az ajándékokat. És titkolózni, adventi koszorút csinálni falevelekből meg bogyókból. Fenyőgallyakat a vázákba tenni, és levendula-, citrom- meg narancsolajból karácsonyi illatot csinálni.
Igazság szerint karácsonykor minden jó ízlésem elhagy. Szeretem a giccses figurákat, a mécsessel kivilágítható kerámiaházikókat, az ízlésesnek éppen nem nevezhető karácsonyi fényeket, ablakdíszeket. Órákig tudok álldogálni a nagy áruházak karácsonyi polcai előtt. Bámulni, álmodozni. Ilyenkor előbújik belőlem az a kisgyerek, akinek a gyerekkorában még ehetetlen volt a szaloncukor, s az egyik évről a másikra elrakott habkarikák. Fénytelenek voltak a díszek, és fantáziátlanok.

Talán ezért van, hogy immár, régóta felnőttként, december közepén elkezdem csomagolni, masnikkal meg kísérőcédulákkal feldíszíteni az ajándékokat. Mert olyan jó, ha sokáig tart a készülődés, és vele az ünnep. Mert olyan jó titkon díszíteni fát, szépen elrendezni alatta az ajándékokat. Olyan jó érezni a gyerekek várakozását, látni, amint szépen felöltözve, gyertyával a kezükben, énekelve és megilletődötten várják, hogy kinyíljon az ajtó, s ők beléphessenek a szobába, a mesék birodalmába, láthassák végre a kivilágított karácsonyfát, s alatta az ajándékokat.
S már rohannának is legszívesebben. De a felnőttek nem engedik. Még szeretnék nyújtani a pillanatot. Mert a felnőttek már tudják, hogy a legszebb érzés várni valamit, ami szép, valakit, akit szeretünk. Ezért nyújtom már előre a pillanatot, az ünnepet, amikor együtt vagyunk. Amikor a kihalt város fölött angyalok szállnak, a gyerekszemekbe varázsport hintenek, s az emlékek visszafele kanyargó országútján az idő egy percre megáll.