Szimpatika főoldal

Egy szeletke kenyeret is pirított, vajat kent rá. Miután jóllakott, leöblítette a tányért, aztán megmosdott, felöltözött, megigazította fiúsra vágott, ezüst haját. Egy pici rúzst is tett fel, úgy vélte, egy nőnél ez hozzátartozik az ápoltsághoz.

Szétnézett a konyhaszekrényben, mit kell vásárolni. A tojástartót bedobta a gurulós kocsiba, aztán kabátjába bújt, de még visszament a tükörhöz, hogy fejére illessze mályvaszínű kalapját. Így indult el a piacra. Ez a piacozás hozzátartozott a délelőttökhöz. Akkor is ment, ha nem kellett vásárolni, mert szerette a nagyhangú árusokat, a sok színes portékát, a lángos illatát, a nyüzsgést. Meg hát volt ott még valami. Vagyis, valaki. Kornél úr, a biztonsági őr.

Hogy piaci körsétáinak nyomós oka Kornél úr, magának se merte bevallani. Ha csak eszébe jutott a nyugdíjas, mégis délceg, egyenruhás úriember tömött bajsza, erős, egyenes háta, beleborzongott.

Kornél úr a piac bejáratától úgy húsz méterre ácsorgott, ha nem volt esemény, az volt az őrhelye. Márta már messziről leste, ott van-e. Amikor közel ért, mégis mindig más irányba nézett, míg elsétált mellette a húzós kocsival. De Kornél úr minden alkalommal utána szólt:

– Kis kezét csókolom, Mártika.

Na, erre azért megállt, a legigézőbb pislantását csillantotta a férfira, és így válaszolt:

– Jó napot kívánok.

És ezután mindketten mosolyogtak. A piac forgataga lelassult, a zsivaj is eltompult. Régi időket idéző keringő lágy dallama csendült fel, az árusok összes krizantémja és őszirózsája köréjük gyűlt csokrokban, vizesvödrökben, meg csak úgy is, odaszórva, vállaikra kék és rózsaszín madarak szálltak. Így nézegették egymást. Márta egy pillanatra letámasztotta a bevásárlókocsit, épp csak addig, míg megigazította a kalapkáját, a keze felrebbent, mint egy pillangó, Kornél úr huncutkék szeme pedig végigcsókolta az ujjacskákat egészen a kis kacsóig, sőt, a gyöngysoros csuklóig. Márta elpirult, és zsebébe rejtette a kezét.

Aztán Kornél úr egy kicsit közelebb lépett, Márta felé hajolt, és a fülébe duruzsolta:

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Márta csak legyintett, és gyorsan elsorolta, mennyi gyógyszert kell szednie a magas vérnyomása meg a reumája miatt, majd hozzátette, hogy hála az égnek, nagyobb baj nincsen. Aztán begörbítette a mutatóujját, és lekopogta a mályvakalap búbján.

– Az én vérnyomásom viszont túl alacsony, tetszik látni, a kettőnké, ha összeadnánk, milyen szépen kiegyenlítené egymást – incselkedett Kornél úr.

Márta megint elpirult, aztán felsikoltott, hogy minek is álldogál itt, amikor annyi dolga van, és sietve nyúlt a kocsiért. De Kornél úr nem hagyta elmenni, hanem már megint azt kérdezte, nem hívhatná-e meg egy krémesre a közeli cukrászdába, műszak után.

Márta már ingatta is a fejét, mint mindig, mert hogy is venné ki magát, hogy ő, a tisztes, özvegy családanya, sőt, családnagyanya, akinek nemsokára dédunokája is lesz, egy bajuszos, snájdig úrral randevúzgasson, de most valahogy képtelen volt kimondani azt a nemet. Hirtelen belébújt a kisördög, és arra kényszerítette, hogy a fejingatást szelídítse vállvonogatásra, aztán csücsörítse azt a cseresznyepiros szájával, hogy talán. Csak még sietve, suttogva hozzátette, hogy ha lehet, ne ebbe a cukrászdába menjenek, hanem a másik kerületbe, oda a park mellé, mert még a szájukra veszik az emberek.

– Hat órakor várni fogom a sétányon, a nagy tölgyfánál – dörmögte Kornél úr, és kicsit kacsintott is hozzá, mire Márta lábából kiszaladt az erő. Biccentett, majd mintha meg se állt volna egy percre se, elsietett.

Kornél úr sokáig nézett utána, meggusztálta a kötött kabátka alatt ringó kerek hátsóját, kecses bokáját, aprókat tipegő, nemes járását, és szívét majd szétvetette a büszke férfiöröm. Megpödörte a bajuszát, hogy híjnye.